A kollégáimmal szomorúan látjuk, hogy az érdekes cikkeink nem érik el az olvasók töredékét sem ahhoz képest, amennyi embert érdekel, hogy Naomi Campbell melle véletlenül kivillant. Amikor azt olvastam a könyvében, hogy a női szépség a termékenység reklámja, és ebben a nők versenyeznek egymással, felvetődött bennem, hogy vajon a voyeurködésnek ezt a kultuszát a férfiak vagy a nők generálták-e?
A voyeurködés férfisajátság, de amit példaként említett, egy másik probléma. A hírességek bálványokká válnak. Egy női mellet lehet látni akárhányat, de egy hírességé - még ha nem is olyan jó - különleges érték.
A Photoshop kultuszára is gondoltam a fejezet olvasása közben. Miért van igény arra, hogy a divatfotókon a természetesség teljesen háttérbe szoruljon?
Amikor kialakult az a tökéletességdivat, hogy a nő karcsú legyen, csinos és hibátlan bőrű, akkor az a törekvés is megjelent, hogy miként lehetne erre még egy lapáttal rátenni. A szupernormális inger kifejezés az etológiából jön, és ebben van benne a tökéletesség utáni vágy modellje. Az emberek sok mindent tesznek meg a valóságban is - nemcsak Photoshop segítségével -, hogy természetellenesen izmosak, szimmetrikusak, hibátlanok legyenek.
Egy interjújában arról beszélt, a pszichiátriának mindig is megvannak a divatos diagnózisai. Melyekre gondolt?
A pszichiátriának eredetileg őrző-védő funkciója volt, elkülönítette azokat a furcsa embereket, akik zavarták az úgymond normálisokat. Kellett egy etikai elv, ami alapján bezárják őket, holott nem bűnösök, és akkor kitalálták, hogy elmebetegek. Fel sem vetődött, hogy gyógyítani kellene őket, csak aljas módszerekkel kordában tartani, például ütlegelés, hideg vízbe mártás, lekötözés. Minden korszak rendkívül kreatív volt, ha kínozni kellett embereket. Amikor bejött az inzulin, a húszas években rájöttek, inzulinkómával is lehet „gyógyítani”, vagy szándékos maláriafertőzés okozta váltólázzal. Ugyanez mondható el a gyógyszeres terápiákról, erre majd később kitérek.
A pszichiátria mindig kiszolgálta az aktuális rendszert. A gorbacsovi időkig volt egy olyan skizofrén altípus a Szovjetunióban, amelyet az ellenzékiekre használták. Az ugye elmebetegség volt, ha valaki azt állította, hogy a szocializmus meg fog bukni. A náci korszakban azokat is gyógykezelés alá vonták, akik ártalmatlan emberek kivégzésekor csődöt mondtak, és megtanították őket arra, hogyan tudnak újra gyilkolni. Ezekből látható, hogy a diagnosztikus kategóriák érték- és ideológiafüggőek, gumiszerűek, a hatalom érdekeinek megfelelően alakíthatóak.
A kérdésre válaszolva: ma a pszichiátria a gyógyszeripart hivatott szolgálni, tehát azok a legfontosabb diagnózisok, amelyek gyógyszeres kezelést igényelnek. Vegyük például a skizofréniát. A WHO a 70-es, 80-as években összehasonlító vizsgálatokat végzett a harmadik világ és a fejlett országok közt, hogy a skizofrénia milyen arányban gyógyul. Kiderült, hogy a harmadik világban két-háromszor jobb a gyógyulási arány. Hogy lehet ez? Úgy, hogy a harmadik világban a skizofréniára ható gyógyszert csak addig adják a betegnek, amíg a pszichotikus tünetei meg nem szűnnek, utána pedig akkor, ha visszaesik. Nyugaton élethossziglan szedetik a gyógyszert, és ezzel teszik krónikussá a tüneteket.
