horoszkóp

'Néha vannak helyzetek, amikor elpirulok'

2006.03.14. 08:32
A Playboy fő aktfotósa úgy véli, a modelleket érdemes dicsérni, mert a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat meztelenül vadidegen emberek közt. De vannak modellek, akikkel viccelődni kell a bizalom érdekében, és van Bódi Sylvi, akinek a testének minden szegletét ismeri. Nánási Pál arról is beszél, leginkább a visszajelzésekből építi a személyiségét.

A munkái között két műfajt nem találtam: a riportot és a tárgyfotót.

A riportoldalról jöttem át. Nálam az a műfaj nem vált be, kreatív embernek vallom magam, és a valóság ilyen szintű leképzelése nem áll hozzám közel. Egyszer megkérdezte tőlem egy tanárom, hogy miért akarok fotós lenni? Azért, mert fotókat szeretnék csinálni, vagy azért, mert szeretnék úgy élni, mint egy fotós? Haragudtam rá, hogy mégis hogy képzeli ezt a kérdést, nyilván fotózni szeretnék. Jó pár év eltelt azóta, és már értem, mire gondolt. A fotós életmód nem igazán hasonlít másra.

És a tárgyfotózás miért nem vonzza?

Azt szívesen csinálom, amennyiben kreatív feladat.

Van olyan iskola, amelyik szerint a divatfotó is tárgyfotó.

Persze, és van pár olyan ügyfél is, aki így gondolkozik. Csak a ruhára kell szerintük koncentrálni. Csináltam olyan fotókat is, ahol pedig a modellt kellett bábukét kezelni, de szerencsére nem gyakori, mert ezzel a hozzáállással nem születnek jó képek. Az emberi kommunikáció a legfontosabb az emberfotózásban.

Hogyan jött rá, hogy aktfotózáshoz szükséges intim hangulatot is tud teremteni?

Klikk a képre!

Sokáig nem tudtam. Gyerekként rendkívüli módon gátlásos voltam. Portréfotózásra volt bennem késztetés, és szépen rávettem magam arra, hogy le kell küzdeni a gátlást, amit én valamiért hoztam magammal. Ez gondolom genetika. Még most is vannak olyan szituációk, amikor elpirulok, de azért már nem jellemző. Jött egy pillanat, amikor az élet úgy hozta, és megpróbáltam az aktot. Tetszett nekem, a környezetemnek is, és ez önbizalmat adott. Egyszer fotóztam a Madách Színház összes színészét. Előtte mondták, hogy a színész rendkívül hiú ember és kizárólag a külvilág visszajelzéseiből építi a saját személyiségét. Na, ezzel ugyanígy vagyok én is. Valahol eléggé beteg dolog.

Ha ezt vesszük alapul, az újságírás is rokon szakma.

Igen? Az én munkám is szubjektív, és borzasztóan idegesít, ha a környezetemből nem érkezik visszajelzés. Ha negatív visszajelzést kapok, az is az épülésemre szolgál, de itt az arány a kérdés. Ha túl sok a kritika, az ember begörcsöl. Ha előre akar lépni, jobb, ha a pozitív reakciók vannak többségben.

Ha az alkotónak nem jó az ízlése és nincs humora, akkor rossz aktot készít. Kicsit olyan ez, mint a szatíra.

Talán a legfontosabb, hogy az ízlésesség határain belül maradjunk, bár mindenkinek máshonnantól számít valami pornográfnak. Annyit tehetek, hogy a saját ízlésrendem szerint követek egy utat.

Nyomon követhető trend ebben a műfajban?

Igen. Az egyik legjellemzőbbet a Playboy diktálja. Ez a magazin teremtette meg az aktfotózás egyik etalonját, és jellegzetes stílust hoz évtizedek óta. Viszont inkább az amerikaiak tartják a klasszikus Playboy stílust, a többi országban próbálnak ettől elszakadni. Az amerikaiak megpróbálják ráformálni a stílusukra az embert. Itthon inkább az emberből indulunk ki és nem egy szűkös meghatározásból. Az ember köré gyűjtjük a formákat, a stílust. Ugyanakkor minden magazinnak megvan a saját stílusa, amit követni kell.

Szokták közölni, milyen stílust várnak el?

Persze. Nálunk egyébként ez az egész még nem teljesen kialakult. Amióta hazajöttem, - 5-6 éve dolgozom ezen a területen - a Playboy háromszor-négyszer indult újra itthon. Látható, hogy borzasztó sok kísérlet volt, és az is számított, hogy a piac milyen módon fogadja.

Az előbb utalt arra, hogy hazajött. Honnan?

Angliában éltem, a főiskolát ott végeztem. Aztán úgy határoztam, megnézem, mi a helyzet itthon. Egy évet adtam magamnak arra, hogy történjen valami.

Eszerint történt, mert itthon él. Minek kellett az alatt az egy év alatt történnie?

Megtalálni a számításaimat. Az iskola teljesen késszé alakított minket, nem úgy, mint az itthoni szakképzés, ami megalapoz, aztán csinálj vele, amit akarsz. Angliában a fotós precízen tudja, ha vége az iskolának, kész portfoliója van, és kész terve a jövőre nézve.

Fotókészítő droidokat képeznek?

Lehet így is fogalmazni, de én ezt a fajta droidságot jobban szeretem, mint amikor az iskola elvégzése után vakarom a fejed, hogy te jó atya Úristen, mit csináljak magammal? Így viszont tudtam, bár itthon számomra totálisan ismeretlen területen próbálkoztam.

Az első aktjait itthon készítette?

Nem, még kint, de az első komoly felkérésem már itthon volt.

