2004-ben jártam először Torinóban, 2005-ben már kezdtem több időt tölteni a megszokhatatlanul szép Olaszországban, és azóta is rendszeresen hétvégézek Piemont régió fővárosában.
Torinó Budapestre annyiban hasonlít, hogy átszeli egy folyó, a Pó, és az egyik oldal lapos, a másik meg dombos, pont mint Pest és Buda. Csak a Pó sokkal kisebb és nincs rakpart meg forgalom a partján, hanem egy Valentino nevű park húzódik a folyó mellett hosszában. Én ebbe a parkba futni járok, már amikor a városban vagyok, de egyébként gyerekekkel és turistákkal van tele. Egyszer készítettem benne egy értékelhető minőségű szelfit is, amit azért szeretek, mert alig látszom.
Úgy rémlik, hogy 2013 körül láttam először mókust ebben a bizonyos parkban. Azóta a mókusok szemlátomást egyre többen vannak, egyre többet cukiskodnak, egyre több embert vonzanak. Sokan most már direkt azért mennek oda, hogy a mókusokat etessék, merthogy ezek a kis állatok esznek az ember kezéből.
Ha igen, akkor az valószínűleg nem Európában volt, hanem Amerikában. Ez ugyanis nem a mi kontinensünkön őshonos, és természetét tekintve roppant félénk, vörös bundájú mókus, hanem az úgynevezett keleti szürkemókus, amit az Atlanti-óceánon keresztül hoztak át Európába az USA keleti részéről. Több alkalommal is előfordult, hogy egy-egy jóembernek az az ötlete támadt, hogy meg kéne kicsit bolygatni az őshonos élővilágot az Amerikából hozott faj betelepítésével, a Torinó külvárosának számító Stupinigibe például 1948-ben érkezett néhány szürkemókus. Ők aztán egy ponton kikerültek a szabadba, és a populáció nő és nőddögél azóta is, feltartóztathatatlanul. Pont ez a probléma.
Egyrészt az a gond, hogy ezek a mókusok kicsit nagyobbak és sokkal bátrabbak az európai mókusoknál, akiknek eddig nem kellett versengeni az ételért, most viszont kell. A kutatások úgy találták, hogy a versengésben rendszeresen a szürkemókus győz, azaz ahogy az új faj szép lassan terjed, úgy szorul ki az őshonos állat a területekről, ahol mindig is élt. A szürkék egyszerűen eleszik az élelmet a vörösek elől.
Probléma még, hogy az amerikai mókus rengeteg kárt tesz a fákban, de a legnagyobb gond, hogy egy vírust is hordoz, ami arra a fajra nem jelent veszélyt, a vörös színű, távoli rokonnal viszont rövid úton végez. Éppen ezért van, hogy a szürkemókust biológiai fegyvernek minősítették – az őshonos mókusok számára halálos fegyvernek számítanak.
Évtizedek óta vannak próbálkozások az Amerikából idehurcolt, majd elterjedt mókusok kiirtására, de a sikerre nem látszik semmi remény, a legoptimistább kutatók is úgy látják, hogy ez a faj évtizedeken belül elárasztja Franciaországot és Svájcot is majd, aminek a logikus végkövetkezménye csak az lehet, hogy idővel teljesen kipusztul a vörös bundájú mókus. Nemcsak ezekből az országokból, nemcsak Európából, hanem teljesen.
Na de ott van ám a nutria is!
Szintén évek óta jártam már a Valentinóba, amikor futás közben egyszercsak megpillantottam egy közepes kutyányi méretű vízipatkányt, amint az uszadékszemetet rágicsálta a folyó partján. Először hallucinációra gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy csak egy nutria volt, más néven hódpatkány.
Ezt az állatot szintén úgy hurcolták be Európába, bundája miatt, Dél-Amerikából, szintén kiirthatatlan, szintén terjed, de egyelőre kevésbé tűnik veszélyesnek ökológiai szempontból, mint a szürkemókus. Viszont sokkal rondább, nézze meg a Wikipédián!
Ezzel a tudattal elég bizarr élmény manapság ebben a Valentino nevű parkban sétálni Torinóban, mert minden második kanyarban azt látja az ember, hogy a helyi lakosok meg a turisták ezeket a biológiai fegyvernek minősített mókusokat etetik, és örömmel fényképezkednek velük, hiszen baromi cukik és még szelídnek is tűnnek. Csak emellé az ő lelkükön szárad egy őshonos faj kipusztulásának az igen reális veszélye. Vagyis nem az övékén, hanem azokén, akik áthozták őket Európába.
A szürkemókus Olaszországon kívül elsősorban még Nagy-Britanniában okoz gondot, de a szigetország esetében legalább az nem fenyeget, hogy más területekre is átterjed ez a faj – pusztít viszont a lepra. Ha többet szeretne tudni, olvassa el a Wikipédia cikkét a mókusproblémáról, és ezentúl ha vörös bundájú mókust lát itthon, próbáljon meg nem arra gondolni, hogy ez a faj talán még a mi életünkben ki fog halni!