Amikor megjelent a hír, hogy Bochkor Gábor után ön lesz a Csaó, Darwin! mûsorvezetõje, a legtöbbekben felvetõdött a kérdés, hogy Korda György, Anettka és mások maszkja mögött valójában milyen az ön személyisége?
És kiderült, hogy új showman született?
Legalábbis hamarosan kiderül. Szeretne showman lenni?
Én nem így indulok ehhez a feladatomhoz, hanem hogy remélem, sikerül bizonyítanom. A legújabb részek forgatásakor az volt a legjobb élményem, hogy emberközeli kapcsolatba kerültem a közönséggel. Itt nagyon fontos a kommunikáció. Annyiból nekem könnyebb ezt a helyzetet kezelni, hogy színpadi ember vagyok, tehát nem blokkol, hanem doppingol az élõ közönség. Aki a színházban kiáll az emberek elé, annak a célja, hogy a közönségnek minél jobban megfeleljen.
Ez esetben mégiscsak egy televíziós mûsorról beszélünk.
A felvételen helyet foglaló közönség az otthon ülõ nézõvel nagyjából megegyezik, tehát ha az általam kreált spontán helyzetekre reagálnak, az a tévénézõk visszajelzéseinek is felfogható. Amit igazán szeretek, az az improvizáció.
A Forma 1-ben versenyzõ pilótákhoz hasonlította magát a televíziós szereplései kapcsán. Arról beszélt, hiába vezet jól, ha ön mögött nincs csapat, nem tud gyõzni. A csapatba a közönség is beletartozik?
Nem, itt a háttérre gondoltam. Mert ha valaki nem teszi hozzá, amit tud, akkor hiába vagyok én jó a pályán, nem leszünk világbajnokok. Ebben a mûsorba fantasztikus a csapat, együtt sokra képesek vagyunk.
Szereti a tévés vetélkedõket?
Mint szubjektív nézõ? Igen, az Áll az alkut például gyakran nézem. Gundit (Gundel Takács Gábor) is szeretem, nagyon profinak tartom. De ez másfajta vetélkedõ, mert ebben történések sora van, és nem nyereményért folyik a küzdelem, hanem a presztízsért.
Milyen presztízsért?
Ugye ezek õsi típusok, és ellentétpárok, amelyeket megjelenítünk, mint például a bírók és a szurkolók. Mindkét tábor úgy áll hozzá, hogy na akkor most bebizonyítjuk, mi vagyunk a jobbak.
Ön szerint tényleg a bizonyítás fontosabb számukra, vagy inkább az, hogy lehetõséget kapjanak a szereplésre?
A szereplés élménye fontosabb lehet, mint a bizonyítás. Errõl ugyanis beszélnek. Persze minden csoda három napig tart, utána visszaterelik az életüket a rendes kerékvágásba. A játékosokhoz hasonlóan én is nagyon szeretem a mûsorban adódó helyzeteket, rengeteg olyan szituáció van, ami számomra nagyszerû. Ezt egy jó kirándulásnak fogom fel.
A kereskedelmi televízióban másfajta humor az elvárás, mint a kabaréban?
A kettõ összekapcsolódik. Az ember valamilyen szinten feladja az elveit. A humor változik a társadalommal együtt. Mindig másra van igény, mert most egy egész másfajta világban élünk, ebben a show nagyobb hangsúlyt kap. Már rég nem elég csupán megnevettetni az embereket, hanem látvány is kell a szórakoztatáshoz, egy megtervezett közeg, ahol a humor megjelenik. Évtizedekkel ezelõtt még jó elõadásnak számított, ha a színpadra két széket helyeztek, amire két színész ült és elõadott például egy Hacsek és Sajót. Ma már ez sajnos kevés lenne. Mivel a mûsorok nézõi óriási dózisban kapják a fényeket, a sugarakat, a színeket, ez pszichésen is kihat rájuk.
Hogyan hatnak egy nézõ lelkére a színek és sugarak?
