horoszkóp

Magyarországra én már csak látogatóba megyek

2017.07.15. 15:20

Olga 27 éves, 2014 őszén költözött Németországba. Ausztriában hagyott ott egy szezonális állást: Patissierinként, azaz konyhai cukrászként dolgozott, de valahogy az állásajánlatokkal mindig melléfogott. A harmadik próbálkozás után felhívta az egyik német-magyar ismerősét, aki már korábban munkát ajánlott neki, és rákérdezett, mehet-e hozzá Drezdába szerencsét próbálni. Ismerőse igent mondott, így Olga két hatalmas bőrönddel, és négy átszállással nála landolt.

„Pék-cukrász vagyok a szakmám szerint, Magyarországon pár hónapot dolgoztam pékként a korábbi gyakorlati helyemen, ahol nem csak ellenséges légkör volt, hanem állandó éjszakázás, túlhajszoltság és alulfizetés – ezt rövidtávon sem lehet csinálni. A német-magyar baráttal interneten ismerkedtem meg, teljesen véletlenül. Jó pár évi telefonálás, levelezés után hívott ki magához két hétre nyaralni, illetve felmérni a lehetőségeket. Szerelem volt első látásra ez a város. Drezdát az Elba Firenzéjének is tartják, minden joggal, engem pedig elvarázsolt az óváros és annak minden szépsége.

A Zwingerben a sok szökőkút egyikéről azt tartják, hogy ha pénzt dobsz bele és kívánsz valamit, nagy eséllyel teljesül. Emlékszem, én anno egy 20 centest dobtam bele és azt kívántam, bárcsak itt élnék, dolgoznék. Ez akkor egy elérhetetlen vágyálomnak tűnt, de végül itt vagyok, megérte azt a pár centet. Itt az emberek többsége mosolyog az utcán, látszik rajtuk, hogy nem frusztráltak, a zöldövezetek hatalmasak, tág terek, utcák vannak, ellentétben Magyarországgal. Nem szeretem alapvetően a nagyvárosokat a zsúfoltságuk miatt, de Drezda hiába nagyváros, nem zsúfolt. A fentiek mellett persze a fiatalok kilátástalansága és a pénz, na meg a világlátás is szerepet játszott abban, hogy eljöttem Magyarországról, de ami az igazi indok, az az emberek mentalitása.

Németországban nem a kiskapukat keresik, hogy lehet csalni, lehúzni a másikat, hanem tisztes munkáért tisztes megélhetést akarnak, és mindenki teszi a dolgát.

Két bőrönddel állítottam be, amiben gyakorlatilag benne volt az életem, vagy legalábbis ami ahhoz kellett, hogy elkezdhessem az életemet, kirepüljek a családi fészekből. Később jöttek a még otthon korábban vásárolt konyhai edények, egyéb dolgok, majd végre saját bérelt lakásom lett – az idejövetelem után kb. másfél hónappal. A szőnyegen, takaróval, párnával csináltam végig, és csak nagyon lassan lett berendezve. Igazi kihívás volt, a javából. A legnehezebb a bürokrácia és a nulláról való kezdés. Egy üres lakásban rengeteg lehetőség van, és ezt élveztem, viszont a munkám mellett a kezdeti életkörülmények nehezek voltak – de azt hiszem, mindenki valahogy így kezdi.

Bár Drezda Kelet-Németország, és a szászok a sztereotípia szerint nem túl barátságosak, én nem ezt tapasztaltam. A munkahelyemen többen tudták, hogy most érkeztem teljesen egyedül egy üres lakásba, és mindig kérdezték, hogy hogy áll a berendezés. Hát, kezdetben nem sokat tudtam erre mondani. Pár hét múlva a műszakom női tagjai odajöttek hozzám, és elkezdték sorolni mi mindent tudnának adni. Nappali miniszekrénysort, számítógépes asztalt, asztalokat a konyhába (az egyikkel összefutottam az egyik boltban, az 45 Euróba kerül), volt aki egy valódi fa komódot is felajánlott. Mindezt ingyen. Szólni sem tudtam a meghatottságtól, hisz én nem kértem tőlük semmit. Egyikük a többiektől összeszedte a bútorokat, amit lehetett lapra szereltek, és a három nagykorú fiaival elhozta és itt nálam vidáman, viccelődés, nevetés közben összeraktak mindent. Én ilyeneket az amerikai tévéműsorokban láttam, mikor egy szegény családnak felhúznak egy házat. Egy ugyanaz volt, csak kicsiben, és alig hittem el, hogy ez tényleg velem történik. A szekrénysor pont passzol méretileg a lakásomba, így az a mai napig megvan, és nem tervezem lecserélni, csak felújítani. 

Összességében azt tapasztaltam, hogy ha a németek látják, hogy igenis igyekszel, dolgozni és nem élősködi jöttél, a nyelvet is folyamatosan tanulod, akkor nagyon pozitívan és segítőkészen állnak az emberhez. Ezt nem csak a fenti sztoriból láttam, hanem a mai napig tapasztalom a munkaadómnál, a kollégáknál, vagy akár a bankban, a biztosítónál. Volt dolgom a munkanélküli hivatalokkal is, ott ez már annyira nem érvényesül, de az egy másik történet.

A német mentalitás, a szokásaik, az ünnepeik tetszenek a legjobban. Rengeteg kulturális program van, ami megőrzi a régmúltat, főleg itt a barokk Drezdában. Van egy mondás, miszerint sírva vigad a magyar, és ez szerintem szomorú, de sajnos igaz. A németek az ellenkezőik. A bürokrácia viszont rettentően lassú, kacifántos, még a német-magyar ismerősöm is belegabalyodik, és már előre utálja, ha ilyen dolgot kell intéznie. Sok problémám volt a betegbiztosítási kártyámmal is, társadalombiztosítási számot fél év után a bérpapíromon láttam először, és egy év múlva kaptam meg a papírt. Nálam ahol csúszás, hiba lehetett, ott az be is jött, egyedül a bankban ment aránylag minden simán.

Sokat mondják, hogy mekkora honvággyal küzdenek, de ez nálam nincs meg. Persze, hiányoznak a magyaros ételek, italok, de ezeket javarészt pótolom, de maga az ország, a város, ahol éltem, nem hiányzik, csak ha nosztalgikus kedvemben vagyok. A magyar szerintem nem a honvágytól marad magyar külföldön, hanem attól, hogy nem felejti el honnan jött, a hazája szokásait, meséit, mondáit, történelmét, esetleg énekeit. Tudja, mi az a kalocsai hímzés vagy mitől híres a pirospaprikánk vagy a makói hagymánk. Magyarországra én már csak látogatóba tervezek menni. Mindig is a hazám marad, de a mentalitás nem fog egyhamar kikopni az emberekből.”