Cicciolina, Operabál, Ákos, szabadulószoba, Gucci – 10 évem a Velvetnél

Ez egy rendhagyó és teljesen személyes cikk, ami arról fog szólni, hogy milyen a Velvetben dolgozni, illetve hogy nekem milyen a Velvetben dolgozni. Nem nagyon látom okát, hogy miért érdekelne ez bárkit is, szóval simán lehet, hogy ezt az egészet csak magamnak írom, de ha így is van, most az egyszer az se baj.

Szóval pont ma 10 éve jelent meg az első cikkem a Velveten, 10 éve dolgozom itt, és úgy döntöttem, hogy a kerek évfordulót megünneplem egy összeállítással, amiben a 10 év terméséből azt a 10 saját cikkemet mutatom meg, ami valamiért a legközelebb áll a szívemhez. Ha van ebben az egészben bármi hírérték, az maximum azért lehet, mert manapság elég ritka, hogy valaki 10 évig dolgozik ugyanazon a munkahelyen, az meg pláne ritka, hogy közben még élvezi is a dolgozást. Hát én mindezt elmondhatom magamról.

1. Vegafeszt

2007-ben a Velvet éppen egy nagy átalakításon volt túl. Eredetileg női magazinnak indult ez a kiadvány, de aztán átalakult mindenkihez szóló, bulváros, szórakoztató újsággá. Ehhez az új irányhoz kerestek embereket, és valakinek a szerkesztőségben feltűntek az én addigi munkáim más oldalakon. Megkérdezték, hogy lenne-e kedvem a Velvetre is írni, amire mondtam, hogy igen, csak nem baj-e, hogy sokat vagyok külföldön. Azt mondták, hogy nem, írjak egy próbacikket.

Pont akkor volt a Vegafeszt az Almássy téren, az lett az első feladatom, hogy menjek el, írjak belőle egy riportot. Ide kattintva olvasható a végeredmény, pontosan ma tíz éve jelent meg, és ennek alapján született meg az a döntés, hogy ezentúl én a Velvet szerzője legyek.

2. Mr. Gay Hungary

2008-ban nekem jutott a feladat, hogy kolléganőmmel kettesben tudósítsak a Mr. Gay Hungary nevű szépségversenyről (hogy mi minden volt 2008-ban!). Már majdnem egy éve a Velvetben dolgoztam ekkor, de csak itt találkoztam életemben először Győzikével, Bea asszonnyal és Zimány Lindával.

Nagyon élénken emlékszem, hogy Győzikét milyen félelmetesnek találtam, pedig nagyon szimpatikusan viselkedett, Bea asszonyt szimpatikusnak találtam, és ő is szimpatikusan viselkedett, Zimány Lindával meg az eredményhirdetés előtti hosszú szünetben csórtunk valahonnan egy csokit és megettük. Ezek a részletek természetesen nincsenek benne a riportban, amit persze próbáltunk arra kihegyezni, hogy mennyire bizarr egy ilyen szépségverseny.

Ahhoz képest, hogy 10 éve dolgozom a Velvetben, én egyébként relatíve kevésszer voltam szépségversenyen, de azért jónéhányszor eljutottam így is. Emlékezetes volt az az alkalom, amikor egy baleset miatt órákat késett az egész, és idén tavasszal is voltunk férfiszépségversenyen – hááát, nem volt éppen abszurditásmentes az sem. De az ember sosem felejti el az elsőt!

3. Operabál

Linczényi Márkóval még a PEP! magazin nevű újságnál dolgoztunk együtt jó régen, onnan ismerem. A Velvet riportereként 2009-ben interjúvoltam meg először. Elég betegnek éreztem magam azon az estén, de másnap indultam külföldre, szóval muszáj volt megejteni akkor a beszélgetést. Meg is volt este az interjú, persze másnap az úton haldokoltam az influenzától, sőt, később kiderült, hogy sikerült Márkót is megfertőznöm.

De nem is ezt az interjút szeretném idetenni a tíz kedvencem közé, hanem azt a percről percre közvetítést, amikor 2010-ben először voltam életemben az Operabálon, és úgy döntöttünk, hogy Márkót is elhívjuk. Az eseményről SMS-ben küldtük be a rövid tudósításfoszlányokat a szerkesztőségbe, ahol a munka ellenére szintén nagyon szombat éjjel lehetett. Mindenesetre semmilyen eszközzel nem lehet visszaadni, hogy mennyire szürreálisak voltak azok a régi, klasszikus, kiszeltündés Operabálok. Márkóval egy baromi jó fotósorozatot csináltunk illusztrációképpen, ami azért érzékeltet elég sokat a helyzet abszurditásából.

gallery 1

Márkó rengeteget változott azóta persze, legutóbb most télen mesélt nekem érdekeseket arról, hogy mennyit.

