Mint arról beszámoltunk, Wynne-Hughes Veronika első magyarként szeretne elgyalogolni a Déli-sarkpontra, amivel kapásból három rekordot állíthat fel. Előtte azonban még az északnyugati átjáróba indult, hogy felkészüljön a hatalmas fizikai erőpróbát jelentő novemberi expedícióra.
A világutazó a háromhetes túra előtt azt mondta a Velvetnek, hogy a legnagyobb rizikófaktort a területen portyázó medvékben látja. Mint kiderült, félelmei nem voltak alaptalanok. Két társával még a 400 kilométeres út felénél sem tartanak, de máris meggyűlt a bajuk az állatokkal.
A medvepara részletes taglalása előtt fogadja szeretettel pompás infografikánkat, ami számos érdekességet tartogat az útról:
Wynne-Hughes az Antarctrip expedíció honlapján számolt be viszontagságairól. Az hagyján, hogy az erős napsütésben mindannyian leégtek, és a műanyag szatyrokkal kibélelt hálózsákokban pimpósodásnak indultak, de Bodri névre keresztelt medvejelző kutyájuk sem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Nagyon keveset tudtam csak aludni az éjszaka. Nehéz nap elébe nézek. Azért megfagyott a vér az ereinkben reggel, amikor kiszóltunk a kutyának, és 10 percig nem kaptunk semmi reakciót. Ahogy a Karib-tenger kalózveszélyesebb helyein is ki volt osztva mindenkinek a szerepe, úgy itt is megvan ez. Míg ketten nagynak tűnünk, sok hangot adunk ki, és nem futunk el, addig a tréner előveszi a fegyverét. A para annyi, hogy 5 méterre kell engedni a „macit”, mielőtt meg szabad lőni. Különben börtön. Igen, nem elírás, ez jogilag szabályozva van. Öt méterre egy jegesmedvét vagy egy grizzly-t... Háát
– osztotta meg kétségeit posztjában.
A csapatnak a későbbieknek tényleg szüksége volt a fegyverre. Két jegesmedve tűnt fel a semmiből, majd üldözőbe vette őket. Hiába adtak le riasztólövéseket feléjük, ettől csak az egyik szaladt el. A másik viszont csak jobban érdeklődött, és egyre közelebb ment hozzájuk.
Több riasztót is lőttünk felé, de nem segített. Közben elővettük a sátrat, és azt lengettük, hogy nagyobbnak tűnjünk, meg nagy zajt csapjunk. Ez se segített. Felhívtuk a tréner tréner haverját, aki azt javasolta, hogy rakjunk tüzet, de ez se akarta távol tartani a medvét. Végül felhívtuk a kanadai illetékes hatóságot, akik engedélyt adtak arra, hogy már 20 méterről is lelőhessük.
A nyomukba szegődő jegesmedve elég kitartónak bizonyult. Negyven méteres távolságból folyamatosan követte őket, ezért csőre töltött puskával tartották szemmel. Hányattatásaikról hallva a kanadaiak felajánlották, hogy helikopterbe pattannak, és elzavarják, végül azonban nem éltek a lehetőséggel.
Aztán mondták, hogy ránk néznek 24 óra múlva repülővel, és hogy majd integessünk, ha rendben vagyunk, de egy a lényeg, ne álljunk meg. Így is lett. Nem álltunk meg. 23 órán keresztül mentünk megállás nélkül, amíg fel nem adta a testünk, és parancsolt megálljt. Ennek köszönhetően most mindenünk fáj. A medvét nagyjábol úgy néz ki, hogy leráztuk (kopp-kopp), de a menedék kunyhó, ahova el akartunk jutni, hogy biztonságban legyünk, zárva is volt, meg túl messze is volt. A kutya pedig az igazi megtestesítője a mihaszna ebnek. Se nem csinált semmit a medvékkel (sőt, elbújt), se nem fogad szót, elcsavarog százfelé, a szánjaink elé és mögé szalad – ezzel nehezítve a haladásunkat, és még a kajáját is cipelnünk kell.
Wynne-Hughes és társai már a befagyott tengerjégen haladnak, ami több szempontból is kedvezőtlen. Sokkal megterhelőbb rajta a szánhúzás, mint amikor a szárazföld jegén meneteltek, ráadásul ezen a területen szintén kiemelkedő medveaktivitással kell számolniuk.
Ma rájöttünk, hogy nem megfelelő a sílécen. Cseréltem az egyik lánnyal, és máris sokkal kevésbé fáj mindenem, és sokkal gyorsabban is tudok menni. Ez jó hír, mert így kevésbé fáradok el. Ennek ellenére ma nehéz volt a haladás, mert megint ilyen összetorlaszolt jégtáblákon haladunk. Úgy kell ezeket elképzelni, mint emberméretű, véletlenszerű formájú jégtömböket. Egymás hegyén-hátán vannak, és ezeket kell kerülgetnünk. Amúgy ezek majd kb. egy hónap múlvától elkezdenek összetöredezni és olvadni, majd elúszni százfelé, ahogy a Titanic felé is ment egy anno.
Az expedíció tagjai a normál napokon nyolcszor egy órás etapokban haladnak a befagyott tengeren, ahol további veszélyforrást jelent, hogy a jég bármikor beszakadhat alattuk.
Arról álmodtam az éjjel, hogy álltam a jégen, és megrepedt, majd megbillent, és én szépen belecsúsztam a vízbe a szánjaimmal együtt, de mire a vízbe értem, visszabillent a tábla, így megakadályozva a visszajutásom lehetőségét. Nem szeretném, ha ilyen történne. Hallottunk ma egy helikoptert elrepülni a fejünk felett, de annyira felhős az ég, hogy nem láttuk. Így hát integetni se tudtunk, pedig az volt megbeszélve. Érdekes ezek között a jégformák között közlekedni, nem tudva, hogy lapul-e medve az egyik mögött, ami akár pár méter is lehet. Kicsit Gyűrűk Ura-feeling. Sejtelmes táj, veszély, ismeretlen.
Az utolsó napokban aztán az időjárás is rosszabbra fordult. A magyar lány szerint 100 km/órás szél fújt, ami úgy rázta sátrukat, mint egy mosógép a ruhát. Emiatt egy pihenőnapot is be kellett iktatniuk. A csapatról már egy napja nincs hír, de vélhetően csak azért, mert a nagy hideg nem tesz jót a telefon akkumulátorának.
– írta utolsó bejelentkezésében Wynne-Hughes, akinek kalandjait ide kattintva követheti nyomon.