Emlékszik még rá?

Emlékszem. Akkor úgy gondoltam, gyönyörű képeket készítettem, most borzalmasnak találom.

Mik a hibái?

Olyan világítástechnikai dolgok, amit ma már nem csinálnék. És amiről az előbb beszéltem, hogy tudok kapcsolatot építeni a modellel, az itt nem működött. A teljes távolságtartás tükröződik a képeken.

Ki volt a modell?

Egy Olaszországban élő táncosnő, Rúzsa Roberta. Nem volt könnyű küldetés, nem voltam még magabiztos, ő pedig, miután hazalátogatott, kicsit zavart volt.

A mostani modelljei szinte minden ebben a témában adott interjújukban megemlítik, hogy ön és csapata készítette a képeket, és nagyon jól érezték magukat a fotózás alatt. Ez egy szóbeli megállapodás önök közt?

Nincs ilyen megállapodás. Örülök neki, hogy megemlítenek, ez nekem jó reklám és főleg jó érzés. Arra pedig, hogy jól érezték magukat, különösen büszke vagyok. Ennél intimebb dolog ugyanis nem nagyon van más. Gyakran olyan modellekkel dolgozunk, akik nem szoktak vetkőzni, és érdekes kiruccanás nekik ez a műfaj. Nem mindegy, hogy hogyan érzik magukat totál pucéran vadidegen emberek közt. Az egész stábnak azon kell dolgozni, hogy a modell ellazulhasson.

Mit gondol arról, hogy a tinédzser lányok nagy része modell akar lenni, és ebben önjelölt szakemberek is bíztatják őket?

Ebből él jó néhány modellügynökség. Az aktfotózás terén ott van némi megcsúszási esély, mert előbb-utóbb bele fog érni a pornó vonalába, amitől óvnék egy fiatal lányt. Ami a divatmodelleket illeti, az egy vonzó szakma, szép emberek közt vannak, de pláne itthon nehéz munkát kapni. Nem érdemes ezt a vasat sokáig ütni, és nem szabad fiatal fejjel száz százalékig erre a dologra állni fejben. Furcsa kettős állapot, amibe a kamasz lányok kerülnek, amikor modellek lesznek. Egy 15 éves lányból lehet nőt csinálni, és ugye a fotózásokon úgy kezelik őt, mintha fejlett, kész nő lenne. Ugyanezt látja, amikor belenéz a tükörbe, közben pedig egy kislány, és ennek így, a személyiség fejlődés szempontjából vannak nehézségei.

A hazai képeket tekintve úgy látja, közelítünk az európai színvonalhoz?

A magazinok hála a Jóistennek európai színvonalon vannak, bár ezt három éve nem mondtam volna. A baj az, hogy nincs Magyarországon divat. A férfiak például átlapozzák a divatoldalakat, a nők érzékenyebbek a témára, de érezhető az árérzékenység.

Mindenből az olcsóbbat vesszük meg, de ez általános jelenség.

Galéria!

És ez árt a divatnak. A lányok, ha jól szeretnének kinézni, akkor nem hajtanak, és güriznek, hogy meg tudjanak venni egy jó minőségű ruhát. Ez a fajta gondolkodás nagyon kevés embernek adatik meg. A színvonalra visszatérve reklámoldalon sokkal lassabban mennek a dolgok, habár néhányan próbálnak elszakadni attól a vonaltól, hogy kirakjuk a plakátra a nagy véres húst, és odaírunk egy olcsó árat.

Evidens, hogy olyan társat választott magának, aki belelát a hivatásába?

Elsősorban olyan társat választottam, akit szeretek, másodsorban olyan emberre van szükségem, aki el tudja fogadni, amit csinálok. Esztinek (Antal Eszter stylist, gyakran együtt dolgoznak – szerk.) nőként kell tudnia feldolgozni azt, hogy ha aktot fotózok, egy másik nőt folyamatosan dicsérgetek. Ezt nagyon becsülöm benne. Egy kívülálló nem biztos, hogy megérti. Mindig megkapom azt, hogy én vagyok a legszerencsésebb, mert állandóan meztelen nők között mozgok.

Épp ezért nem akartam ezt felvetni.

Tényleg szép dolog, de munka. Két módszer van, a beavatós és a nem beavatós. Az előbbi esetében elmondasz mindent, hogy mit csináltál, és a másiknak lehet, hogy fáj. Ha meg nem avatod be, akkor nem vagy őszinte.

Azért dicséri a modelljeit, mert valóban csodálatosnak tartja őket, vagy ez is része a kommunikációnak?

Mindkettő. Törekszem az őszinteségre, miközben fontos, hogy jól érezze magát a bőrében. Nem fogok azért senkit letolni, hogy nem elég szép. Ha el tudunk odáig jutni, hogy az ő abszolút maximumát képes nyújtani, akkor a dicséretemnek van alapja. Nekem az a feladatom, hogy szépet csináljak a modellekből.

Létezik a fotós és a modell között kémia, feszültség, vonzalom?

Nem, és igen. Tudok olyat mondania, akit rengetegszer lefotóztam, és lehet, hogy vele nem dicsérettel lehet bizalmas légkört teremteni, hanem viccelődni kell vele. Komplexek vagyunk. Szeretek olyanokkal dolgozni, akiket ismerek. Hogy mondjak egy példát, Bódi Sylvit már olyan sokszor fotóztam, hogy a testének minden szegletét ismerem, tudom, ha a lábát így tartja, a feneke hogyan fog állni. Ha kémiáról beszélünk, ez kialakulhat, de nem minden esetben. Most hangosan gondolkozom a válaszon. Igen, van: verbális intimitás.