Ha már nemzeti ünnep a mindenszentek, gondoltuk, nézzük meg, kikre is emlékezünk nemzetileg ezen a napon: azaz kik azok, akik a szó szoros értelmében véve szentnek számítanak. Persze nagyon sokan vannak és a többségüknek nem túl izgi az élete: megszülettek vagy nagyon régen vagy Olasz-, esetleg Franciaországban, aztán végigimádkozták és/vagy -jótékonykodták az életüket, majd valószínűleg valami szörnyűséges módon haltak meg, és azóta a nép mindenféle meseszerű történeteket terjeszt róluk. Ebben a cikkben hét olyan, hivatalosan szentté vagy legalább boldoggá avatott személyt mutatunk be, akinek az élete vagy merőben eltér a fent említett sablontól, vagy valami lényeges dolog miatt több, érdekesebb annál. Többségük sajnos nem igazán ismert, de hátha majd most megtetszenek valakiknek – rájuk tényleg érdemes emlékezni, nem csak mindenszentekkor.

Jobb előre szólni: a válogatásban semmilyen tudományos vagy objektív szempont nem volt mérvadó a szentté vagy boldoggá avatáson kívül. Azért ez a hét személy szerepel itt, mert őket találja a szerző a legérdekesebbnek. Ha ön más szentre szívesebben emlékezik, ez felháborodásra semmiképpen sem adhat okot, inkább írja meg, ön kit tett volna a listába!

Szent Brigitta

Időben előrefelé haladva Szent Brigittával kezdjük, aki már csak azért is említésre méltó, mert a kevés svéd szent egyike. 1303-ban született, Stockholmtól északra. 14 évesen ment férjhez, szült nyolc gyereket, és már önmagában az menő, hogy a nyolcból csak 2 halt meg csecsemőkorában. Szóval volt hat saját gyereke, de emellett még arra is jutott ideje, hogy segítsen a környékbeli rászorulókon. A gyerekeket önállóságra nevelhette, mert 38 évesen fogta a férjét, és kettesben szépen elzarándokoltak Santiago de Compostelába. Na ez azért elég menő, mert akkoriban több, mint 3000 kilométert utazni enyhén szólva ritkaságszámba ment.

Még megdöbbentőbb, hogy Szent Brigittáék egyáltalán elindultak visszafelé, ahelyett, hogy örültek volna, hogy találtak egy kedvező klímájú helyet. De nem, visszatértek a fagyos és sötét Skandináviába, összesen 3 év alatt le is nyomták az oda-vissza utat, de nem sokkal a visszatérés után a férj meghalt. 1350-ben Szent Brigitta már 47 éves volt, és éppen dúlt a pestisjárvány egész Európában. Erre ő? Kitalálta, hogy most Rómába fog elzarándokolni. Ide egyik lányát vitte magával, és át is utazta az egész kontinenst az észak-déli tengely mentén halatva, és nem kapta el a pestist. Rómából viszont már nem tért vissza többet Svédországba, de az utazás továbbra is a hobbija maradt, volt a Szentföldön, Jeruzsálemben és Betlehemben is, míg Rómában küzdött az egyházon belüli visszaélések ellen. 70 évesen halt meg, már 1391-ben szentté avatták. Utazásaira való tekintettel elég jó ötlet volt II. János Pál pápától, hogy 1999-ben Európa egyik védőszentjének választotta Szent Brigittát.

Kateri Tekakwitha

Egy svéd szent után jöhet egy mohikán szent? Döbbenet, de van ilyen is, ráadásul milyen régről! Kateri Tekakwitha 1656-ban egy olyan helyen született, ami most már New York része – menő. A Tekakwitha név a törzsi nyelven azt jelenti, hogy „a lány, aki mindennek nekimegy” – ez mondjuk kicsit kevésbé menő, tekintettel arra, hogy a családban a lány 4 éves korában bárányhimlő terjedt el, amiben mindkét szülője és egy testvére is meghalt, Tekakwitha arca pedig maradandó sebhelyektől torzult el, és látása is károsodott.