Megalapozzák az igényt a nagy látványokra, de nem csak ez változott az elmúlt évek alatt. Annak idején a színészekbe lehetett kapaszkodni, õk voltak azok, akiket parodizáltak. Gálvölgyi egyszer mesélte, hogy vidékre utazott fellépni, és fél órás mûsort kellett, hogy összeállítson. Ahogy elhagyta Budapest határát, már Kossuth-díjas mûvészeket kellett kihúznia a repertoárjából, akik nem fértek be a harminc perces mûsorba. Ma meg ugye tudjuk, a médiában szereplõ emberek és politikusok közül lehet válogatni, úgyhogy a parodizálandó emberek köre is alaposan megváltozott. A színházat pedig a televízió váltotta fel, mert arra van igény.
Mit értett az elõbb az alatt, hogy az ember feladja az elveit?
Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, mert igazából nem feladásról, hanem váltásról van szó. Ahogy a világ változik, változnunk kell nekünk is azzal együtt. Amit gyerekkoromban kaptam, az számomra maradandó, de már nemigen élne meg a mai korban. Én ezt pontosan tudom, és nem próbálom erõszakolni az idõt.
Különös, hogy huszonévesen nosztalgiázik, de maradjunk akkor ennél a témánál. Ha lesz gyereke, a hagyományos, vagy a mai szórakoztatóipart ismertetné meg vele szívesebben?
Azt a fajta szórakoztatást, ami az én gyerekkoromban volt, mert az komolyabb értékeket képvisel. Ma már nagy tempóban pörög a showbiznisz, kapjuk bõven a mûsorokat. Már kevesen emlékeznek arra az idõszakra, amikor hétfõnként nem is volt adás, és ha nagy ritkán egy szórakoztató mûsor megjelent, akkor azt egy ország nézte. Ma egy gombnyomás, és a dömpingben a nézõ azt néz, amit akar. Most nagy a piac, könnyebb bekerülni. Abban azonban hiszek, hogy csak az marad fent végül, aki mögött valós tehetség van. Ahogyan az egykori szórakoztató mûsorokban megismert tehetségek mára már nagy mûvészek. Majd az is kiderül, a mai generációból kik lesznek idõtálló mûvészek.
Gondolkozott már azon, hogy öt-tíz év múlva milyen trendek érvényesülnek majd a hivatásában?
Nem, azt nem tudom megjósolni. Annyi biztos, hogy hamarosan lesz egy humorfesztivál, amelyiken nyolc éve indultunk Bagi Ivánnal, és megnyertük. Borzasztó ezt kimondani, hogy nyolc éve. Biztos lesznek új arcok, tehetségek. Én soha nem féltékenykedtem senkire, mindenki csinálja azt, amihez ért. Ha csak magukkal foglalkoznának ez emberek, akkor semmi gond nem lenne ebben az országban, de mi inkább elkezdünk másokra mutogatni. Pedig ez sehova nem vezet.
Visszatérve a humoristákra, úgy vélem, ennek az országnak nagy szüksége van humorra. Ismerjük a nemzet történelmét, nem feltétlenül a sorozatos sikerekrõl szól. Épp ezért is nagyszerû dolog megnevettetni az embereket. Ha mi, humoristák kimegyünk a színpadra, felelõséggel tartozunk a nézõként, akik adott esetben fizetnek azért, hogy két órára elfeledtessük velük a gondjaikat. Ez óriási felelõsség.
Most egyfajta küldetéstudatról beszél?
Igen, viselem ezt a keresztet, ezt a zsákot és ha sokáig viselhetem, az azt jelenti, hogy értek hozzá. Nagyon kevés olyan mûsor fut Magyarországon két hetes ritmusban, ami két és fél évig mûködni tudott ebben a mûfajban.
Fábry Sándor mûsora régebb óta színen van.
Igaz, és õt az egyik mentoromnak tartom. Óriási elismerés, amikor õ azt mondja, hogy Korda György figurája etalon lett, ahogyan én megformáltam. Nemrég felléptünk együtt a Belvárosi Színházban, és az elõadás közepén kiült az elsõ sorba, és visítva nevetett, nagyon boldog voltam. Szóval a küldetésre visszatérve úgy gondolom, mindig meg kell újulni. A nézõt mindenkor meg kell tisztelni azzal, hogy meglepjük.
|