Fördős Zével a Street Kitchen stúdiójában találkoztunk, egy 11. kerületi szocreál irodaház legfelső emeletén, ahol tényleg minden az evésről szól. Amellett, hogy egy munkahelyről van szó, otthonos: egy fapadosnak indult, mára egészen profi családi vállalkozás, ahol mindenki beletanult a maga szerepébe. A Street Kitchen kezdeteiről, a mai magyar gasztronómia helyzetéről, és a celebségről beszélgettünk egy rántotta mellett.

Magadtól tanultad a séfes trükköket?

Késhasználatban lehet, hogy egy séf fejbe vágna. Amúgy én itt [a Street Kitchenben - a szerz.] kezdtem el sokat főzni. Azt tudni kell, hogy soha nem voltam szakács, bár az édesapámnak és a nagymamámnak is ez a végzettsége. Viszont hamar kiszagoltam, hogy a konyhában állni napi 12 órát a tűzhely mellett – az nem biztos, hogy én vagyok.

Mikor döntötted el, hogy ezzel teljes állásban szeretnél foglalkozni?

Az apám mindig vendéglátással foglalkozott, volt egy közös cateringes cégünk. Annak idején, amikor a vállalkozásnak helyet kerestünk, akkor találtam ezt a helyszínt. Mondta a ház, hogy ők nem akarják hasznosítani, kikönyörögtem, hogy hadd legyen itt a bázisunk. Itt működött a cateringes cégünk konyhája, évekig csináltuk. Nyilván egy gasztronómiai vállalkozás volt, de ott sem szakácskodtam, hanem kitaláltam a menüket, kapcsolatot tartottam az ügyfelekkel. Aztán tönkrementünk, a válság időszakában bekrepált a dolog, és elmentem dolgozni egy rendezvényszervező céghez.

Tulajdonképpen a kényszer szülte a szitut, hogy elkezdjünk bloggerkedni. Nagyon nehezen éltünk, nem volt lóvém, az öcsém konkrétan Dormeo matracokat értékesített telefonon keresztül,

én egy ügynökségi melót csináltam. Aztán leültünk, és megdumáltuk, hogy ez így nem lesz jó. Csináljuk azt, amit a tévés szakácsok, a magyar piac egyébként is elég vérszegény.

Mi a baj velük? Miért nem megy itthon a laza főzőműsor?

Szerintem két oka van. Azért is álltunk össze az öcsémmel, mert azt gondoltuk, hogy az egyik problémát én fogom megoldani, a másikat ő. Az egyik probléma, hogy az előadó mindig modoros, görcsös, uncsi, lassú, ráadásul nem olyan kajákat csinál, ami szerintem kúl. Oldszkúl az egész.

Nem azért kezdtem el ezt az egészet, mert szakácsként mennyi mindent tanultam valahol. Amikor átjöttek a haverjaim, csináltam nekik valamit, de nem akartam egész nap főzni. Szóval mindig olyan kajákban gondolkoztam, ami laza, egyszerű, valami poén van benne. Igazából ezt hiányoltam a főzőműsorokból.

A másik, hogy főzés közben szinte soha sem mutatják meg rendesen a kaját. Mi olyan ételeket csinálunk, amit egy fiatal szívesen kipróbál otthon, kedve van hozzá – így indult ez az egész. De persze nem tudtuk, hogy kell tévéműsort csinálni, még webeset sem. Olyan szinten nem, hogy az öcsém konkrétan torrentről letöltött egy vágóprogramot, én meg soha életemben nem beszéltem kamerába. Az Indexnek köszönhető, hogy az első videónkat, amit feltöltöttünk, kipakolták a címlapra. Belelkesültünk, hogy úristen, lehet, hogy ez így tetszene az embereknek.

De mi volt a baj a magyar étkezési kultúrával, miért kellett ennyit várni?

Szerintem egyébként az a fajta gasztronómiai forradalom, amit most Magyarországon érzékelünk, nagyjából egy világméretű jelenségnek a része. Lehet, hogy nagyon leegyszerűsítem a dolgot, de az, hogy van Facebook, hogy lefényképezed, mit eszel, hogy mindenki könnyebben kommunikál a témáról, az nagyon sokat számít.

