horoszkóp
shutterstock 382601857

Édesapám egy 500 euróst nyomott a kezembe: „ha kell még, tudunk adni”

2017.01.20. 09:45

Újabb érdekes olvasói levelet kaptunk: szerzője Dániel, aki évek óta Ausztriában él, és arra vállalkozott, hogy bemutassa, milyen tapasztalatokat szerzett ezalatt. Levelét érdemi változtatások nélkül közöljük. Ha ön is szívesen írna nekünk hasonló tapasztalatairól, kérjük, küldjön nekünk emailt!

4 évvel ezelőtt, 22 évesen, egy hideg januári napon érkeztem meg Ausztriába. Mielőtt az autóból kiszálltam, édesapám egy 500 euróst nyomott a kezembe:

Ha kell még, tudunk adni.

Azóta nem kellett. 

A váltás gyors volt, az alapképzés államvizsgája másnapján már kezdtem is az osztrák fővárosban. Az, hogy valaha is külföldre költözzek, sokáig nem volt téma nálam. A 2010-es választások után kialakult helyzet  és egy, két évvel későbbi németországi szakmai gyakorlat azonban nagyban arra inspiráltak, hogy elhagyjam Magyarországot.  

A nem egyszerű kezdést követően mostanra belerázódtam az itteni életbe, levelezőn elvégeztem egy mesterszakot, és megfontolt munkahelyváltásokkal jutok egyre előrébb. Posztjaimban az elmúlt évek tapasztalatait fogom megosztani, legyen az pozitív vagy negatív. 

A kezdetek

Ahogy e blog más szerzői is, a külföldre kerülés történetével kezdem.

Egy nagyon jó vidéki gimnázium elvégzése után, egy közepes vidéki egyetemen szereztem diplomát, alapképzésen, idegenforgalmi szakirányon. Az, hogy egy ilyen végzettséggel nem túl rózsásak otthon a kilátások, talán senkinek sem meglepő, bár a tanulmányok elején meg nem gondoltam rá, hogy külföldön folytatom. A félévek múlásával azonban sejthetővé vált, hogy a kapott tudás kevés kivétellel nagyon elméleti, azt a munkaerőpiacon használni nem fogom tudni. 

A németországi szakmai gyakorlat csak megerősítette a fenti aggodalmaimat: mindenütt láttam, hogy (többek közt) a szolgáltatói szektor színvonala (is) fényévekkel a magyar előtt jár, ahol persze a dolgozótól jóval többet várnak el, de ezért a munkáért lényegesen többet is adnak. 

A gyakorlat utáni és egyben utolsó félévem már a készülődés jegyében telt, német-tanfolyamokra jártam, informálódtam, állásajánlatokat kerestem. Németország helyett azért Ausztria fele kacsingattam, mert utóbbi jóval közelebb van nyugat-magyarországi szülővárosomhoz. A sok helyre elküldött pályázatok meghozták gyümölcsüket:  két helyre is felvettek, és a végén én választhattam, hogy hol szeretnék dolgozni. Így lettem éjszakai recepciós egy szállodaláncnál.  

Itt szeretném megjegyezni, hogy ismerősi segítségem eddigi három munkahelyem egyikén sem volt, mindenhova a tudásom miatt vettek fel, sehol nem jelentett hátrányt a külföldi származásom, ugyanúgy bíráltak el, mint bármelyik más jelentkezőt. Azt a külföldre távozni vágyók között elterjedt tévhitet, miszerint nyelvtudás nélkül is lehet boldogulni, is szeretném eloszlatni.

Ha valaha is normális, negatív megkülönböztetésektől mentes külföldi életet szeretne valaki, akkor közel anyanyelvi szinten kell tudnia a választott ország nyelvét. 

Éjszakai recepciósnak lenni sehol sem leányálom, s mivel tovább szerettem volna tanulni, így egy „rendes” munka után néztem. A következő állomás egy neves utazásszervező utazási irodája volt, ahol, a szabad hétvégéknek hála, levelezőn el tudtam végezni egy főiskola szintén idegenforgalmi mesterszakát. (A magyar és osztrák felsőoktatási rendszerek közti különbségek listája meglehetősen hosszú, így erről majd egy másik posztban szólok.)

shutterstock 217868887

Erőfeszítéseimet siker koronázta. Két év után, a tanulmányaim végeztével a cég bécsi központjába kerültem, ahol az utazási irodákban használt számlázó program egyik rendszergazdájaként 400 felhasználó munkáját segítettem, e-mailen, telefonon, személyes oktatások formájában. A munka monotonitása, illetve a turizmusban nem éppen bőkezűen mért fizetések miatt egy év után váltottam, és kerültem jelenlegi munkahelyemre, ahol a régió velünk szerződött szállodáinak online-marketing tevékenységet végezzük. 

A privát életben is sok változás ért, melyről későbbi posztjaimban fogok majd írni. Egy hosszú,  még Magyarországon kezdődött szerelem itt ért szomorú véget, melyet alkalmi kapcsolatok követtek, míg egy fél éve nem találkoztam mostani német barátnőmmel, akivel – a kulturális különbségek ellenére –  szép lassan építjük közös jövőnket.  A honvágy az első években elkerült, mostanában néha-néha előjön, de havonta egyszer hazajutok, így ez is kibírható.