Gyakran látunk hangoskodni különféle eseményeken. Feltűnési viszketegséged van, vagy ez nem annyira tudatos?
Azt gondolom, hogy ha az ember tudatos lény, akkor figyeli magát, tudja, hogy milyen valójában és azt is, hogy mi az, ami ösztönösen jön belőle. Miután ez tudatossá válik és regisztrálod magadban, hogy van egy ilyen ingered vagy igényed, hogy a középpontban legyél, akkor onnantól kezdve tudatos.
Akkor alighanem megfelelési kényszered sincs.
Ez egy nagyon érdekes dolog. Az biztos, hogy gyerekkoromban nagyon nagy energiákat fektettem abba, hogy mindenkivel jóban legyek, akkor nagyon bántott, ha azt érzetem, hogy valaki távolságtartó velem. Ez körülbelül húszévesen elmúlt, és egy csomó coming out során rájöttem, hogy fel kell mérni, hogy kik azok, akik értékesek számomra és kik azok, akik nem. Olyan ember ellenszenvét vagy negatív kritikáját nem kell személyes kudarcnak megélni, aki nem fontos neked.
Említetted, hogy volt egy pont ahol megtanultad elfogadni magad. Nagy munka volt?
Nem. Nagyon énközpontú vagyok, viszont jó harmóniában élek saját magammal. Szeretem azt, aki vagyok, tudom, hogy mi az, ami vagyok. Mindig is nagyon erős megjelenésű ember voltam: már az óvodában én voltam a hangadó, a társaságszervező, aki köré gyűlnek az emberek. Ezeket aztán mindenféle dolgokra használtam is, például színházat szerveztem, mert hogy meg volt bennem az a fajta szervezőerő, hogy magam köré tudjam gyűjteni az embereket. A néha nagyképű, néha arrogáns stílusom általában messziről szokott nagyon sok embert taszítani.
A megmondás köré szervezni az életet, az játék, vagy hosszútávon inkább az a cél, hogy nyomot akarsz hagyni az emberekben és magad után?
Szerintem mindenki nyomot akar hagyni. Mindig olyan emberekkel vonzzuk ösztönösen egymást, akikben van valamifajta keresgélés az élettel kapcsolatban, akik szeretnének csinálni valamit, alkotni - vagy bármilyen szót akarunk erre ráhúzni. De egy kicsit most elbizonytalanodtam, mert gondolom, vannak olyan emberek, akiket ez annyira nem érdekel. Mármint hogy nyomot hagyjanak maguk után.
Alapvetően klasszikus értelmiségi háttérrel rendelkezel, ennek ellenére vizuális oldalról fogtad meg az alkotást. Ez nem disszonáns?
Nem. Olyan típusú kultúránk van, ami nagyon vizuális. És ezért bárki, bármilyen irányból közelít, egy idő után mindenképpen eljut a vizualitáshoz, mert nincs szöveg kép nélkül, nincs hang kép nélkül. Semmi sem létezik a vizuális réteg nélkül. Én egyébként nagyon korán a színház irányába indultam el. Színész szakra jelentkeztem és ez hülyeség volt, mert sokkal inkább rendező típusú egyéniség vagyok. De érdekes módon valahogy mindig ide kanyarodok vissza, ez tetszik a divat és stylist működésemben is a legjobban.
Honnan inspirálódsz?
Szeretek nagyon eltérő és egymáshoz nem illő dolgokat megélni az életben. És ez szerintem jellemző a munkámra is. Szeretem azokat a fajta konfrontációkat, ami különféle anyagok, különféle stílusok, különféle világok, különféle kultúrák közt keletkezhet. Ez az egyik legizgalmasabb része a civilizációnak. És az egész internetes kultúrával kéz közelbe került az a lehetőség, hogy egy pillanat alatt a lehető legtávolabbi világgal tudod összeütköztetni a sajátodét. Ha van valami fajta kiútja ennek a borzasztóan silány jelenlegi civilizációnknak, az az, ha gyakorlatilag abszolút új világokat tudsz teremteni úgy, hogy ilyen nagyon távoli dolgokat nézel össze, próbálsz össze és kísérletezel velük.
