Az RTL klub műsorvezetője az UNICEF#Emergencylessons kampányát támogatva az iskolába járás fontosságára hívja fel a figyelmet, egész pontosan azt írta az Instagramon, hogy suliba járni hasznos és menő. Ezzel kapcsolatban beszélgettünk Istenes Bencével.    

Miért tartod fontosnak az oktatást?

Ez egy nagyon összetett dolog. Rengeteg oka van, de szerintem az egyik legalapvetőbb dologra tanít az iskola: az életre. Itt most nem is feltétlenül a kötelező tananyagokra, a rengeteg évszámra, a memoriterekre vagy a másodfokú egyenlet megoldó képletére gondolok, hanem a közösségépítő erejére, hisz alapvetően ott tanulhatja meg az ember, hogy milyen fontosak a barátok, a velük való együttlét. A suli az a hely, ahol a srácok először szocializálódnak, ahol megélhetik a mélységeket és a magasságokat. Fiatalon persze nekem se esett le, hogy mennyire fontos az iskola, de most már tudom, ha nem jártam volna iskolába, akkor nagyon sok mindenről lemaradok.

Mi Magyarországon a világ szerencsésebb feléhez tartozunk, hiszen nem is kérdés, hogy a gyerekek iskolába járnak.  Ezzel ellentétben a vészhelyzetben lévő országokban sokkal nehezebb a gyerekek dolga, ha iskolába szeretnének járni – sokszor háborús övezeten kell átgyalogolni, hogy beérjenek a suliba, az épületek egy része nem működik, mert lebombázták vagy egy földrengés a földdel tette egyenlővé.  Az UNICEF  nemzetközi kampányában, ami az #EmergencyLessons címet kapta, most erre szeretné felhívni a figyelmet, hogy ez nincs így jól. Ezért nem is a pénzgyűjtés a lényeg, nem iskolák építésén van a hangsúly, hanem az oktatás fontosságán. Mert szinte ez az egyetlen lehetőség arra, hogy az ilyen országokban élő gyerekek  felemelkedjenek a mélyszegénységből. Szeptemberben ezért is utazunk Csádba, hogy megismerjük az ott élő gyerekeket és hogy beszéljünk velük az oktatás fontosságáról is.      

Milyen élményeid vannak az iskoláról? Milyen volt Magyarország után Németországban tanulni? Téged sosem közösített ki a többi gyerek?    

Németországban többször bekóstoltak, akkor előfordult, hogy a nagyobbakkal le is álltam verekedni, hogy meglegyen a helyem a hierarchiában. De ez talán minden újonnan érkezett diákkal így van, aki egy jól összeszokott közösségbe érkezik. Így vagy úgy, de meg kell találnia a helyét az osztályban.    

Alapvetően a suliban nem volt gond velem, persze akadtak azért intők és kisebb-nagyobb csibészségek. Én is az a klasszikus “jó esze van, csak nem igazán szeret tanulni” típus voltam. Ahogy minden gyerek, többnyire azt láttam, hogy megint fel kell kelni, megint menni kell, megint egy csomó unalmas óra lesz, ahol hosszan beszélnek arról, amit egyébként öt perc alatt el lehetne magyarázni. Érett fejjel persze már látom, hogy milyen fontosak is voltak azok az órák.    

Hogy élted meg a kiköltözést?    

Nagyon rossz volt. Nem értettem, hogy mégis mi a francnak kell elmennünk innen. Itt voltak a nagyszüleim, a barátaim. Kegyetlen volt, főleg akkor, amikor városból kiköltöztünk falura.  Nem volt könnyű  beilleszkedni, mivel abban a vidéki kis mikroközösségben egyből azt próbálták  éreztetni  velem a korombeliek, hogy semmi keresnivalóm nincs köztük.

Visszanézve persze ezt is máshogy látom ahhoz képest, mint amikor megéltem azokat a pillanatokat . Például akkor fel sem fogtam, de most már tudom, mekkora kincs az, hogy a kiköltözésnek hála perfektül megtanultam németül, mert a nyelvtudás sok esetben nagy előnyt jelent. De ezt leszámítva is pozitívan tekintek vissza a németországi évekre. Számomra akkor történtek az első “nagy” dolgok, az első ivás, az első csók, az első disco. Őszintén? Még a sulival kapcsolatban se tudok rosszat mondani, mert nem ért akkora negatív élmény, ami törést okozott volna bennem. Jó, egyszer nagyon leszidtak, amikor az iskola udvarán sátraztunk. Kitaláltuk, hogy felállítunk egy sátrat az udvaron, hogy majd milyen király lesz, amikor a többiek beérnek, akkor mi már ott kelünk. Akkor azt gondoltuk, hogy ez nagyon menő dolog. A tanárunk nem így látta.

A kiköltözésnek aztán lett még egy mai napig tartó felbecsülhetetlen hozománya: a barátaim. Ezért vagyok a leghálásabb a sorsnak, hogy a gimis mag a mai napig egy nagyon zárt, összetartó, jó közösség maradt. Együtt nyaralunk,  sok helyre  együtt megyünk, sőt, most már a csajok is összebarátkoztak. Ahogy egyre idősebb lesz az ember úgy jön rá, hogy milyen fontos is a barátság.  

Eddig a múltról volt szó, de Natan miatt előre is kell terveznetek. Miként látjátok a taníttatását?    

Elkezdtünk már erről beszélgetni, de mindig arra jutunk, hogy ez még nagyon messze van. Igaz, hogy hat év múlva már aktuális lesz a téma, de addig rengeteg minden történhet. Egyrészt velünk is, másrészt az oktatási rendszerrel is. Régen tényleg úgy volt, hogy a szülők kitalálták, hogy itt van ez a város, ide költözünk, a gyerek itt tanul, itt nő fel, itt öregszünk meg és kész, probléma egy szál se. Mit kell ezen variálni? Ma már nem lehet ezt így, egy életre előre megtervezni mindent . De bárhogy alakul, az biztos, hogy mi a legjobbat akarjuk Natannak. Az, hogy azt most hol és miként, milyen rendszer keretein belül kapja meg, az per pillanat mindegy is.

Amúgy az iskola mellett az óvoda, de a bölcsi is szóba került már, és azt már most tudjuk, hogy szeretnénk beíratni  valahova, mert nem akarom, hogy Natan „nebántsvirág”  legyen. Mondjuk arról, hogy milyen elvek alapján érdemes bölcsit vagy óvodát választani, egyelőre nem tájékozódtunk, de biztos, hogy mindegyikbe járni fog, mert a szüleimtől tudom, hogy ezeknek az intézményeknek megvan az a pozitív hatása, ami egy kisgyereknek szükséges, hogy megkapja az élettől pofonokat, de a mosolyokat is. A legfontosabb, hogy legyenek élményei, tapasztaljon meg minél több dolgot, állja meg a helyét mindenhol és tanuljon valamilyen nyelvet.