A gasztronómia bekerült az online világba, az embereknél téma lett, hogy mit esznek, függetlenül attól, hogy mennyi pénzük van. Pontosan ezért mennek az ilyen projektek, mint a Street Kitchen.

Valójában nem arról van szó, hogy a jól kereső emberek privilégiuma lett, hogy a gasztronómiával foglalkozzanak. Jamie Oliver például elég régóta él abból, hogy hétköznapi embereknek megmutatja, hogy kell megfőzni a spagettit.

Hozzá soha nem hasonlítottak? Elvégre ő is olyan egyszerűen nyúl a kajákhoz, mint te. 

Érdekes, ezzel nem szoktak vádolni, pedig lehetne, gondolom. Igazából technikailag figyeltük a külföldi példákat. Szétszedtük és kielemeztük ezeket a videókat, hogy megfejtsük mi az, amit nem szeretünk a hazai piacon.

Nem gondoltál arra, hogy nyiss mondjuk egy food truckot?

Nem. Annyira sok mindent csinálunk most. De amúgy érdekelne. A fejemben van is egy kép arról, hogy nézne ki az a food truck vagy vendéglő, amit én csinálnék.

És hogy nézne ki?

Pont így mint, ez a Street Kitchen. Azt gondolom, hogy pontosan olyan kajákat csinálnék, amiért minket imádnak. A nagyon laza, nagyon hétköznapi, nagyon házias dolog szerintem működne is. A legalsó szegmens, a street food-vonal tök dinamikusan fejlődik, és a fölső szint is. Öt Michelin-csillagos éttermünk van, ha mondjuk jönnek hozzád külföldi vendégek, vagy pároddal el akartok menni egy kifinomult helyre vacsorázni, akkor nagy valószínűséggel ott jót fogsz kapni, európai mércével mérve pláne jó áron. 

Viszont a kettő között, a food truck, meg az igazán kifinomult helyek közötti laza hely hiányzik.

Nem kamu szerinted ez az egész street food, ráhúzzuk, hogy ez a legolcsóbb kategória, aztán mégse?

Igen, a streed food így működik nálunk, kicsit kamu az egész. A valódi street food a világnak azon a pontjain, ahol betölti a funkcióját, tényleg arról szól, hogy mész az utcán, nagyon gyorsan kajálnod kell, nincs rá lóvéd, és nem is akarsz erre egyáltalán költeni. Itt nem ez van,

nálunk a streed food inkább a street food show, a gourmet fesztivál kis oldalsó szegmense. De még mindig olcsó szerintem. Tudomásul kell venni, hogy az a fajta olcsóság, amire vágynánk, vagy amire emlékezünk, az nincs.

Akár egy sültkolbászról is beszélhetünk, amit beraknak egy kis házi buciba, házi majonézzel. Ha ezeket a dolgokat komolyan veszed, és jó alapanyagokból megcsinálod, soha az életben nem lesz olyan, amit mi szeretnénk, hogy egy kurva izgi kaját már 680 forintért megkapjunk. Ezt a fajta olcsósági ideált el kell engedni. Az eggyel efölötti kategória az, aminek még föl kell nőnie. Ha azt mondom, hogy magyar vendéglő, akkor felejtsük el, hogy retro boxok vannak, kockás terítő, meg az egész maradiság, inkább ez legyen egy teljesen letisztult, a mostani dizájnnak, a mai fiatalok elvárásainak megfelelően összerakott hely, csak éppen adjunk finom kajákat.

Ebbe a kategóriába esik Jamie Oliver étterme is.

Jamie Oliver étterme pont azt másolja le, mint amikor Rómába beülsz valahova, és ilyen kajákat találsz, ő ezt a teljesen középszerű dolgot sztenderdizálja. Az már egy másik dolog, hogy csinál belőle egy nagyon komoly franchise-t. Jamie abban tér el a klasszikus trattoriától, hogy egy olasz kisvendéglőben nem írják elő, hogy hány négyzetméter per csirke az optimális. 

Akkor Jamie Oliver túlzás lenne? Vagy ez kell egy franchise-hoz?

