A Dove nemcsak nőkkel, hanem férfiakkal is kampányolt a természetes szépségért. Mi a véleményed, tényleg a nők teszik széppé a várost?
A mosolyok, a tekintetek, tehetik széppé - ha többen felemelnék a fejünket és egymás szemébe néznénk. Szerintem a villanások tehetik széppé a várost. Zene füleimnek, ha a férfiak is a természetes szépség mellett állnak ki, ha minél többen egyet gondolunk, annál nagyobb az esély, hogy hatni fog, és kiszabadulunk a szűkre szabott szépségideálok szorításából.
Miről beszélgetsz a műsorodba meghívott nőkkel, például Horváth Évával?
Hajlamosak vagyunk sóvárogva irigyelni azt, akinek tökéletes az alakja, azon nem gondolkozunk el, hogy mennyi munka van ebben. Valamennyien ismeretlenként indulunk, de bizonyos emberek egyszer csak kiválnak a tömegből, és ikonokká válnak: a teljesítményük okán, a produktum okán, vagy pusztán a folyamatos "látszás" okán. Különböző az út, ami oda vezet, hogy vannak, akiket valamennyien megjegyzünk. Életem egyik legszebb félórája volt, amikor Ranschburg Jenővel készítettem interjút, akkor is az érdekelt, hogy a rengeteg pszichológus közül miért éppen ő az, aki kitűnik, miért vált sikeressé, hitelessé, mi a bölcsességének útja, mi az, amitől jó oda ülni, hallgatni őt. A pszichológus pszichéje érdekelt, vagy egyszerűbben szólva, az ember maga.
És erről az útról nem olvashatunk, hallhatunk eleget?
Horváth Éváról például hihetetlen mennyiségű színes hírt találok, ha beütöm nevét, de ettől még nem tudom, hogy ki ő, milyen, és hogyan gondolkodik. A különböző beszélgetős műsorokban is a sokféleség a jó - mindannyian másként csináljuk. Én szeretem, ha néha csend is lehet, meg lehet engedni, hogy angyal szálljon át a szobán. Ez a fajta érzékenység az, ami az enyém - a másikra, a gesztusaira, a rezdüléseire figyelek, nem magamra, miközben forog a kamera.
A rádió után megint tévés feladatot kaptál. Miért válalltad?
Imádok beszélgetni, ezt végre nem a négyperces beszélgetés tempójában is megtehetem. Kaptam fél órát, hogy érdeklődjek, megfejtsek, a magam módján - nem hiszem, hogy ennél kedvesebb felkérés jöhet. Megtanultam a képernyő nélkül élni, de imádok ott lenni: a láttatást szeretem nem az a fontos, hogy én látsszak. Mindig is vágytam erre és amikor már-már lemondtam róla, nem görcsöltem rá, hanem berendeztem az életemet abból, ami adott volt, akkor jött a lehetőség.
Pszichológia szakot végeztél. Pszichológusként soha nem dolgoztál?
Nem. Az egyetem utolsó évében a Petőfi rádióba kerültem, ahol először végzősként megkérdeztek egy műsorban egy pszichológiai kérdésben. Slágfertig csaj voltam, a hangom elég érdekes volt, ott ragadtam. Lóti-futi kisriporterként hajléktalansággal, kilakoltatással, öngyilkossággal, örökbefogadással, csupa ilyen szocio témával foglalkoztam. A kilencvenes éveket már tévésként dolgoztam végig, a nagy váltás az RTL Klub és a Reggeli volt, ahol Alföldi párja voltam. Addig közszolgálatiságban nevelkedtem: ott megtanultam a precizitást, az alázatot, a kereskedelmiben a tempót.
Most pedig egy tematikus bulvártévéhez, a Reflektor TV-hez kerültél.
Ma már hihetetlen a választék, de ha a nézők megtanulják kezelni a sokaságot, a tematikus tévéknek ugyanúgy kialakulhat a közönsége, klubja, a digitális televízióban pedig majd a személyre szabottság lesz jó. A tömegmédiában általában jellemző a fiatalságkultusz - természetesen kell a fiatalok frissessége, de könnyen belátható, hogy egy ötvenes nőnek egy huszonéves műsorvezető a képernyőn nem lehet referencia mint nő: mit néz ő a zebramintás miniszoknyán? Egy ápolt, érett nő minta lehetne, hathatna. Valószerűtlen, hogy egy kezem sok, hogy megszámoljam, a mai médiában hány negyven feletti csaj van képernyőn. A férfiak sokkal inkább lehetnek sokfélék: korban, külsőben, bárhogyan. A médiának különböző példákat is kell adni, a tematikus csatornák ezt megtehetik: sokféle nézőnek sokfélét mutathatnak.
Tényleg ennyire fontosnak tartod a média hatását?
Az átlag tévénézés napi négy és fél óra felett van, az emberek többsége a tévéből tájékozódik. Ha egy ufó nézné a tévét, akkor elég torz képet kapna a világunkról: alig látna, fogyatékosokat, esendőket, és a méltó idősödésnek nincsen üzenete - a reklámokban a korral annyi jön, hogy kiesik a fogsorod, vagy fáj valamid. Ettől függetlenül persze a televízió az illúziókeltés művészete, nem azt várnám el, ami az utcakép. Csak tudatosítani kell a nézőben, hogy a világ nem ilyen, a kép sokszor hazudik, vagy legalábbis torzít.
Szerinted szükség van még bulvártévére?
Én nem fanyalgok - ilyen a világ -, az emberek kíváncsiak, és szeretnek kíváncsiskodni - kell tehát a bulvártévé, mint sok minden más. Én nagyon szeretem, amit csinálok, és szándékom szerint mívesen teszem ott és akkor, amikor lehetőségem van rá. A nézőnek pedig választási lehetősége van, vagy bekapcsolja, vagy nem, és hogy mit tart méltónak a figyelmére. A távirányító olyan, mint egy kulcs - sokféle ajtóhoz. Én azt remélem, hogy sokan benyitnak hozzám és velem maradnak.