4. Ákos

Éppen, hogy tinédzser lettem, amikor megjelent Magyarországon a Bonanza Banzai együttes. Egy unokatesónk vette át nekünk a nővéremmel az Induljon a banzáj!-kazettát (hátborzongatóan fura ezt 2017-ben leírni). Egyre többet hallgattuk, és én tizenévesen végig Bonanza-, majd Ákos-rajongó voltam. Aztán egy egyetemi rendezvénysorozat kapcsán találkoztam Ákossal először személyesen, és ahogy ez lenni szokott (az ember ne találkozzon azzal, akiért rajong), szép lassan kiábrándultam belőle, és az újabb dolgai irritálni kezdtek.

Ezek után nagyon fura érzés volt lehetőséget kapni egy Ákos-nagyinterjúra 2010-ben úgy, hogy először 10 évig rajongtam érte, aztán 10 évig irritált. Borzasztóan élesen emlékszem az egész szituációra, és utólag nagyon meglepett, hogy mennyire jól sült el az egész. Az interjú itt olvasható (még létezett A nap celebje-rovat!), és valószínűleg Ákosnak is eléggé tetszhetett a végeredmény, mert utána hetekig-hónapokig szerepelt az interjú linkje Ákos hivatalos hírlevelében valami olyasmi hozzáfűzéssel, hogy „szeretettel ajánljuk!”

Azóta eltelt még 7 év, és nagyon furcsa belegondolni, hogy mennyi minden változott azóta, és hogy mennyire valószínűtlen, hogy Ákos újra igent mondjon egy Velvet-interjúra 2017-ben. Valahogy mintha élesebbek lennének a határok és nehezebb lenne átmászni bizonyos falakon manapság, mint 2010-ben, pedig most már úgy érzem, hogy bár zeneileg és úgy egyébként is teljesen máshol tartok jelenleg, mint Ákos, tök jó lenne, ha lennének normális helyek, ahol megszólalnak az olyan figurák is, mint ő. Kíváncsi lennék, mi sülne ki most egy velvetes Ákos-nagyinterjúból, szóval ha olvassa ezt az illetékes és van kedve, én készen állok!

5. Öltönyben a Szigeten

A 2010-es Sziget előtt jött az ötlet, hogy tesztelni kéne, mennyire megy tönkre egy elegáns öltözék a fesztiválozástól, illetve hogy mennyire gátolja a partizást az irodaruha. Meg is szerveztük: kolléganőm kosztümben jött ki a Szigetre, én öltönyben-nyakkendőben voltam.

Hamar egyértelművé vált, hogy az eredeti koncepciónk nem túl izgalmas: nem voltak időjárási viszontagságok, semmi nem történt az öltözékünkkel azon kívül, hogy kicsit morzsás és poros lett. Annál szórakoztatóbb volt azonban a fesztiválozók reakciója a hivatali öltözék láttán, és elég gyorsan rájöttünk, hogy rengeteg lehetőség van ebben a szituációban, ami frenetikusan jó képeket eredményez.

gallery 1

Akkoriban még volt kommentelés a Velveten, és kb. ez volt az első és egyetlen olyan cikk, amire egyetlen durva fikázó komment sem jött. Nagyon jó buli volt megcsinálni ezt a képsorozatot és az olvasóknál szintén nagy sikert aratott, azóta is minden Szigeten megemlegetjük.

6. Parapark

Pár hónapja működött a Parapark, amikor én értesültem a létezéséről az indexes belső levelezésből 2011 nyarának legvégén. Senki nem tudta, hogy pontosan mi az, de felmerült, hogy ki kéne próbálni, mert nem írt még róla senki addig, csak akkor még nem lehetett sejteni, hogy a szabadulószobák később a budapesti szórakoztatás McDonald'sei lesznek. Azonban valahogy nem akadt jelentkező a Parapark-tesztre, úgyhogy gondoltam, elmegyek én és megírom. Így is történt, egynek jó lesz, gondoltuk, bár a kulturális ajánló jellegű cikkeket soha nem olvassák jól a Velveten.

Hát ez egy kivétel volt, mert rengetegen olvasták a cikket, akkoriban viharosnak számító sebességgel jöttek rá a lájkok, és emlékszem, hogy Gyurkovics Attila, a ParaPark megalkotója pár órával később hívott, hogy a cikk megjelenésétől kezdve pár óra alatt hónapokra előre lefoglalták a szabadulószoba összes időpontját. Elég egyértelműen ennek a cikkemnek köszönhető, hogy Budapesten beindult a szabadulószobák trendje, az ötletet pár hónappal később már rengetegen nyúlták, most meg már külföldön is létezik a műfaj.

Jó érzés, ha az ember munkájának ilyen hatása van, de persze azért nem szeretném túldimenzionálni a saját szerepemet. A ParaPark nem miattam lett siker, hanem azért, mert jó. Ha én nem írom meg 2011. szeptember elején, akkor előbb-utóbb biztosan megírja más, egyszerűen csak én voltam az első, aki hitt benne annyira, hogy rászánjon egy délutánt.