Aztán említhetem a depressziót. Amikor felfedezték az első antidepresszánst, akkor egymillióból még csak ötven ember volt depressziós. Mára 150 ezer. Hogy lett háromezerszer több? Úgy, hogy a pszichiátria szorgos segítségével kitágították a kategóriát, amikor DSM (The Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) nevű bibliát összeállították. Egy vizsgálat szerint a DSM-et összeállító, látszólag független szakértők 80-100%-a gyógyszeripari kötődésekkel rendelkezik. A medikalizáció azt is jelenti, hogy a depressziót megelőző „felvilágosító” kampányok hatására az emberek is elkezdik a problémáikat depresszióként felismerni, felkeresik a pszichiátert, és lejtőre kerülnek: semmi sem oldódik meg, mert gyógyszer nem tud életproblémákat megoldani, viszont szenvednek a mellékhatásoktól, pl. öngyilkosok lesznek, és ráadásul krónikussá válik állapotuk az elodázott megoldás miatt. A gyógyszerek az embert passzívvá teszik. Azt mondják neki, hogy neked nem életproblémád van, hanem az agyad beteg, vedd be a gyógyszert, és várd, hogy elmúlik a baj.
Visszatérve a divatos betegségekre: most a bipoláris zavar (mániás depresszió) a divat. Ennek magyarázata roppant egyszerű: sorold át a „depresszióst” mániássá, és a hamisított vizsgálatok alapján mániában is törzskönyvezett életveszélyes antipszichotikumokat is felírhatsz nekik. Ettől aztán majd jó eséllyel túlsúlyos, cukorbeteg, impotens és netán pszichotikus lesz az addig csak rosszkedvű ember.
A depressziósok egy részénél az alacsony szerotoninszintet kezelik gyógyszerekkel, nem?
A depresszió szerotoninelméletén mindig felháborodom, az egy hazugság. Ötven éve nem sikerült igazolni, de nálunk minden pszichiáter nyugodt lélekkel ismételgeti, hogy rábeszélje az embereket az antidepresszánsok szedésére. Csak néhányan merik megkérdezni, hogy „tessék mondani, hogy lehet ezt mérni?”. Mert sehogy. És a szerotoninnak nincs kizárólagos oki szerepe a depresszióban. Volt erre egy kísérlet, ha egy egészséges ember táplálkozásából kivonják a triptofánt, amiből a szerotonin készül, akkor az illető súlyos szerotoninhiányos állapotban sem veszti el a lelki egyensúlyát.
Gondolom feltételezték már önről, hogy a táplálékkiegészítők gyártóitól kaphat támogatást, mert a könyvében a depresszió ellen hatásos szerként említi az omega-3-zsírsavat.
Nem támogat engem senki, és ezt a feltételezést még nem kaptam meg. A pszichiáterek nem vitatkoznak velem, hallgatnak rólam. Illetve bepereltek, mert azt állítottam, hogy a pszichiátria elhallgatja az antidepresszánsok veszélyességét. Rimmer Zoltán – az MTA doktora, nagy tekintélyű szakember – azt írta , hogy az antidepresszánsok nem növelik az öngyilkosság kockázatát, hanem csökkentik. Bebizonyosodott már, hogy ez az állítás hamis kutatási eredményeken alapszik. Egy orvosi szaklaptól megkérdeztem, válaszolhatok-e a tanulmányra? Megrendelték a cikket, három hónapig emésztették, majd elutasították azzal, hogy a Pszichiátriai Társaság rosszalja. Miután ezt az egész történetet megírtam, bepereltek. Először harmincmillióra, ez nyilvánvalóvá tette, hogy nem elégtételt akarnak az állítólagos becsületsértésért, hanem le akarnak gázolni egy kisembert. Azóta lecserélődött a társaság elnöksége, az új tagok visszavonták a horribilis kártérítési követelést, úgy érezték, ekkora öngólt nem jó rúgni.
Ez a per még tart. Mire számít?