Ez a New York-i lány egy igazi lázadó tinédzsernek tűnik a leírásokból: a törzsi tiltások ellenére fogta magát, és 19 évesen felvette a katolikus hitet, szüzességet fogadott és északabbra költözött, a mai Kanada területére. Már korábban is hevesen tiltakozott az ellen, hogy férjhez adják (ma valószínűleg azt mondanák rá, hogy biztos leszbikus), mindenesetre a katolikus egyházban kifejezetten bátorították szüzességi fogadalmát. Történetének kétségkívül van még egy nemmenő vonatkozása, amiben viszont Tekakwitha szintén nagyon emlékeztet egy csomó mai, boldogtalan tizenévesre: folyamatosan vezekelt, szurkálta, éheztette és kínozta magát, így 23 vagy 24 évesen meg is halt.

Szent Katherine Drexel

És még Amerikában maradunk, de egy nagy ugrással előre az időben. Katharine Drexel a tökéletes ellentéte Tekakwithának: egy dúsgazdag, fehér nőről van szó, aki iszonyú sokat élt, 96 évesen halt meg 1955-ben. AZ 1800-as évek közepén, amikor Katherine Drexel született, családja már rendszeresen jótékonykodott Philadelphiában (volt miből), de 21 évesen a fiatal Drexel-lány úgy döntött, új szintre emeli a nemes hagyományt.

Először csak az Amerikából gyakorlatilag kiszorított-ellehetetlenített indián törzseket próbálta felkarolni, majd a feketék mellett is bekapcsolódott a rasszizmus elleni küzdelembe. Iskolákat és templomokat építtetett nekik összesen kb. 20 millió dollár értékben (az infláció miatt ez az összeg mai dollárban ennek a sokszorosának felel meg). Családja vagyonát és minden életerejét egy olyan korban áldozta rá a színesbőrűekre egy olyan országban, amikor és ahol a feketéknek még csak nem is szabadott a fehérek mellé ülni a buszon. Menőség.

Lúcia Santos

Nem, nem Isauráról van szó (az őt alakító színésznőnek Lucélia Santos volt a neve), hanem az egyik kislányról a három gyerekből, akiknek Fatimában 1917-ben többször is megjelent Szűz Mária. Csodát látni menőség, de a portugál kislány ekkor csak 10 éves volt, nyilván nem hittek neki és unokatestvéreinek, pedig állították, hogy minden hónap 13. napján megjelenik nekik Szűz Mária a földeken. Megverték és bezárták a gyerekeket, de elég meglepő fordulatot vett a dolog, amikor Lúcia Santos és unokatestvérei bejelentették, hogy Szűz Mária csodát fog tenni 1917. október 13-án délben Fatimában.

Több, mint 30 000 ember csődült össze, egyes beszámolók szerint százezres tömegek is lehettek, újságírók, kétkedők és hívők is jelen voltak, a tömegről fényképek is készültek. Dél után pár perccel a jelenlevők azt tapasztalták, hogy a nap mozogni kezd az égen és színe elváltozik. Hogy pontosan mi történhetett, azt azóta se tudták megmagyarázni a tudósok, mindenesetre a jelenlevők között is voltak olyanok, akik semmit sem láttak – több ezer ember viszont egybehangzóan számolt be a táncoló napnak nevezett csodáról a riportereknek.

Lúcia Santos ezen kívül azt állította, hogy Szűz Mária a tudomására hozott három titkot is, ezek közül az első a pokol leírása, a másodikat pedig az első és a második világháborúra vonatkoztatják. A harmadikat Santos 1943-ban leírta és lepecsételte azzal, hogy csak 1960-ban nyissák ki. Nem nyitották, a meglehetősen misztikus, és konkrétumoktól mentes szöveget csak 2000-ben hozta nyilvánosságra II. János Pál pápa. A Fatimával kapcsolatos csodák és titkok már addig is rengeteg remek összeesküvés-elméletnek adtak táptalajt, ezek a szövegtől újra lábra kaptak – esetleg a II. János Pál pápa elleni 1981-es merényletet lehet belemagyarázni. Lúcia Santos 18 éves korától kezdve zárdákban élt, 2005-ben halt meg, 97 évesen. Még nem szent, de már 2008-ban boldoggá avatták, szóval valószínűleg nem kell sokat várni.

