Az egykor Amerika szerte szinte királyi családhoz méltón ünnepelt Kennedyk sorozatos tragédiáiról mindenki hallott már valamit. Talán a legismertebbek közülük John Fitzgerald egykori elnök, akivel merénylő végezett 1963-ban és öccse Robert, aki szintén politikus volt és meggyilkolták. Kevesebben ismerik a volt elnök húgának történetét, akinek az élete bár egészen máshogy alakult mint a fiúké, mégis legalább annyira tragikus.
Nem hagyták megszületni
A idősebb Joseph Kennedy és felesége, Rose, első lánya 1918 szeptemberében született. Mivel az orvos nem érkezett meg időben, a bába megpróbálta késleltetni a szülést ehhez pedig olyan módszereket is bevetett, hogy összeszorította a vajúdó asszony lábait és benyúlt a szülőcsatornába, hogy a kislány ne jöjjön világra idő előtt. Kate Clifford Larson író szerint, aki a lányról jelentetett meg könyvet, vélhetően ez vezetett ahhoz, hogy a gyerek sérülten jött világra.
A kislány, aki anyja után a Rose nevet kapta és egész életében Rosemarynek becézték, külsőre egészségesnek tűnt, de nagyon hamar mutatkoztak annak a jelei, hogy más mint a többi gyerek. Lassabban tanult és kevésbé volta aktív mit bátyjai, mikor pedig elkezdte az iskolát egyértelművé vált, hogy nem tud úgy teljesíteni mint az átlagos gyerekek. Anyja ekkor vitte el orvoshoz, akitől azt a diagnózist kapta, hogy a lány „mentálisan retardált”.
A 1920-as években a mentális betegségeket erősen stigmatizálták.
Ilyen körülmények között kapta meg a diagnózisát Rosemary.
Úgy tettek, mintha minden rendben lenne
Bár a családfő ebben az időben is inkább a fiaira koncentrált, mégis megegyeztek a feleségével abban, hogy a lányt nem adják intézetbe, így az anyja maradt vele otthon. Ám ez is csak rövid ideig tartott. Mikor a gyerek 11 éves lett, a család bentlakásos iskolába küldte, az élete következő kilenc évét különböző lányiskolákban töltötte és folyamatosan küzdött azzal, hogy sehol nem tudott megfelelni az elvárásoknak.
Mikor Rosemary 20 éves volt, apját kinevezték brit nagykövetnek, az angol sajtó pedig azonnal rárepült a sikeres és kívülről tökéletesnek tűnő amerikai családra. Mivel a Kennedy szülők nem akarták, hogy lányuk betegsége kitudódjon, inkább azt választották, hogy mindenhova magukkal vitték, szép ruhákba öltöztették, fotózásokra cipelték, majd egy apácák által fenntartott iskolába küldték, hogy ott tanársegédnek képezzék.
Ám 1940-ben, mikor a németek bevonultak Párizsba, a család visszatért Amerikába. Rosemary pedig azzal találta szemben magát, hogy míg testvérei saját családokat alapítanak és munkába állnak, ő még a házat sem hagyhatja el. Végül ismét apácákhoz került egy zárdába, ahonnan elkezdett kiszökdösni, bárokba járkált és későbbi gondozói szerint szexuális életet is élt.
A műtét
Eközben az apja egyre határozottabban egyengette fiai karrierjét és egyre jobban félt attól, hogy a lánya botrányt okoz. Ezért gyors és hatékony megoldást akart keresni a helyzetre. Ebben az időben ismerkedett meg Dr. Walter Freemannal és Dr. James Wattsszal, akik leghíresebb lobotómiát is végző sebészek voltak Amerikában.
A lobotómia, azaz a frontális lebeny kimetszése, vagy az ott futó idegpályák átvágása volt a kor legnépszerűbb pszichiátriai kezelése. A műtött terület a döntéshozásért, a kognitív gondolkodásért és számos személyiségjegy kontrollálásért felelős, ezért a páciensek a beavatkozás után gyakran teljesen megváltoztak, állapotuk romlott, sok esetben pedig nem is élték túl.
Az idősebb Kennedy felvetette az ötletet a feleségének, aki másik lányát, Kathleent, kérte meg, hogy járjon utána a műtétnek. Kathleen azt követően, hogy beszélt egy oknyomozó újságíróval aki a mentális betegek kezeléséről írt, figyelmeztette az anyját, hogy semmiképp ne vessék alá a testvérét az operációnak.
Ennek ellenére a családfő, a 23 éves lányát kórházba vitte, ahol az orvosok elérzéstelenítették a feje megfelelő részét és megműtötték.
Bár Rosemary túlélte a beavatkozás az élete még szörnyűbbre fordult, nem tudott se beszélni se járni. Ezeket újra meg kellett tanulnia, de csak részben sikerült. Az egyik lába örökké használhatatlanná vált, beszéde pedig inkább csak szavakra és hangokra korlátozódott. Ekkor már nem volt mit tenni, az apa intézetbe adta. Ezt követően a férfi 20 évre nem csak a világ, de a családja elől is elrejtette a lányát. Rosemary először egy pszichiátriára került, majd 1940-ben egy magánkórházba.
Rosemary tragédiája elindított valamit
Idősebb Joseph Kennedy 1961-ben agyvérzést kapott, 1962-ben pedig Rosemaryt végre újra viszontláthatta a családja. Testvérei ekkor kezdtek el küzdeni érte, és azért hogy mással ne történhessen olyan tragédia, mint vele. Húga, Eunice, 1968-ban megalapított a Speciális Olimpiát, ami a mai napig létezik és az értelmi fogyatékossággal élők és a halmozottan sérült emberek versenye. Ezen kívül a fogyatékossággal élők szóvivője lett. Rosemary unokaöccse, Athony Shriver létrehozta a (ma is működő) Best Buddies International jótékonysági szervezetet mentális betegséggel élők számára.
Bátyja, John F. Kennedy, pedig elnöksége alatt aláírta a társadalombiztosítási törvény azon módosítását, amelynek az anyák és gyerekek, valamint az értelmileg akadályozottak ellátása volt tárgya. Ez volt az első komolyabb törvénykezés a mentális betegek érdekvédelmében. Ráadásul ez teremtett lehetőséget arra, hogy 1990-ben beiktassák a fogyatékossággal élők diszkriminációját büntető törvényt.
Összességében Rosemary tragikus története szinte az egész – befolyásos – családját arra inspirálta, hogy a világot egy jobb és élhetőbb hellyé tegyék azok számára, akik valamilyen mentális vagy fizikai hátrány miatt eltérnek az átlagtól.
A nő végül 2005-ben, 86 évesen természetes halált halt egy wisconsini klinikán. Életéből pedig hamarosan filmet fogatnak, Emma Stone főszereplésével. A film azért fontos különösen, mert Rosemary történetét sokkal kevesebben ismerik, mint a többi családtagjáét.
Forrás: Redbook