horoszkóp

'Lassan már a nullán vagyunk'

2006.03.06. 08:59
Kapcsolódó cikkek (1)
Ullmann Mónikát és generációját zavarja, hogy valóságshow-szereplőket nézünk a tévében színészek helyett. A színésznő úgy érzi, a közízlés formálásából kimaradt. Ruha és autószponzor helyett pedig arra vágyik, hogy értelmes dolgokról beszélhessen.

Eddig kevés lehetősége adódott arra, hogy filmekben szerepeljen. Amikor megkeresték a Kútfejek tervével, kérdés volt egyáltalán, hogy elfogadja-e szerepet?

Ez nem ilyen egyszerű. Próbafelvételre hívtak. Nem szereppel kerestek meg, mert nem tudták, milyen legyen az a lány a filmben. Nagyon ritka az, hogy azzal keresnek meg, hogy "téged szeretnélek a szerepre". De ez engem nem zavar. A rendezők zöme nem ismer személyesen, Ha így azt mondja, gyere el, mert ezt a szerep olyan, mint te, az mindig hamis, és abból nem szokott jó kisülni.

Alapvetően mégis kell rendelkezniük egy képpel önről, nem?

További képeink

Az a próbafelvételen alakul ki, mert az ottani viselkedés sok mindent elárul. Nem vagyok én olyan határozott, mint amilyen az a lány a filmen, és nem ilyen energiákkal mozgok.

Fontos önnek, hogy találjon hasonlóságot a karakter és a személyisége közt?

Ez egy gyurmajáték, a szerep formál engem, én formálom a szerepet. Olyan helyzetben is otthon kell lennem, amibe nem is kerülhetek soha az életben. A kérdés, hogy én abban a helyzetben hogyan viselkednék, a forgatókönyvíró ahhoz képest mit írt meg, és ennek a kettőnek találkoznia kell ahhoz, hogy hiteles legyek. Erre vannak nagy mesterek, mint Haumann Péter, vagy Bodrogi Gyula. Egy életen át próbálgatják a szerepeket.

Évekig szerepelt a Barátok közt című sorozatban. Ezt is egyfajta próbának tekinti?

Igen. A főiskolán nem volt arra lehetőség, hogy kamera előtt dolgozzunk, mert nagyon drága nyersanyag a kísérletezéshez. A sorozatok arra voltak jók, hogy kamera előtt dolgozzak. Sok mindenre viszont nem voltak jók.

Mikre nem voltak jók?

Ezt most nem mondanám el.

Kár. A Kútfejekben játszott szerepe után vágyik más filmszerepekre is?

Vágyom persze. Az a jó egy színésznél, ha minden egyszerre van jelen az életében: a színház, a film, a szinkron, a tévéjáték.

Ez utóbbi nem igazán létező műfaj.

Igen, és ez hiba. Szerves része kellene, hogy legyen a kultúrának. De én ehhez kevés vagyok, hogy vágyom rá.

Azt olvastam egy interjújában, hogy szívesen énekelne egy bárban, de akkor azt gondolnák az emberek, hogy nincs pénze, és épp hogy csak a kalapot nem teszi ki.

Ezek hangulatok. Sokszor szokták kérni a barátaim, hogy énekeljek. Ha van kedvem, akkor szívesen, de ezzel nem feltétlenül szeretnék adni. Azért mondtam, hogy csak leülnék egy bárba énekelni, mert nem is érdekelne, hallgatják-e mások.

A mondat második részére szerettem volna rátérni. A pályatársai is arra következtetnének, hogy le van égve, ha egy bárban énekel?

Nem hiszem, de a szakma nagyon kevés. Mindig többen vannak azok, akik kívülállóként gondolnak valamit a pályatársakról. És az ő ítéleteik miatt sokan magyarázkodnak is a szakmából. Pedig nem kell magyarázkodni. Mostanában gondolkoztam ezen, amikor a film kapcsán találkoztam a közönségfilm-művészfilm problémával. Igazat adok Kapitány Ivánnak, aki azt mondja, "a film nagyon drága ahhoz, hogy egyedül édesanyám üljön könnyes szemmel a nézőtéren".

Azt is említette, hogy úgy érzi, a szakmája megbecsültsége már nem ugyanolyan, mint régen. Ezt az idősebb pályatársai szokták gyakrabban emlegetni, a fiatalok még hajlamosabbak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.

Mert alkalmazkodni muszáj, csak épp nem biztos, hogy szeretnének. Miért ne jelenthet számomra kizárólagos örömöt az, hogy színházban játszom? Mert az emberek nem mennek be a színházba. Miért nem jelenthet nekem kizárólagos örömöt az, hogy filmben szerepelek? Mert nincs annyi film, és lehetőség. Régebben sokkal tágabb volt a paletta. A közízlés formálásában is, a közönség szeretetében is. Most az van, hogy minden produktum nélkül nézzük Győzikét, aki nem csinál mást, csak játssza saját magát. Ezen nevetünk, sírunk, vagy beszélünk róla. Aki nem nézi, az nem tud beszélgetni senkivel, mert mindenütt az a téma. Holott én lehet, hogy szívesebben néznék egy tehetséges színészt este, aki akár hülyét is alakíthat, és másnap reggel bemegy egy tévéműsorba, és értelmesen beszél arról az alakításáról.

Nem feltétlenül önazonos embereket kellene nézni a műsorokban, hanem adott esetben olyan embereket, akik képesek belebújni ezek bőrébe, és meg tudnak erről szólalni, majd ki tudnak a szerepből lépni. Egy valóságshow-szereplő nem tud kilépni, másnap is ugyanazt csinálja. Ez az egész a mi generációnkat is nagyon zavarja, nemcsak az idősebbeket. És sajnos ezek a showk váltották ki a tévéjátékokat is.