És ez konkrétan rád érteve, hogy néz ki? Sokat utazol?
Sokat utazom, veszem a külföldi magazinokat, nézem a tévét. Például nagy rajongója vagyok a Kultúrháznak, amit alapvetően nem szeretek, de ebben a szisztémában működik. Szeretem az ilyen enciklopédikus típusú alkotásokat. Szeretem, amikor a kisrealista gondolatmenet megtöri valaki. Szeretek a legvadabb helyeken szórakozni és onnan egyből elmenni az Operaházba és megnézni egy előadást. Az operától mindig elájulok, egy ösztönösen belülről jövő történet. Tanultam is énekelni, de aztán az volt a bajom, hogy ez egy olyan életút, ami nagyon sok lemondással jár. Magamat is szeretem tesztelni abban, hogy mennyire bírom feldogozni a kontrasztokat és a szélsőségeket magamban. Inspirálnak a kontrasztok: imádom a szalonnás grízgaluskát, és fekete szarvasgombát eszem szarvas carpaccióval.
Ezek szerint ínyenc vagy?
Otthon nem főzők magamnak. Évek óta egy doboz mustár van a hűtőszekrényemben. Viszont a barátaimnak nagyon szeretek főzni. Abszolút styling tevékenység a főzés. A felület egy tepsi vagy egy fazék, és ott ugyanúgy színeket, ízeket próbálsz egymáshoz arányítani és próbálsz egy kompozíciót kihozni. Vannak nagyon jó receptúráim. Libamájas pástétomos, több napig aszúban pácolt dolog, meg a nagyon spéci rétes receptjeim: halas, zöldséges, tengeri gyümölcsös, sajtos. Ezekre nagyon büszke vagyok. Szoktam lazacot grillezni, pisztrángkaviáros, habosított mártással.
Kiket tartasz a barátaidnak? Csak alkotó emberek vesznek körül, vagy mondjuk, akad körülötted kőműves is?
Az apám mindig azt mondta, hogy kisfiam, te nem a neked megfelelő emberekkel barátkozol. Ami persze a legnagyobb hülyeség. Mindig is nagyon heterogén volt a baráti társaságom, nagyon sokféle életű emberrel volt dolgom. Az összes szülinapi bulimon, meg partikon, amiket szerveztem mindig a lehető legkevésbé összeillő embereket hoztam össze, amin persze nagyon jól szórakoztam. Nem is próbáltam összesimítgatni az éleket, meg az érdesebb felületeket. Azt soha nem bírtam, hogy valaki úgy házigazda vagy partiszervező, hogy megpróbálja az össze nem illő kis ellentéteket elcsiszolni és mindenkit mindenkivel összehozni.
Apropó, születésnap. Miért válaszolsz mindig mást, ha a korodról kérdeznek?
Ezt is úgy alakítottam magamnak, hogy játékot csináljak belőle. Néhány évig még harminc alatt mondok mindig mást. Nagyon hiú ember vagyok, de az gond, ha az ember belemerevedik a hiúságába. Ma 1976-ban születem, szóval 29 éves vagyok.
Meg vagy elégedve az élettereddel? Mi a véleményed a városképről?
Nagyon szeretem Budapestet, nagyon jó városnak tartanám. A budapesti életet viszont már nagyon faramucinak tartom, nagyon kevés lehetőség van ebből a városból kiaknázva. Nem gondolom, hogy ez egy fantasztikusan pezsgő vagy izgalmas város volna. Lehetne, ha egy csomó minden értelmesen lenne használva, és egész egyszerűen öngerjesztő folyamatokkal be lennének durrantva helyek, társaságok. De ez nincs meg. Az utcaképet nem szeretem, mert unalmas. Ezzel az építészeti örökséggel, a város természetes adottságával sokkal izgalmasabbnak, változatosabbnak kellene lennie. Unalmasak az emberek, unalmasak a kirakatok, unalmasak azok dolgok, amik a szép épületeken belül vagy kívül vannak. Nem érzem, hogy folyamatosan felvillanyozódnék a közegben, ahol járkálok. Az öltözködésről direkt nem beszéltem.
