"Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer külföldön éljek, főleg a továbbtanulási lehetőségek vonzottak és persze az újdonság izgalma. Már 5 és fél éve élek külföldön, de eddig London jött be a legjobban minden téren."

Európa blogunkban időről időre írunk olyan emberekről, akik úgy döntöttek, valahol Magyarországon kívül próbálnak szerencsét az életben. Ezúttal egy kicsit rendhagyó módon nem állunk meg a történetben ott, hogy mi történik egy Magyarországról Angliába költözött egyetemista lánnyal, hanem tovább megyünk egészen Afrikáig. Réka ugyanis több, mint öt éve él külföldön és nemrég tért haza Nigériából, ahol három hónapot önkénteskedett. Kérdeztük a beilleszkedésről, a kulturális különbségekről, kalandjairól és tapasztalatairól, amit egy nagyon tartalmas levélben foglalt össze nekünk.

Magyarként Angliában

"Nehezebben indult be a londoni élet, mint vártam. Viszont pozitív voltam, mivel még az egyetem alatt két nyarat végig dolgoztam és már volt egy tervem, hogyan is kellene haladnom.

A legnehezebben azt fogadtam el, hogy a pszichológia alapdiplomámmal sajnos nem lehet egy asszisztensi állást megcsípni, csak ha van ismerős a szakmában.

Így maradt a vendéglátás, ami végül jól sült el, szereztem barátokat a világ minden tájáról, akikkel még ma is tartom a kapcsolatot. Az éttermi munka mellett elvégeztem egy tanfolyamot, amivel később óvónőként kaptam állást és jelenleg is egy magánóvodában dolgozok. Közben 2017 nyarára elvégeztem az evolúciós pszichológia mesterképzést.

Az általános tapasztalatom, hogy hiába egy rohanó világvárosban élek, az emberek mégis kicsit figyelmesebbek egymással és talán még türelmesebbek is (legalábbis a felszínen).  Úgy gondolom, sikerült eredményesen integrálódnom; az emberek sokszor kérdeznek Magyarországról, a tradíciókról és az életről a Kárpát medencében. Szeretek mesélni és megismertetni a barátaimat az örökségemmel. Például sokszor főzök magyar ételt az ismerőseimnek, több barátom tud már hasznos magyar kifejezéseket (a káromkodásokon kívül) és az óvodában magyarul is énekelek.

A legjobban természetesen a család és a barátok hiányoznak.

Amikor hazamegyek, mindig elgondolkodom a hazatérés lehetőségén, de aztán hamar meggyőzöm magam (és mások is engem), hogy nem érdemes visszaköltöznöm.

Nem tudnám azt az életszínvonalat fenntartani, amiben jelenleg vagyok és félek, hogy a végén csak negatív érzésekkel élném a napjaimat Magyarországon. Egyelőre nem tervezek hazajönni, de nem szeretek véglegesen elzárkózni a dolgoktól - lehet, egyszer haza sodor a szél…"

Önkéntesként Afrikában

'Afrika is már régóta a bakancslistámon szerepelt, de soha nem volt 'alkalmas', mindig volt valami ami éppen lekötött. Mielőtt lediplomáztam volna, már nagyban kerestem a megbízható szervezeteket és így akadtam az ICS programra, akik több szervezeten keresztül küldenek ki önkénteseket különböző afrikai, ázsiai és latin-amerikai országokba. Nagy hangsúlyt fektetnek a felkészítésre, folyamatos az önkéntesek támogatása és emellett a költségeket is ők állják (védőoltások, utazás, tréningek). Amit magamnak kellett előteremtenem, az £800 volt (kb. 280 000 Ft, ami londoni viszonylatban kevesebb mint egy havi átlagfizetés) és ezt is adakozáson keresztül, ugyanis ez biztosítja a szervezetnek az 'ingyenreklámot'. Angliában nagyobb tradíciója van az adakozásnak és az emberek sokszor a leglehetetlenebb dolgokra gyűjtenek/adnak pénzt. Az egyik önkéntes társam például egy egész napra szőlőnek öltözött és úgy járta az utcákat, népszerűsítve a programot. Én ennél unalmasabb voltam és csak egy könyvfelolvasást szerveztem az óvodámban, valamint muffin-vásárt rendeztem.

A jelentkezéshez elég volt, hogy Uniós ország állampolgáraként jelentkezem és mivel már betöltöttem a 25-öt, így csapatvezetőként mehettem ki. Egy egész napos szelekción kellett keresztülesnem többed magammal; itt mérték a csapatmunkát, az egyéni kompetenciákat és a vezetői készségeket. Másnap már írtak is, hogy megfeleltem és bejelentkezhetek a háziorvosomhoz teljes kivizsgálásra. Ezt nagyon komolyan veszik, ugyanis bármilyen fizikai vagy mentális probléma esetén igyekeznek a legjobb támogatást nyújtani a program során. Nem is a projekt témájában való jártasság, mindinkább az egészségügyi felmérés dönti el, ki-hova megy; ha például valaki allergiás a mogyoróra, akkor biztosan ázsiai országban keresnek neki projektet, mivel Afrikában rengeteg helyen használnak mogyorót és mogyoróolajat a főzéshez.