A szeptemberi zárótárgyaláson nem számítok pozitív fejleményekre. Az illúzióimat már régen levetkőztem. De azt hiszem, ha egy tudományos társaság tudományos vita helyett jogi elégtételre hajt, az egyben a szegénységi bizonyítványa, és tetteivel igazolja mindazt, amit jogi úton szeretne cáfoltatni.
Mennyire viseli meg ez az eset?
Nem visel meg, mert hiszek az igazamban, inkább felháborít. El is bocsátottak a Magatartástudományi Intézetből, ha ezek az esetek engem összetörnének, akkor nem ülnénk itt.
A mostani könyvében vannak olyan gondolatok, amelyek hasonlóképp felháboríthatják a pszichiátereket?
Amiért beperelhetnének, olyan nincs, de állítottam az antidepresszánsokról olyat, amin kiakadhatnak. A szer gyógyító hatásaként szokták értelmezni azt a hatást, amit kémiai lobotómiának neveznek. Ennek következményeként a frontális lebeny működése lecsökken, ettől az emberek érzelmemmentessé és érdektelenné válnak. Így például az antidepresszáns megöli a szerelmet. A szerelem egyik jellemzője a kényszeres jelleg: állandóan a szerelmed tárgyával akarsz foglalkozni, rá gondolsz, vele álmodsz. A valódi kényszerbetegség a tisztasággal vagy ellenőrzéssel foglalkozik, az antidepresszáns náluk hatásos lehet. A másik téma, amin kiakadhatnak, az a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos. Freud sötét dolgokat és hazugságokat követett el, amelyek méltatlanok egy olyan emberhez, aki prófétának adja ki magát. Kutatások mutatnak rá, hogy a pszichiáterek körében más orvosoknál jóval gyakoribb, hogy a pácienseikkel létesítenek szexuális kapcsolatot.
A pszichológusokra ez nem vonatkozik?
Persze, náluk is előfordul. De a két képzési út teljesen más. A pszichológussá válás során a hallgatók rengeteg – főleg önismereti – terápián vesznek részt, ahol mélyen beléjük sulykolják, hogy ők milyenek, mi mozgatja őket, és megismerik az etikai elveket. A pszichiáterek úgy képződnek, hogy jelentkeznek az orvosi egyetemre, ahol az anatómiától kezdve az összes fontos tudományt megtanulják, a képzésben önismereti terápiákon nem vesznek részt. Egyénileg persze szert tehetnek erre is, és természetesen nem minden pszichiáter zaklatja szexuálisan a betegeit. De pl. egy amerikai felmérésben 7% vallotta be, hogy volt már szexuális viszonya betegével. Mennyi lehetett valójában?
Mit gondol a szakma arról az elméletről, amelyet a homoszexualitásról írt le? Vagyis ha az anyát a terhessége alatt súlyos stressz éri, annak hatására növekszik a tesztoszteronszintje, és ez hajlamossá teszi a születendő fiát arra, hogy meleg legyen. A legtöbbet emlegetett homoszexualitás-elmélet Dr. Czeizel Endréhez kapcsolódik, szerinte genetikai okok vezetnek a homoszexualitásra.
Czeizel professzor elhamarkodottan kürtölte világgá a genetikai elméletét, azóta sem tudták megerősíteni. Az általam leírt elmélet ötvenéves, jó néhány vizsgálaton alapszik. Egy finom beállítást igénylő folyamat, amikor az agyban kialakul a nemi irányultság és a nemi identitás. Ez a kettő nem ugyanaz! Az emberek többsége nem szélsőségesen heteroszexuális vagy homoszexuális, a nemi irányultság széles skálán mozog. De olyan civilizált társadalomban élünk, ahol a katolikus, keresztény hagyományok miatt az emberek rákényszerülnek arra, hogy eldöntsék, ide vagy oda tartoznak-e. Ebből az következik, hogy a homoszexualitását csak az meri vállalni, akiben ez olyan erős, hogy nem tud másképp élni.
A vallási hagyományok miatt foglalkozunk keveset a homoszexualitással?
