Sokan csak egy kétórás kádban ücsörgés után, egyesek viszont már egy pohár elmosogatásának a gondolatától is ráncos ujjbegyeket produkálnak, és mutogatják a szomszédnak, hogy jaj de kellemetlen, mi lesz így velük ezek után. Nyilván túlzunk, de alighanem mindenki tapasztalta már, hogy a víz kiáztatta az ujjait, amitől egyik pillanatról a másikra úgy festettek a végtagjai, mintha tíz darab megszöttyedt mazsola díszítené.
A tudósok sokáig arra gyanakodtak, hogy a bőr külső rétegében található sejtek a rajtuk áthaladó víz hatására megduzzadnak, ettől pedig az ujj és a tenyér (na meg a talp is) beráncosodik. Nemrégiben azonban rájöttek, hogy ez baromira nem indok erre a kellemetlen szituációra, az azonban sokkal inkább, hogy így vagyunk kitalálva.
A folyamat tehát nem a bőr, sokkal inkább a légzést, a szívdobogást vagy az izzadást befolyásoló vegetatív idegrendszer reakciója, vagyis víz hatására a bőrben lévő vérerek összehúzódnak. Egy dr. Tom Smulders nevű tudós vesszőparipájának tekinti a kérdéskört, ezért rögvest írt is egy tanulmányt a témában, amelyben egy fontos kísérlettel támasztotta alá a fenti kijelentéseket. A kísérlet lényege az volt, hogy egyes személyek száraz ujjal fogdostak meg apró, vizes üveggolyókat, míg mások fél óra áztatás után, a meggyűrődött ujjbegyeikkel tették meg ugyanezt.
Eredmény: az aszottujjúak könnyedén helyezgették a nedves golyókat jobbra-balra, míg a szárazkezűek kevésbé arattak sikert a dologban. Száraz tárgyak esetében nem volt különbség, mindenki ugyanannyira volt ügyes és ügyetlen, tehát ekkor a kéz nedvességtartalma nem befolyásolta az eredményeket.
Tehát, a ráncos ujj sokkal jobb tapadófelülettel bír, mint a nem ráncos társai. Ez a kiváló tulajdonság még az őseink idejében alakulhatott ki, célja elsősorban az volt, hogy a nedves környezetben termő növényeket, bogyókat is be tudják gyűjteni, és ha esős időben kell közlekedniük, kevésbé csússzon ki a lábuk alól a talaj.
Forrás: Mirror