Nagyon örültem, amikor Nigériába osztottak be, persze kicsit féltem is - több ismerősöm is írt, hogy gondoljam át a szándékaimat, de sok utánajárás után mégis belevágtam. Úgy voltam vele, ide nem biztos, hogy valaha is eljutok önerőből és nem is bántam meg.

Nigériában, Gwada közösségében töltöttem 3 hónapot.  Egy ICS projekt egy évig tart, amiben 4 önkéntes-csapat váltja egymást (aminek felét egy európai ország, másik felét az adott ország önkéntesei adják), mindegyikük folytatja az előző csoport munkáját. A mi célunk a mezőgazdaság népszerűsítése volt a fiatalok körében, valamint a helyi gazdák támogatása képzésekkel és a kapcsolati háló kiterjesztésével. Ennek érdekében Fiatal Gazda Klubot alapítottunk 3 iskolában, ahol az önkéntesek hetente 2-szer foglalkozásokat tartottak a diákoknak. Mivel mi voltunk az első csapat, főként felmérésekkel kezdtünk; interjúk és kérdőívek segítségével igyekeztünk felderíteni a gazdák piaci helyzetét, munkával kapcsolatos nehézségeit és a férfi-női munkamegosztást. Mivel éppen aratási időszakban mentünk, felvettük a kapcsolatot egy témában jártas szakemberrel, akinek a segítségével továbbképzést tartottunk két közösségben is. Ezen kívül az én feladatom csapatvezetőként a projekt mellett inkább az önkéntesekre fókuszált. Fő munkaköröm a folyamatos motiváció megtartása, fizikai és mentális egészségük megőrzése, csapatépítés és konfliktuskezelés volt. 

A projekt szempontjából talán a legnehezebb része a gazdákkal való találkozók leszervezése volt. 

Van egy kultúrálisan elfogadott jelenség, az 'afrikai idő', ami annyit tesz, hogy a találkozókról szokás egy-másfél órát késni.

Különösen nehéz volt ez az angol önkéntesek számára, akik ehhez egyáltalán nem voltak hozzászokva. Jelentős volt még a nyelvi korlátozottság, hiába az angol a hivatalos nyelv, sokan a helyi nyelvjárást, illetve a három főbb népcsoport nyelvét beszélik. Mi Hausa nyelvterületen voltunk és sokszor a csapatunkban lévő 4 Hausa-beszélő önkéntes mentette meg a helyzetet.

Amin nagyon meglepődtem, az a gyermekek száma volt. Sokszor viccelődtünk is, hogy tengernyi gyermek van mindenhol. Bárhova mentünk, gyermekhad kísért minket. Ez sokszor megnehezítette a gazdákkal tartott találkozóinkat is. Így hamar kialakult az a szokás, hogy még a találkozó előtt kineveztünk a csapaton belül önkénteseket, akik foglalkoztatják a gyerekeket énekekkel, játékokkal egy másik teremben. 

Csapatvezetés szempontjából a legnehezebb volt felkészülni a váratlanra.

Például, amikor éjjel 11-kor az egyik önkéntesem rohamot kapott és azonnal kórházba kellett vinnünk. Vagy amikor a hazautunk azon múlott, hogy időben odaérnek-e az útlevelek a reptérre (ahova már alapból késve érkeztünk).

Rengeteg jó tapasztalatra tettem szert az utam során. Talán kicsit érettebb is lettem az életre - vagy legalábbis remélem. Jobban értékelem azt a biztonságot, ami általánosan körbeveszi az európai emberek nagy részét. Láthatatlan, de ugyanakkor ott van: egészségügyi ellátás, jogi segítség, általános biztonság és anyagi javak.

Ugyanakkor nem is mehettem volna jobb helyre, a nigériai embereknek hatalmas szívük van és rengeteg figyelmet adnak egymásnak. Azt a keveset is megosztják, amijük van és roppant kreatívak.

Érdekes volt megtapasztalni, hogy még elfogadóbbak lettek velünk, amikor kiderült, hogy nem anyagi segítséget hoztunk, hanem lelkesedést, tenni akarást és kapcsolati tőkét. Értékelték, hogy az önkéntesek időt szánnak rájuk és azonnal befogadtak minket.

Bárki, aki önkénteskedésre adná a fejét, csak annyit mondhatok: ne habozzon. Ha megvan benned a tenni akarás, a kalandvágy és a pozitív hozzáállás, akkor hajrá! Rengeteget lehet tanulni egy ilyen élményből, nem is kell évekre elmenni a világ végére, hogy értékes tapasztalatokkal térjen vissza valaki. Az önéletrajzban is jól mutat, a munkáltatók egyre nagyobb figyelmet szentelnek annak, hogy ki, milyen csapatjátékos, aminek az egyik legjobb mutatója egy interkulturális program teljesítése. A pozitív hozzáállás a legfontosabb, sokszor lehet kemény helyzetbe kerülni, de mindig van megoldás ha jól áll hozzá az ember."