Ez nem a negyven év öröksége miatt van így?
De. Nyilván. A negyven év is benne van, de sajnos az elmúlt tizenöt év is. Ebben a városban nincsenek negyedek. És ez azt is vonja maga után, hogy nincsenek olyan közösségek, akik azt a negyedet magukénak tartanák igazán. Erre nagyon jó példa Madrid, ahol laktam. Ott van egy Chueca nevű negyed, ami a nyolcvanas években a legdurvább kábítószeres, szúrós, heroinista negyed volt sok lepukkant melegbárral. Aztán valamiért elkezdtek oda költözni a melegek. Lett belőle egy elképesztően drága, nagyon izgalmas meleg művésznegyed. Nagyon jól körülhatárolt négy-öt utca a "La Chueca", az emberek azt a részt igenis magukénak vallják. A negyedek hiánya lehet az oka annak, hogy nincsenek területi és emberi közösségek, akik Budapest egy adott részét jól megcsinálják. Ezért nem érezzük a lüktetést meg az életet a városban. És itt nem csak a vígalmi negyedek mentén kialakult szórakozóhelyek meglétére gondolok, mert annál szerintem fontosabb, hogy legyen egy városrész, ahol laksz, és amit a magadénak érzel, mert olyan emberek laknak körülötted, akik hasonszőrűek.
Tudsz valami magyarázatot arra, hogy a melegek miért jelennek meg mindenhol, ha kreativitásról van szó? Ez nem egyfajta kompenzáció?
Szerintem a melegeknek ez egy nagyon jó PR. Látom azt, hogy sok meleg van, aki tök normális hétköznapi ember. Persze van abban is igazságtartalom, hogy érzékenyebbek ezekre a dolgokra. A melegség egy olyan fajta kollektív tudatalatti, fűalatti, illegális dolog lehetett, hogy biztos, hogy megvan benne a kompenzáció. De ehhez párosul a tehetség is. Az, hogy a divatban nagyon sok meleg van, egy látens transzvesztita attitűd. A szakmának a nagy alakjai saját magukra terveznek. A nőideál keresése valamilyen módon stilizálva van, hiszen egy meleg férfi saját magában a szublimált női képet látja, mivel nincsen szexuálisan érdekelve. A nagy női karaktereket férfiak találták ki. Arculatban mindenképpen.
A Megatáncban is te leszel a vezérstylist?
Igen. Én nem egy versenytáncos, operettes, cukros hangulatú történetet szeretnék, ezért nagyon nagy hangsúlyt kap majd a street, a modern, a most aktuális vonal. Itt is azt szeretném elérni, hogy egy nagyon aktuális arculata legyen a műsornak, legalábbis ami az én részemet illeti. Stylistként is vannak aktuális paraméterek egy ilyen műsorban, vannak szponzorok, de ha nincs, akkor én találom ki, hogy mit vegyenek fel. Itt szerintem gyakrabban lesz majd erre alkalom, mint a Megasztárban, mert a táncstílusok miatt több olyan helyzet lesz, amikor nekem kel terveznem. Nagyon szerettem a Megasztárt is, nekem hatalmas lehetőség volt minden szempontból. Szeretem úgy alakítani azért a felületet, hogy az én saját terveimet valósítsam meg. Az nem érdekel annyira, hogy szezonról szezonra ruhákat tervezzek. De persze szívesen cserélnék John Gallianóval, mert biztos nagyon izgalmas a munkája.