Pio atya

A fatimai jelenést követő évben volt, attól nyilván teljesen függetlenül, hogy egy fiatal (31 éves) olasz pap kezén, lábán és oldalán megjelentek a stigmák. Francesco Forgione volt az illető neve, de később Padre Pio, azaz Pio atya néven lett híres Olaszország-szerte. A XX. században azért már nem volt olyan könnyű csodákat produkálni, mert a sajtó már akkor is mindent azonnal gondos kritikai vizsgálatnak vetett alá. Szóval az biztosnak tűnik, hogy Pio atya élete nagy részét a sebekkel élte le (ezen a kicsi fotón jól látható, hogy milyenekkel), de persze lehet, hogy a sérüléseket önmagának okozta, bár több beszámoló szerint a Krisztus sebeinek megfelelő sebekből virágillatú vér szivárgott. Pio atya testhőmérséklete gyakran volt természetellenesen magas, akár 48 fok is, ezt is többször dokumentálták, de olyanokat is mondtak róla, hogy tud egyszerre két helyen lenni, meg hogy rengeteg embert meggyógyított.

Egyre többen jártak hozzá, rengeteget misézett és gyakran napi 10-12 órát gyóntatott, miközben a beszámolók alapján úgy tűnik, hogy folyton látomásai voltak és túlvilági lények/személyek látogatták őt, ezekről gyakran ő maga adott írásban leírást. Elképesztően intenzív kultusz alakult ki egyszerre lenyűgöző és riasztó alakja körül, 1963-ban halt meg, ekkorra a stigmák nyomtalanul eltűntek róla. 2002-ben avatták szentté.

Salkaházi Sára

Salkaházi Sára egy elég menő nő lehetett a húszas években. Huszonéves volt, újságírónő (már ez is milyen modern!), és ezt írta akkori életmódjáról: „önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene”. Kassán született 1899-ben, 1927-ben csatlakozott a Szociális Testvérek Társasága nevű rendhez, ahol túl modernnek találták a stílusát, de nem küldték el. 1937-től élt csak Budapesten, és katolikus létére a negyvenes évek elején mindent megtett a zsidók védelmében a nácizmus elleni küzdelemben, ami csak az erejéből telt – ezt nem sokan mondhatják el magukról.

A Szociális Testvérek Társasága intézményeiben összesen vagy ezer embert bújtattak, Salkaházi Sára egymaga majdnem száz embert mentett meg. 1944. december 27-én zsidók után kutató nyilasok vették körbe a Katolikus Nővédő Otthont, aminek Salkaházi Sára volt akkor a vezetője. Hatukat őrizetbe vették és még aznap a Dunába lőtték. Salkaházi Sárát nemcsak a katolikus egyház tüntette ki boldoggá avatással, hanem a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet is felvette a Világ Igazai közé.

Sándor István

De nem csak a nácizmus, hanem a kommunizmus korának is megvoltak a maga hősei. Sándor István 1938-ban lett szerzetes, 24 évesen, így tíz évvel később, amikor a szocialista diktatúra átvette a hatalmat, ő automatikusan ellenséggé vált, holott semmi mást nem csinált, csak árvákat és szegény gyerekeket gondozott. 1950-ben betiltották a szerzetesrendeket, és Sándor Istvánt figyelni is kezdték. A feloszlatott rend tagjai ekkor megszervezték neki, hogy titokban külföldre meneküljön, mert élete nyilvánvalóan veszélyben forgott. Ő már a határnál járt, amikor úgy döntött, hogy mégis itthon marad azokkal a fiatalokkal, akiket már évek óta nevel.

Sándor István szent volt, nem hülye: volt terve arra, hogy hogyan tűnjön el az őt üldöző hatóság szeme elől. Álnéven kezdett dolgozni egy gyárban, miközben titokban tovább foglalkozott a korábban rábízott fiatalokkal, kissé paradox módon a munkahelyén is kitüntették népnevelői munkájáért. Az ÁVH azonban 1952-ben kinyomozta, hogy ez a valaki igazából a mégsemdisszidált, exszerzetes Sándor István, ezért, bár kitüntetése volt, letartóztatták, halálra ítélték, és egy év börtön után 1953. június 8-án végre is hajtották rajta az ítéletet. Tavaly októberben avatták boldoggá.