Pont ez a megoldás. Ha te az olasz népi gasztronómiából egy franchise-t szeretnél csinálni, akkor azt ilyen durván kell szabályozni.

Ebbe benne van mondjuk még egy dolog, egy iszonyatosan nagy marketingfogás, hogy téged meggyőznek azzal, hogy az alapanyagok ilyen szinten, ilyen brutális szűrőn, vizsgálaton estek át. Elhiszed, hogy itt mindennek nagyon durván rendben kell lennie.

He elmész Olaszországba, ott nem kéred ki a tanúsítványát az összes ilyen alapanyagnak, és nem is kapnál ilyet, mégis nagyon finomakat lehet enni. Nehéz sztenderdizálni. Én az ezek alá pozicionált vendéglőktől várnék sokat, az ennél eggyel hétköznapibbaktól. 

Nem félsz attól, hogy előbb utóbb az emberek megunják a Street Kitchent? Hogy már nem tudsz újat mutatni?

Félni nem félek. Már csak azért se, mert eléggé proaktívak vagyunk, mindig törjük a fejünket újabb és újabb dolgokon. Megpróbáljuk ugyanazt a tempót diktálni, amit eddig. Arról nem is beszélve, hogy még elférnek a gasztronómiában arcok, akik képviselnek valamit. Félelem egyáltalán nincs.

Amúgy meg ha megnézem Jamie Olivert, – azért mondom őt, mert a viszonyunk a kajához elég hasonló – baromi egyszerű dolgokat csinál. Az emberek nem akarnak nagy trükköket, azt várják, hogy egyszerűen oldják meg, és mégis azt mondják, hogy váó, de jól néz ki. Ez Jamie-nek már 10 éve működik. Van-e annál nagyobb közhely, hogy enni mindig kell? A pornó mellett ömlik a netről a gasztronómia. Ez a második legkönnyebben fellelhető tartalom, össze is lehet vonni.

Marad energiád otthon főzni?

Korábban maradt

. Amikor befejeztük a Street Kitchenben a melót, hazamentem és főzögettem, de amióta RTL-es képernyős arc lett belőlem, tényleg annyira sok melóm lett, hogy odafigyelek, mikor szabadulok meg innen. Tényleg elég sokat főzök bent.

Tudatosan építed a tévés karriered?

Áá, nem. A tudatosság nagyon ritkán jelenik meg az életemben. Annyira semmi közöm a műsorvezetéshez, hogy így végülis merek műsort vezetni, van egyfajta magabiztosság bennem, hogy

gyerekek, én ide bejöttem, azt mondták legyek műsorvezető.

A Konyhafőnökre készültél, végignézted a külföldi szériákat?

Nem, bele se néztem. Nem is akartam, nem éreztem, hogy tudnék meríteni. Hiába néztem volna meg az angol vagy amerikai verziót, ki mit csinál, én nem olyan vagyok, mint az a csávó. Ez lenne a halála az egésznek.

De az a szerencsém, hogy a produkció biztatott arra, hogy ne akarjak semmilyen lenni, mondjam azt és úgy, ahogy gondolom. Ez egy tök nagy szabadság, amit megadtak. Odahozod, megkóstolom, és amit akkor gondolok, elmondom.

A Farmot hogy értékeled, mennyire passzolt hozzád?

Nem tudom, passzolt-e, de tökre élveztem. A Konyhafőnökben van egy pult, ami előtt főznek az emberek, az hazai pálya. Nagyon nehéz volt, nehéz volt megtalálni azt a módszert, hogy nekem mi működik jól, véleményeznem kellett a történéseket. Még csak nem is néztem korábban ilyen realityket, nem nagyon érdekelt a műfaj. De nagyon kalandvágyó vagyok. Nehezen tudna odajönni valaki hozzám egy ötlettel, hogy én azt ne akarjam. Bármiről is legyen szó.

Ne legyünk álszentek, ezért pénzt kapsz, ezért ismertséget kapsz, még több könyvedet fogják megvenni.

