Náray Tamás nem szokott újságírókat hívni a bemutatóira, mert mint elmondta, elkövettek ellene egy merényletet. A divattervező ostorozza magát épp eleget, de a nyilvánosság előtt csak szuperlatívuszokban hajlandó beszélni magáról.

Az eddig megjelent interjúit ismerve meglep minket, hogy nem csak irodalmi stílusban fogalmaz. Azok az írások modorosabbak, mint ahogyan most beszél.

Nem vagyok modoros, komplikált sem. Minden 100-as IQ fölötti embernek van egy világképe, és gondolatai. Oscar Wilde-ot idézhetem: „a világon a legegyszerűbb ízlésem van. A tökéletessel mindig elégedett vagyok”.

Meghatározná, mi az x-faktor?

Ha tudnám, akkor világszár lennék. Ülsz a barátaiddal egy étteremben, és egyszer csak valakire oda kellett nézni. Nem ismered, nem tudod, mi a foglalkozása, talán nem is szép, nem csinos, de valami miatt odakapod a tekinteted.

Ez a kisugárzás?

A kisugárzás szemközeli dolog, de ha az x-faktor genetikailag benne van egy emberben, akkor azt lehet úgy is érezni, ha az illető háttal áll. Ha megnézzük az európai filmsztárokat, egy Jeremy Ironst, egy Brigdet Bardot, még ha te csattogó szárnyú falepkét is toltál magad előtt az utcán, amikor ő nagy sztár volt, egy mostani fotójára ugyanúgy odakapod a szemed. A Csillag Születikben csinálunk egy Bonnie és Clyde-produkciót, és az egyik számhoz a régi filmből keresgéltem pár dolgot. Már rég megtaláltam, ami kellett, amikor még mindig ott ültem, és nézegettem Faye Dunaway fotóit. Pedig sosem volt klasszikus értelemben vett szépség.

A hazánkban élő emberek közt kiben erős az x-faktor?

Például Törőcsik Mariban. Picike, sovány, el is vész a bútorok között, mégis mindig észrevesszük, elementáris az ereje. Politikusok közt Lendvai Ildikó faktoros. Nagy színésznő lehetett volna.

Más szemmel néz azokra az emberekre, akik rendszeresen önnél vásárolnak?

Mi nemcsak blúzt adunk, hanem stílust és életérzést. Biztos feltűnt maguknak is, hogy a stílusom 1995 óta semmit nem változott. Nem azért, mert adott esetben nem tudnék kitalálni mást, hanem mert ha nem figyelnék arra, hogy konzekvensen önmagam legyek, akkor sosem alakult volna ki a klientúrám. A stílusom azokat az embereket vonzza be, akiknek ez tetszik. A vevőinknek maximum a tíz százalékát ismerem, de ha a másik 90 százalékkal találkozunk egy bemutatón, tudunk beszélgetni. Butaság, amit a média gerjeszt a konkurenciáról, és az ellenségeskedésről. Aki megvesz egy Zoób Katit, annak nem tetszik egy Náray, és fordítva is igaz.

Milyen a Náray-életérzés?

Kicsit illuzionisztikus és idealista.

#sub#

Érdekes, az önről megjelent cikkekben ennél erősebb jelzőket szokott használni önmagára. Erősebb és pozitívabb jelzőket.

De hát ki mondjon rólam jót, ha én nem? Szerintem nem vagyok beképzelt, nem gondolom azt, hogy én találtam fel a szoknyát. Viszont ahhoz ragaszkodom, hogy nyilvánosan csak szuperlatívuszokban vagyok hajlandó magamról nyilatkozni. Amúgy meg egyedül egy sötét budiban éppen eleget ostorozom magam.

Úgy vettük észre, ez a fajta megnyilvánulás a magyarok nagy részében ellenérzést szül.

Nálunk ez az egész a Himnusznál kezdődik, és ehhez társul a Kárpát-medence földsugárzása, az igazi, lehúzó, pocsolyaszagú attitűd, ami hátborzongató és lemángorló. Nekem hosszú évek munkája fekszik abban, hogy ebből a közegből ki tudtam kerülni. Nem vagyok hajlandó azon töprengeni, hogy vajon elér-e a Himnuszból a balsors.

Most elégedett?

Igen, és azért vagyok az, mert mindig vigyáztam arra, hogy olyan célokat tűzzek ki magam elé, amelyeknek a megvalósításához kellenek az erőfeszítések, de arra is vigyáztam, hogy a határaimon ne nyissak túl nagyot egyszerre.

A Csillag Születik című műsoron kívül mit szeretne még csinálni az elkövetkezendőkben?

A golyók (Náray Tamás vicce a magyarokról)
„Szent Péter ad az amerikainak, a japánnak és a magyarnak két-két acélgolyót. -Öt év múlva találkozunk, és elmondjátok, mi történt. Öt év múlva találkoznak, azt mondja az amerikai: -It was a perfect idea, megcsináltam General Motorst, egymilliárd dollár forgalom. A japán azt mondja: -Cináltam szok kici aprót, bele komputerbe, több millió jent cináltam. A magyar azt mondja: -Megmondom őszintén, nem igazán jött be. Az egyiket elvesztettem, a másikat eltörtem.”

A műsorral most nagyon le vagyok kötve, mindenki a Szombat Esti Lázhoz hasonló műsort vár. Nagyon szeretnék visszamenni Amerikába filmet csinálni, tavaly az Emigráns című Márai-filmnek voltam a jelmeztervezője. Odakint egyébként óriási Márai-kultusz van az unintelligensnek tartott amerikaiak között, itthon meg nem tudunk vele mit kezdeni. Erről eszembe jut egy vicc a golyókról (lásd keretes). Ennek az országnak minden lehetősége megvolt arra, hogy kincsesbánya legyen. Végigdolgoztam az egész világot, de még olyan helyen nem jártam, ahol ne dolgozna magyar ember, még a Radio City Hallban is találkoztam magyarral. Az országunkban eszméletlen szellemi nívó volt, és abból már csak a sunyiságnak és a kajlaságnak a kicsontozott változata maradt meg. Ahhoz, hogy okos légy, csavaros eszűnek is kell lenned, de ma már csak a sunyi csavar maradt. Döbbenetes deformitás.

Gondolt arra, hogy elhagyja Magyarországot?

Én már nem kezdek új életet egy másik országban.

Miért nem szokta meghívni a sajtót a divatbemutatóira? Alig vesznek részt az eseményein újságírók.

&Elkövettek ellenem egy merényletet a nyomtatott sajtóban, nem szeretném részletezni, de azóta nem szívesen engednék be senkit. Az elektronikus sajtóval is van bajom. Magyarországon az a kurva jó, ha te mindent lefikázol. Azt persze nem tudni, te ki vagy, mi vagy, mit tudsz, mit tettél le eddig az asztalra. Valószínűleg senki nem vagy, mert még ahhoz sincs bátorságod, hogy a neved odaírd a piti kis piszkálódós cikked mellé. Ez teszi hiteltelenné, megkérdőjelezhetővé, sunyivá a cikkeket és ez megengedhetetlen kellene, hogy legyen a médiában. De jót se írjál úgy, hogy nem írod oda a neved, nem vállalod a véleményed, ha már az a kényszerképzeted támadt, hogy ez bárkit is érdekelhet.