Igen. A katolikus egyház a mai napig bűnnek tekinti. Azok a társadalmi csoportok pedig, amelyek az előítéleteik keltette indulataikat a bűnbakképzésen keresztül vezetik le, tovább tudnak gyűlölködni. Ilyen a közgondolkodás. A homoszexualitást a DSM sokáig szexuális zavarnak, betegségnek tekintette, és nem tudományos érvek hatásába vették ki belőle, hanem azért, mert Amerikában a melegek komoly politikai tényezőkké kezdtek válni. Ha a homoszexualitás betegség lenne, akkor lehetne gyógyítani. Azokat lehet terápiával kezelni, akik köztes állapotban vannak, és szociális nyomásra heteroszexuálisok szeretnének lenni. Ez úgy működik, mint amikor valaki azt mondja, hogy nem akarok többé alkoholista lenni, és leteszi az italt. A szexualitás képlékeny, ezt mutatja az is, ami a börtönben történik. A börtönévek alatt heteroszexuális emberek melegekké válnak, majd amikor kijönnek, visszaváltoznak. A nemi vágy erősebb, mint hogy útját tudná állni, hogy épp nincs kéznél egy ellenkező nemű egyed. Egy „meggyógyított” homoszexuális embernek ugyanúgy működik az agya, csak a nemi viselkedése változik meg. Ezek a „gyógyult” esetek egyáltalán nem igazolják, hogy a homoszexualitás betegség volna.
Minden gyógyszert ellenez?
Csak a hatástalanokat. Sok évig beadtam pl. magamnak influenzaoltást, aztán utánanéztem, és kiderült, semmi ellen sem véd, viszont veszélyes. Elképesztő sok üres mítosz van, ezekkel igyekszem leszámolni.
A női léttel foglalkozni mostanában nagy divat. Ezért tett egy kitérőt ebbe az irányba?
Nem, valójában nálam a depresszió kutatása a kitérő, csak éppen azt hallják meg az emberek, ami hangosabb. Tizenöt éve vagyok pszichológus, és tíz éve foglalkozom az evolúcióval, valamint a testi és lelki folyamatokkal: például hogy az agy és a szív hogyan függ össze, vagy a lélek mechanizmusai hogyan befolyásolják a rák kialakulását, foglalkozom a pszichoszomatikus betegségekkel, asztma, meddőség, de ezek kevesebbeket érdekelnek.
Fontos részlet, hogy a könyve olvasmányosan van megírva?
Igen. Eredetileg író akartam lenni, aztán forgatókönyvíró lettem és dramaturg. Amikor később pszichológus lettem, azt hittem, onnantól kezdve csak száraz tanulmányokat írhatok. Gondoltam, a tudomány ilyen, és én gyerekkorom óta a tudományt imádom. A Magatartástudományi Intézetben azonban úgy éreztem, légüres térbe kerültem, mert láttam, az emberek ott nem akarnak tudósok lenni, hanem karriert akarnak csinálni. Én voltam a különc, ezoterikus hülye, aki karrier helyett az agyféltekei különbségekkel foglalkozik. De valójában ez vagyok én, a bal és jobb féltekét egyesítő, kreatív ember, író, akinek van mondanivalója, és közben tudós.
Szendi Gábor vargabetűi
Szendi Gábor programozó matematikusként végzett, majd filmes, forgatókönyvíró lett. Saját írásaiból egy játékfilm és két tévéfilm készült, majd könyvkötésből élt, mielőtt jelentkezett volna a pszichológia szakra, amelyet 1993-ban kiváló minősítéssel elvégzett. Klinikai szakpszichológusként a SOTE Magatartástudományi Intézetében a szorongásos és depresszív zavarokban szenvedőket kezelte, kutatóként a test-lélek problematika területén írt összefoglaló tanulmányokat. A gyógyszeripar és a pszichiátria összefonódásáról vallott nézetei (és Depresszióipar című könyve) miatt az állásából elbocsátották, most honlapján foglalkozik a pszichiátria mítoszaival, és magánrendelésen fogadja a pácienseit.