„Ha teljesen megértenek, akkor van vége az egésznek” – szokta nyilatkozni John Lydon, a hetvenes évek punk korszakának egyik legmeghatározóbb alakja, a legendás Sex Pistols énekese. Lydon pályáját végignézve valóban ez a motívum a legjellemzőbb, hogy nem akart semmi mást sem elérni, mint azt, hogy keresztülgázoljon a fennálló rend által kijelölt határokon. A hetvenes években olyanokat mondott az újságíróknak, hogy „Miért kérdezed tőlem ezeket a hülye kérdéseket? Azt várod, hogy válaszoljak rájuk?”, most meg olyan nyilatkozatokkal bombázza az esti talk show-k nézőit, hogy Justin Timberlake alakítsa őt egy róla készülő filmben, mert csak az ő karakterformálását tudná csak elképzelni hitelesnek.
Lydon értelmezése megöli Lydont
„Azért érdekes, mert mindenfajta kategorizálást kikezd és aláás, beleértve azokat a kategóriákat is, amiket saját maga hoz létre a saját működéséhez. Annak ellenére, hogy Andy Warhol után a paradoxonban azért már nem nagyon lehetett nagyot dobni. A Sex Pistolsról lehet azt mondani, hogy egy ilyen botrány-izé, de ugyanakkor az első dolog a popzenében, ami körül igazi nagy médiahype volt. Volt egyszer a tartalom, a God save the Queen, ami azért nagyon karcos volt akkor, de ott volt az is, hogy ezeket nagyon számító módon meghatározott helyeken és időkben mondták el, hogy minél nagyobbat durranjon” – mondja Hammer Ferenc, a punkot ismerő és űző szociológus, többek között tévéelnök-jelölt.
John Lydon pályáját vizsgálva a legtöbbször önellentmondásokkal találkozunk, amiket meg lehet próbálni feloldani, de igazából a feloldásra tett bármilyen kísérlet torzítja azt a bohócképet, ami az évek során kialakult a - Sex Pistols-pályafutása alatt Johnny Rotten álnéven ismertté vált - énekesről.
„A Rotten zenélni ugye nem tud, ez azért kiderül ebből a könyvből (John Lydon önéletrajzi könyve – a szerk.). Hangszeren szerintem egyáltalán nem tud játszani. Egyszer voltam egy PiL koncerten, ahol klimpírozott valamit bal kézzel egy keyboardon, de szerintem az igazából csak valami látványelem lehetett inkább. De ugyanakkor a PiL, és nem is a Sex Pistols, a PiL, az zeneileg valami komoly újítás szerintem" - véli Hammer.
"Nem akarok én most elemezni, hogy a PiL az most miért szép és miért jó, de a lényeg az, hogy a Rotten, vagyis Lydon a PiL-ben már egy komoly muzsikus anélkül, hogy meg tudná mondani mondjuk azt, hogy melyik a G húr. Ebből a könyvből is látszik, hogy ő nem akar beskatulyázódni” – folytatja Hammer, és a beszélgetés alatt érződik, hogy Lydont meg lehet próbálni elmagyarázni, de igazából teljesen felesleges, mert a magyarázás ténye azonnal lerombol mindent, ami az egész jelenségről kialakulhatott az emberben.
Egy önellentmondásos bohóc
Számos interjú végignézése, elolvasása, biográfiák tanulmányozása után elmondható, a Sex Pistolsszal és John Lydonnal kapcsolatban állandó visszatérő pont - ami mint egy kör középpontja úgy gyűjti maga köré a kör peremén található különféle megnyilatkozásokat - az önellentmondás. A legtöbb sztori, anekdota valahol abban végződik, hogy ez igazából mekkora paradoxon. Ezt a véleményt Hammer is osztja.
„Van itt ugye ez a sztori, hogy I hate Pink Floyd (John Lydon pólóján ez a felirat volt, amikor a formálódó Sex Pistols felfigyelt rá – a szerk.). Aztán meg a Anarchy in the UK, aminek az elején van ez az iszonyatosan erős gitár izé, azt hiszem wall to wall soundnak hívják, azt meg a Pink Floyd mixere keverte neki úgy, hogy a Steve Jones huszonnégyszer játszotta fel ugyanazt az egy sávot. Ezt azért nevezhetjük egy szép, kövér paradoxonnak” – meséli Hammer. Aztán persze Lydon a Contactmusicnak azt nyilatkozta sok évvel később, hogy ő mindig is szerette a Pink Floydot, hiszen megkerülhetetlen zenekar. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a legtöbb Lydonnal készült interjú, anyag, akármi gyakorlatilag használhatatlan, mert sosem lehet pontosan tudni, hogy egy adott témáról igazából mit gondol.