Úgy véli, a közízlés formálásában már egyáltalán nem vesznek részt színészek?

Nemcsak, hogy részt nem vesznek, hanem ki is kell szolgálniuk a mostani divatot. Győzike – nem akarom őt bántani, csak most ő szerepel a leggyakrabban, ezért jut eszembe, mint példa, de mondom inkább úgy, hogy a valóságshow-szereplők – mellett nem akarok a címlapon szerepelni. Ha ő híres, akkor legyen az, én nem akarok híres lenni.

Mindenféle azonosságot az ember el akar kerülni, de különböző fórumokon egyszerűen meg kell jelenni, mert a darabokat meg a filmeket reklámozni kell. Olyankor három bugyuta kérdés közt el tudom hadarni, hogy egyébként a József Attila színházban játszom. Aztán megkérdezik, milyen farmerban járok, meg hogy milyen ételeket főzök. Mert az említett emberek csak erről tudnak beszélni, a ruhaszponzorról és az autószponzorról. Mi mondjuk erről nem tudunk, mert nekünk ilyen nincsen.

Ezt hiányolja?

Nem. Arra vágynék inkább, hogy értelmes dolgokról beszélhessek, és nem arról, hogy halat vettem a piacon.

A legtöbb önnel készült interjúban nem a hal a téma egyébként, hanem hogy miként őrzi meg a karcsúságát.

Pont erről beszélek. A kilencvenes évek közepén indult a két kereskedelmi csatorna, akkor semmi elvárás nem volt velük szemben, hogy valamilyen közszolgálati tevékenységet bizonyos ideig és módon ellássanak. Nem ismerem a struktúrát, de olyat is biztos létre lehetett volna hozni, mint például egy színházi ajánló. Vagy nem?

Ismerek kulturális műsorokat.

Elvétve vannak persze. Pont én beszélek a tévékről, aki egy kereskedelmi csatornára tervezett sorozatban szerepeltem évekig. De én a szakmámat gyakoroltam, színész minőségemben voltam jelen, nem műsort vezettem, és nem időjós voltam.

Kezdem érteni, miért tart attól, hogy a fia otthonosan mozog majd a színházi közegben.

Igen. Erről ennyit tudok mondani.

Úgy tudom, hogy a fia úszik, a színi pálya kevésbé érdekli.

Most úszik, lehet, hogy később majd mást fog csinálni.

A cikkek azt sugallták, ez komolyabb elkötelezettség.

Egy tíz éves gyereknél még nem lehet azt megmondani, mi komoly.

Részt vett a Babtista Szeretetszolgálat karácsonyi kampányában, amelyet Cipősdoboznyi szeretetnek neveztek el. Olyannyira fontosnak tartotta, hogy személyesen kérte meg a kollégáit, gyűjtsenek ajándékokat a gyerekek számára.

Igen, mert ismerem annyira a kollégáimat, hogy tudjam róluk, szeretnek segíteni, de macera nekik egy postára bemenni. Én azt találtam ki, hogy a színházak, mint gyűjtőhelyek működjenek. Az összegyűlt dobozokat összeszedtem, és elvittem. Én sem gondoltam volna, hogy milyen sok összegyűlik majd.

Keresi az alkalmakat, hogy karitatív célok mellé álljon?

Az is nagyon szép dolog, ha rendeznek egy jótékonysági koncertet, ahol színészek énekelnek ingyen a gyerekeknek, de a cipősdobozos kampány jobbnak tűnt, hogy adni is tudunk valamit. Ezekről kevesebbet írnak, mert nincsen botrányszaguk. Az érdekes, ha az embernek kitörik a cipősarka az előadáson. Bodrogi Gyula azt mondta, hogy le kell menni teljesen nullára, és akkor majd újra lehet építeni mindent. Lassan már a nullán vagyunk.

Ennyire súlyosnak találja a helyzetet?

Tényleg nem érdekes, mi történik a kultúrában. Pedig nálunk olyan hagyománya van a színháznak, mint sehol máshol Európában. Vannak emberek, akik miután elhagyták az országot anyagi okokból, úgy jönnek vissza, hogy két hónapig színházat látogatnak, mert máshol nincs ilyen. Az a baj, hogy mi saját magunk nem becsüljük eléggé, amink van, és nem tudunk vágyakozni arra, amink van. Ha tudnánk, boldogabbak lennénk.

Ha már ismét felvetődött ez a téma, részben anyagi kérdés, ki milyen gyakran jár színházba.

Nem így van. Ha bejön egy amerikai film, amire 1200 forint a jegy, és arra beül egy öt tagú család, az nem olcsóbb, mint a színház, ahol 2000 forinttól lehet kapni jegyet. Sőt a legtöbb budapesti színház bérletrendszerben működik, és közönségbarát megoldásokra törekszik.

Beszélnek még az emberek a gyerekkori szerepeiről?

Igen, bár már mindent elmondtam ezekről, de elmondhatom még egyszer.

Nem szükséges, csak arra voltam kíváncsi, felvetik-e még az Égig érő füvet, vagy akár a Moncsicsi-dalt.

Én ettől vagyok más, engem már korábbról ismernek az emberek. Nem feltétlenül szeretnek, de ismernek. Más ez a helyzet, mint amikor valaki feljön vidékről és bekerül egy színházba, és megkapja élete első tapsát a nézőitől.