Mr Methane néhány évvel ezelőtt lebőgött a Britain's Got Talent című műsorban, és ezzel úgy tűnik, egy időre vége az egész fingóművészetnek, mint olyannak. Mr Methane, vagyis Paul Oldfield a szóraoztatóipar egy egészen ősi szegmensének hagyományait őrzi, nevezetesen azt, hogy bármikor tud fingani, amikor úgy tartja kedve, de úgy néz ki, hogy a XXI. században erre aztán már tényleg senki sem kíváncsi.

Pedig a fingóművészetnek a kora középkorig visszanyúló hagyományai vannak az emberiség történelmében, gyakorlatilag a zsonglőrködéssel, énekléssel, egyéb vásári mutatványokkal együtt fejlődött, míg aztán a világ néhány pontján komolyan szakosodtak az előadóművészek a szellentésre.

A kezdetek

Rövid, de annál intenzívebb - hiszen a téma több mint érdekes - kutakodásunk során azt találtuk, hogy a fingóművészekről először a IV. századból maradt fent írásos emlék. Sajnos magyarul nincs rá jó szó, de bátorkodnánk magyarítani az angol flatulist kifejezést flatulistára, hogy ne kelljen ötvenszer leírnunk azt, hogy fing, meg szellentés. Nem árt a változatosság.

Szóval Hippói Szent Ágoston Az Isten városa című műve leginkább egy jó hosszú keresztény példabeszéd, biztos nagyon fontos a kultúr-, meg vallástörténet szempontjából, minket most csak egy apró részlete érdekel. Az Algériában játszódó történet egy ponton azt mutatja be, milyenek voltak a korabeli vásárok, a figyelmes olvasónak pedig azonnal feltűnik, amire fel is hívjuk a figyelmet: konkrétan emlegetik a vallásos példabeszédben a fingóművészetet, ráadásul még csak nem is megvetően.

„Vannak emberek, akik tudják mozgatni a fülüket, akár külön külön is. Vannak olyanok, akik anélkül, hogy a fejüket mozdítanák, le tudják húzni a hajukat a homlokukra, sőt az egész fejbőrüke előre-hátra mozgátjak, ahogy csak akarják. Mások azzal, hogy finoman megnyomják a hasukat, elképesztő mennyiségű és változatosságú lenyelt dolgot tudnak visszaböfögni, mintha csak egy zsákból húznák ki azokat. Olyanok is vannak, akik annyira pontosan utánozzák madarak és vadak hangjait, hogy ha nem látják, csak hallják őket, akkor nem lehet megmondani a különbséget. Mások olyan hatalommal rendelkeznek a beleik felett, hogy folyamatosan, a kedvük szerint tudnak szelelni, ezzel utánozva az énekeket” - írta Hippói Szent Ágoston az ókor és a középkor határán a IV. században.

Ennek a résznek a pontosságát a mű későbbi értelmezései is alátámasztják, ami kevésbé tudományosan azt jelenti, hogy a művet olvasó tudósok között akadtak olyanok, akik szintén láttak flatulistákat életükben.

A középkorral és a királyi udvarok térnyerésével még fontosabbá váltak az ilyen komikusok. A XII. századtól kezdve megszaporodnak a fingóművész-észlelések.

A boldog középkor

A világ talán leghíresebb szellentőművésze bizonyos Szellentős Roland volt, aki II. Henrik angol király udvarában szolgált. Minden karácsonykor előadta az “Unum saltum et siffletum et unum bumbulum”, vagyis az “Egy ugrás, egy füttyentés és egy fingás” című produkcióját, amit a király annyira szeretett, hogy később földet adományozott a komikusnak.

A XIII. századból is maradt fent bizonyíték arról, hogy Roland tényleg kapott a fingásáért földet, szerepel a földbirtokokat gyűjtő elszámolásban.

A Brit- és az Ír-szigeten nagyon népszerűek voltak ekkoriban a szellentőművészek, különösen karácsonykor volt igény a produkcióikra. Képzeljék el, mennyire fel tudná dobni a családi karácsonyt, ha a nagybácsi az unokák kérésére bármelyik pillanatban rotyogtatni tudna! Na, hát nem volt ez másképp a királyi udvarokban sem.

Eleinte a fingókat a zenészekhez sorolták, egyfajta különleges vokalistaként, később viszont inkább az udvari bolondok, zsonglőrök, mutatványosok sorát erősítették, és köztük is a legalantasabb alakoknak számítottak. Éppen ezért jó sokáig népszerűek maradtak.