Persze nemcsak Lydon/Rotten az, aki az ellentmondások köré szervezte magát. A zenekar másik emblematikus tagja, Sid Vicious - aki mire bármit letehetett volna az asztalra, meghalt - szintén elég ellentmondásos figura volt. „A Sid Vicious a popkultúra fekete angyala, igazából titkon ABBA rajongó volt. És a Pretty Vacant refrénje az ugyanaz, mint az ABBA SOS refrénje. Azért ez kurva jó, nem? Azért ezt is nevezhetjük paradoxonnak. Azt mondom, hogy, ha van egy kulturális vállalkozás, amiben működik két-három elv mentén ez a paradoxon dolog, akkor az tehetség. Akkor elkezd a dolog gurulni” – rántjuk le a leplet a Lopunk énekesével a Pistols ereklyegyűjtőknek és pólóárusoknak legkedvesebb tagjáról.
„Olyan, mint egy bohóc, közben meg nem is bohóc, ja. Vagy mit tudom én... Amit vele kapcsolatban hajlandó vagyok komolyan mondani az az, hogy professzionálisan űzi azt a mesterséget, hogy kicsússzon, hogy megkérdőjelezze az éppen fennálló kategóriákat” – zárjuk rövidre a témát.
Az énekes és a menedzser közös vállalkozása
Több helyen is lehet azt olvasni, hogy a "Never mind the bollocks, here’s the Sex Pistols", a zenekar egyetlen megjelent nagylemeze igazából egy jó zenekar gyenge albuma. „Azon értelmetlenség lamentálni, hogy ezek jó számok-e vagy sem, mert ezek a világ egyik leghíresebb számai. Van közöttük kettő-három, amit Madagaszkártól az Északi-sarkig minden utcában ismernek öten” – fejti ki a véleményét Hammer.
John Lydon és a Sex Pistols életében meghatározó momentum volt, hogy Lydon mennyire nem bírta a zenekar menedzserét Malcolm McLarent. Állandóan bajuk volt egymással, sok összeesküvés-elméletért rajongó még azt is megkockáztatja, hogy igazából a zenekar csak egy aljas trükk volt arra, hogy az egyébként ruhaboltot üzemeltető McLaren eladja valahogy az extrém gönceit.
„Az biztos, hogy a Rottent meg a McLarent nem lehetett volna lecserélni. Bármelyik másik tagot ki lehetett volna cserélni, de ez a kettő, meghatározó figura” – állapítja meg a Lopunk öltönyös énekese.
Haladó szellemiségű család sarja
Gerincvelői meningitis
Lydon hétéves korában súlyosan megbetegedett, gerincvelői meningitist kapott. A könyvében leírja, hogy ebben az időszakban mindenféle hallucinációi voltak, mert valahogy a gerincfolyadéka hatást gyakorolt az agyára. Egy éven keresztül hol kómában volt, hol nem. A végére szinte minden korábbi emlékét elfelejtette, az anyja tanított meg neki újra mindent. A betegség következtében Lydon háta meggörbült, látása megromlott, így alakult ki az énekes mára ismert, görnyedt, guvadt tekintetű beállása.
Lydon sokszor hangsúlyozza, hogy ő a munkásosztály gyereke, és önéletrajzi könyvében is elmondja, hogy ő még mindig a munkásosztály tagjának tartja magát, annak ellenére is, hogy a munkások érthető okokból nem így tekintenek rá.
A Szigeten péntek este fellépő énekes Londonban született egy ír, katolikus családba, később katolikus iskolába járt, amíg ki nem csapták azért, mert "nem volt kooperatív a hozzáállása".
A korszak egyik legnagyobb lázadójának tartják, bár Lydon többször is megemlíti, hogy igazából nem volt olyan egyszerű lázadnia, mert az anyja még az akkor szentségtörésnek számító Alice Coopert is kedvelte, sőt a Sex Pistolsszal sem volt semmi baja.
Az apja magának való típusfi volt, a korszaknak inkább megfelelő világképpel, így ő már nem volt annyira elragadtatva, amikor fia zöld hajjal rótta az utcákat. Általában nem dicsérte a gyerekeit, elvárta, hogy jól teljesítsenek.
De ő is figyelt a fia dolgaira: „Nemrég volt egy cikk az újságban, Johnnyról szólt – hogy ő is az egymillió ember közé tartozik, akik megváltoztatták a világot. Istenemre mondom, tényleg megcsinálta. Az én Johnnym megváltoztatta a világot” – idézi végül Lydon életrajzi könyvében apja elismerő szavait.
Idol nélkül idolnak lenni
Lydon sokszor hangsúlyozza, hogy neki nincsenek bálványai, nincs olyan, akire igazából felnézzen, hiszen munkájának az egyik fő célja volt az, hogy teljesen leszámoljon az előző generációval. „A Sex Pistols az a rock and roll abszolút végét jelentette” – írja a könyvében.