7. Bizalom

Amióta a Velvetnél dolgozom, egy rakás nemzetközi hírességgel volt szerencsém beszélni Mama June-tól Cicciolinán keresztül James Bluntig. Köztük volt Eva Green is, aki miatt 2014-ben kiutazhattam Londonba, és nagy meglepetésre a másfél napos kintlét alatt történt velem valami, ami legalább olyan nagy hatással volt rám, mint a találkozás a Casino Royale és a Sin City színésznőjével: egy vadidegen felajánlotta, hogy kivisz a reptérre hajnalban, és ki is vitt, és ingyen jófej volt velem, beszélgettünk, és semmi egyéb nem történt.

Ez az élmény aztán újra előjött, amikor egy ukrán extrémsportoló videóján akadt meg a szemem, és ekkor írtam az egészről egy posztot a Randiblogban. Évek múltával is velőtrázóan fontosnak találom azokat a gondolatokat, amiket szerintem akkor baromi jól fogalmaztam meg ebben a bizalomról szóló posztban. Nagyon büszke vagyok erre a néhány bekezdésre annak ellenére, hogy ezt viszont senki nem olvasta, senki nem lájkolta, senki másnak nem jelent annyit, mint nekem. Szerintem ez az egyik legjobb cikk, amit valaha írtam, de minden jel arra mutat, hogy csak nekem tetszik ennyire. Ilyen is van, nincs ezzel semmi gond, de a kedvenc tízemből ez nem maradhatott ki.

8. Gucci

Én úgy kerültem a Velvethez, hogy a divat volt az egyik úgynevezett szakterületem. Ezen a témán belül a női divatról szokás többet írni, merthogy a férfidivatról mit is lehetne mondani? Általában nagyon uncsi. Csak néha nem uncsi, hanem nevetséges, és amikor ez a helyzet áll elő, nagyon jól egymásra szoktunk találni, én és az olvasók.

A legjobb példa erre a Gucci, ahol pár éve egy új vezetőtervező új irányt adott a cégnek. Amikor ezt először megírtam, hááát, olvasták relatíve jól, de különösebb visszhangja nem volt. Fél év múlva, 2015 júniusában kijött még egy ugyanolyan kollekció, összeraktam róla még egy ugyanolyan cikket. Amikor ez kikerült a címlapra meg a Facebookra, nem hittünk a szemünknek.

Ez a második eresztés rekordmennyiségű olvasót vonzott, messze a Velvet legolvasottabb cikke evör, jelenleg hatvanezer lájknál jár, és ezzel ott van az egész Index öt leglájkoltabb cikke között minden kiadvány minden cikkét számítva 1999-től 2016-ig, amikor a legutóbbi statisztika készült. A téma ráadásul hamar túlcsordult az Index vonzáskörén, sőt az interneten is, másnap este már a kereskedelmi tévében is a Gucci férfikollekcióját tárgyalták ki.

9. Star Wars-mise

2016-ban is volt egy alkalom, hogy bekerült a tévébe egy téma, amit felvetettem. Sőt, ekkor nemcsak egy téma került be a Fókuszba, hanem egy személy, ráadásul egy pap. Nekem is kicsit fura ezt itt leírni, hát még pár olvasót mennyire meglephet, de bennem és Kovács Ákosban a kevés közös vonás közül az egyik, hogy én is egy templomba járó ember vagyok.

És mint templomba járó újságíró, borzasztóan zavar, hogy Magyarországon gyakorlatilag lehetetlen hitről/vallásról, de főleg a kereszténységről érvényesen és vállalhatóan, de nem fikázva beszélni. Tavaly januárban bemegyek a Teréz templomba és pap egyszercsak lézerkardozni kezdett a prédikáció közben. Na, gondoltam, ezt muszáj megírnom, bár ezúttal sem nagyon számítottam különösebb olvasótáborra. Megjelent a cikk és bár lájkolni nem sokan lájkolták, lett annyira olvasott, hogy Csépányi Gábor atya bekerült a révén a tévébe.

Én is meginterjúvoltam őt aztán az egész médiaszereplésről, és ezt az interjút is nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rá. Persze nem miattam jó ez se, hanem az interjúalany miatt. Sokkal, de sokkal többet kéne neki szerepelnie.

10. Képasszociációs kvíz

Gyerekkoromban imádtam nemcsak játszani, hanem játékokat kitalálni-készíteni is. Ez a hobbi a mai napig megmaradt, és itt a Velveten is gyártom a kvízeket alkalomadtán. A legbüszkébb erre a tavalyi képasszociációs fejtörőre vagyok, mert annyira eredeti az ötlet, annyira más, mint bármi egyéb bárhol, és mert fantasztikusan jó szórakozás volt kitalálni és elkészíteni.

Merthogy igen, nekem a munkám a hobbim, a hobbim a munkám, és ez már 10 éve folyamatosan így van, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam. Vagy ahogy a kommentelők szokták megfogalmazni:

és ezért még pénzt is kap?!