Írországban braigetoirnak hívták a szellentőművészeket, és egészen komoly iparág épült köréjük a XIV-XV. századra. Egyrészt kiegészültek a péniszbábozókkal, másrészt olyan kísérőszámaik voltak, mint például, hogy a fingós performanszok alatt az úri közönség emberi szarral dobálhatta egymást, meztelenül rohangálva. Természetesen mindezt karácsonykor.

Irodalmi alkotásokban itt-ott megjelennek a fingóművészek, például az egyik fontos, angol írásos emlékben, a Könyv a Paraszt péterről című XIV. századi alkotásban, amiben a szerző, William Langland a következőképpen ír a fingókról: „Ami engem illet, nem tudok sem dobolni, sem harsonán játszani, vicceket sem ismerek, fingani sem tudok az ünnepeken, ahogy hárfázni sem”.

A hanyatlás

A vidám írországi évek után a hivatásos szellentők egészen más helyen ütötték fel újra a seggüket, Európától egészen távol, Japánban lett igen népszerű ez a fajta művészeti ág.

Hiraga Gennai A szellentésről című szatirikus esszéjében egy létező Edo-korabeli szellentőről értekezik. Az esszében arról van szó, hogy mennyire alantas így szórakoztatni az embereket. Az igazából lényegtelen is, hogy mi volt a morális megítélése a dolognak, az a fontos, hogy ebben az időszakban, a XVII-XIX. században különösen népszerűek voltak Japánban a hivatásos szellentők, a különféle források szerint a népszerűségüket a gésákéhoz és egyéb, tipikusan japán szórakoztatóipari munkásokéhoz lehetett hasonlítani.

A japán, Edo-korabeli fingkultúra legszebb fentmaradt tárgyi emléke egyébként a He-Gassen (Fingcsata) nevű tekercs, ami nem árul zsákbamacskát, tényleg egy bazinagy tekercs, amin rengeteg ember fingik egymásra, de egészen szürreálisan, vannak a fing erejétől elszálló macskák, fatörzsek, minden.

Aztán sajnos Japánban is elkezdték kesztyűs kézzel fogni a humort, és úgy nézett ki a dolog, hogy a XIX. századra az egész világon leáldozik ennek a művészetnek.

Ekkor lépett szó szerint színre Párizsban a világ talán legismertebb fingója, a Le Pétomane (Fingómániás) művésznéven tevékenykedő Joseph Pujol. Annyira magas fokon űzte a fingás művészetét, hogy a kor leghíresebb mulatója, a Moulin Rouge szerződtette, ahol értelemszerűen rendszeresen fel is lépett. Sőt még egy videófelvétel is készült róla, viszont ennyire még sosem sajnáltuk, hogy valami csak némafilmben létezik.

Akkor rúgták ki, amikor kiderült, hogy tartott egy gerilla-fingóestet, hogy pénzt gyűjtsön az egyik csóró ismerősének.

Pujol egészen különleges figura volt, még gyerekkorában vette észre, hogy nem teljesen szokványos a teste. Marseilles-ben született és nőtt fel, a tenger mellett, egy búvármerüléshez készülve jó nagy levegőket vett, és feltűnt neki, hogy nemcsak levegő megy a tüdejébe, de víz is a végbelébe. Aztán amikor kiment a partra ki tudta nyomni a végbelében összegyűlt vizet. Ezután kezdett el kísérletezni, és rájött, hogy a hasizmai megfelelő mozgatásával fel tud szívni nemcsak vizet, de levegőt is a végbelébe, amit aztán ráadásul változó hangerővel tud magából kitolni attól függően, hogy mennyire erősen nyom. A fent említett Mr Methane egyébként a Pétomane-hoz hasonlóan szintén véletlenül fedezte fel a képességeit, ő éppen jógázott, amikor feltűnt neki, hogy gyakorlatilag kedvére tud fingani a nyakatekert pózokban.

Amikor Pujol bevonult a hadseregbe, ezzel a mutatvánnyal szórakoztatta a katonatársait, akik ráragasztották a művésznevét. A hadseregből leszerelve gondolkozott el először azon, hogy nem a családi pékségben kell elhelyezkednie, hanem megpróbál megélni a művészetéből.

Hiába ívelt fel szépen egy pár évre a karrierje, végül kénytelen volt elköltözni Párizsból, és mégiscsak a polgári foglalkozásában helyezkedett el, de még így is ő lett a leghíresebb flatulista a világon. Az életéről 1979-ben egy rövidfilmet is forgattak Leonard Rossiter főszereplésével, itt megnézheti.

Mostanra csak már a cikk elején említett Mr Methane maradt, meg a szakma valószínűsíthető végnapjai, ma már senki sem kíváncsi arra, hogy hogyan tud valaki direkt és változatosan fingani.