Pan Am 103-as járat
A Pan Am járata Londonból repült New Yorkba 1988. december 21-én, de a gépet terrortámadás érte, líbiai ügynökök egy bombát robbantottak rajta. A járaton utazott volna John Lydon és felesége Nora is. „Csak azért késtük le a járatot, mert Nora nem pakolt be időben. Amikor megtudtuk, hogy mi történt, csak egymásra néztünk, és szinte összeomlottunk” – mesélte Lydon a Daily Mirrornak.
Az önéletrajzi könyvből kiderül, kínosan ügyeltek arra, hogy ne legyenek olyan banda, mint a Rolling Stones, ami részben sikerült is, de azért azt ne felejtsük el, hogy a Sex Pistols most is koncertezik, valamint, hogy az ismertségük simán felveszi a versenyt a Stonesszal.
Lydon igyekszik leszámolni a bálványokkal, és közben maga is, és a zenekar másik meghatározó eleme, Sid Vicious basszusgitáros is tinilányok álma, frusztrált kamaszok hőse lett. Megint visszatértünk az önellentmondásokhoz.
A rengeteg kétes megnyilatkozás miatt nehéz megmondani, hogy Lydon miket szeretett, vagy szeret a zenében, életrajzi könyvéből viszont el lehet csípni néhány részletet. Ezek szerint Iggy Popot igazán kedveli, punknak tartja. Amikor beválogatták a Sex Pistolsba Alice Cooper I’m eighteen című számát énekelte, és a Sex Pistols rövid pályafutásának végén sokat hallgatta a Can zenekar Tago mago című albumát.
Nárcisztikus énközpontúság
John Lydon nagyon fontosnak tartja, hogy ő a punk egyik kitalálója, hogy ő a Sex Pistols kitalálója, hogy ő az, aki leszámolt a hippikkel, hogy ő maga érte el a legtöbb dolgot. Könyvében is és a nyilatkozataiban is az én fontosságát látjuk.
Minden korábbi generációval leszámol, ráadásul ott tapossa őket, ahol az annak valószínűleg a legjobban fáj. A punk és a hippi mozgalom fő különbségének például azt jelöli meg, hogy a punkok mennyire egyediek voltak, szemben azzal a borzasztó közösségtudattal, ami a hippikből áradt.
Hammer Ferenc ezzel azért nem ért egyet: „Hát, azért ez egy elég rossz duma. Azért rossz duma, mert mindkettő egy nagy tömegmozgalom volt. És abban nyilván vannak mindenféle emberek. Az, hogy a punknak, mint kultúrának ne a közösségi jelleg legyen az egyik eleme? Jó példa: ha elmegy az ember egy igazi rugdalózós punk koncertre, az egy vonatkozásban tényleg úgy néz ki, hogy nagyon félelmetes a kívülállónak, de ha bemegy az ember, akkor az látja, hogy ja, a nagy kopasz ott rúg, de két centire megáll, ha meg elesik az ember, akkor ketten kapják el”.
„Azt mondani, hogy a hippi világban ne lett volna individualizmus? Hát baszkikám! Az akkori hatvanas évekbeli macsó kultúrát tekintve, ahol a James Bond volt a férfiideál, elkezdtek a fiúk virágos nadrágot és hosszú hajat hordani! Arra azt mondom, hogy az igenis egy vagány dolog volt” – védte meg a hippiket Hammer.
Futballhuligánok és piti bűnözők között
Lydon történeteiben meghatározó szerepe van a londoni bandázásoknak, az éjszakai ütközeteknek, amiket az akkoriban felkapott, más divathullámoknak behódoló fiatalokkal vívtak. Elmondása szerint kevés barátja volt, a katolikus iskolából egyáltalán nem ismerkedett, a később megismert néhány ember közül viszont sokan ma is mellette vannak.
Az énekest egy hivatásos futballhuligánokból és a csóróság miatt piti betörésekből élő csapat vette körül. A Sex Pistols turnébuszában is rendszerint voltak lopott cuccok, szinte mindent bezsúfoltak a busz hátuljába, amit nem rögzítettek csavarral: cineket a dobhoz, erősítőket.
A néhány tényleg keményfiúból álló csapat azután kezdte el igazából Lydont kísérni, miután az énekest egy utcai támadás során többször megszúrták: többek között átvágták a bal kezében is az inakat, ami miatt soha többé nem tudta rendesen ökölbe szorítani a kezét. A furcsán tartott bal kéz később szintén Lydon emlékezetessé vált, Freddy Mercuryhoz mérhetően egyedi színpadi beállásának része lett.
Mindebből csak annyi látszik, John Lydon egy nagyon pontosan kitalált karakter, akit/amit megérteni talán fölösleges is, de az egyes alkotóelemeit nézve észrevehetjük: a mítosz mögött megvannak a racionális magyarázatok.