Az első, amire gondolsz, hogy nagyon nagy eséllyel ebből jól jössz ki, persze utána el lehet kezdeni parázni, hogy mi van, ha ez nem az én stílusom, mi van, ha ez az embereknek nem tetszik, de ott meg bejön az a képbe, hogy nagyon megbízom az RTL-ben. Azt gondolom, hogy nekik nem az az érdekük, hogy a meglévő, valahova tartó karaktereket egy másik műsor kedvéért megsemmisítsék. Szerintem nem akarnak nekem olyan feladatot adni, amiből én rosszul jöhetek ki.

Tényleg élvezed, hogy celeb vagy, vagy egyszerűen csak látod, hogy mennyit profitálhatsz ebből, jól jön a Street Kitchennek?

Igen, pont így indult. Az elején, amikor A Konyhafőnökbe bekerültem, nekem kellett is lelkileg, hogy azt mondogassam magamnak, jó, én most megyek a tévébe, de valójában azért csinálom, hogy a Street Kitchenben ismertebb legyek, és visszatérhessek a konyhába, csak már ismertebb pofaként. Ezt azért is mondogattam, mert

benne volt a pakliban, hogy annyira béna leszek, hogy a műsor is megbukik és én is, megdobálnak paradicsommal. De jó lesz azt mondani, hogy oké, én ezt megpróbáltam, de amúgy én itt főzök. Aztán rájöttem, hogy úristen, ez kurva jó, imádom.

Nagyon imádom a hetven fős stábot, a stúdió légkörét, most már nem ez van, nagyon rá vagyok kattanva. Kettős énem lett: az egyik egy ilyen gasztrós csávó, a Street Kitchen, mellette a műsorvezetős, bulváros vonal, nekem ez is rohadtul bejön. Trash műsorokba akarok nyomulni, és bele akarok mondani valamit a kamerába.

Mondtad, hogy régebben nem néztél realityket, de most, így a Farm után tudod, hogy mihez lenne kedved?

Nem. Nem vagyok én egy ilyen univerzális csávó, mint mondjuk egy Istenes Bence, egy Sebestyén Balázs, akiket nagyon tehetséges, igazi műsorvezetőnek tartok. Nyilván jóval komolyabb tapasztalattal rendelkeznek, ehhez képest én zöldfülű vagyok. De nem is akarok megélhetési műsorvezető lenni. A saját kis Street Kitchenes rendszerünket így még pont egyben tudom tartani, részese tudok lenni úgy, hogy közben ezekben a tévés produkciókban azért megjelenek. Ha ez a kettő meg tudna maradni, nagyon élvezném. Ha ennél többet akarnának foglalkoztatni ott, az problémákat jelentene itt. Hirtelen el kéne gondolkodnom, hogy maradok vagy kiszállok.

Tudnál választani?

Hú, rohadt nehéz lenne. Az a baj, hogy ez a tévé most akkora adrenalin, hogy könnyen el lehetne csábítani.

 Persze valószínűleg egyszer csak jönnék a Street Kitchenbe, hogy naaa, légyszi hadd főzzek újra.

De nem lesz ilyen, nem leszek ilyen univerzális műsorvezető. Remélem, hogy mindig lesznek jellegzetes műsorok, amiben én leszek a valószínűleg egyre magabiztosabb, egyre profibb, de azért még mindig outsidernek számító fickó. Például tudom, hogy kicsit beszédhibás vagyok, de valójában ez így pont belefér, az amatőr vonalat erősíti. Nehogy félreértsd, nem akarok béna lenni! Nem az van, hogy nem akarom komolyan venni. Van, amikor izgulok. A Farmon a nagy, élő finálé brutális volt, konkrétan iszonyatosan fel voltam pörögve tőle, nem heroinoztam még soha, de így képzelem, amikor be vagy lőve.

Ezt hívják mázlinak, nem? Rájöttél, hogy szeretsz főzni, tévézni, bejött. Megélsz a hobbidból.

Azért az én mázlimat úgy kell szemlélni, hogy az életemben – a mostani sikereim előtt – olyan kudarcaim voltak, hogy még a nagymamám lakását is eladtuk, akkorát buktunk, a szüleim padlón voltak. Volt olyan, hogy anyám felhívott, hogy ki van kapcsolva az áram, nem tudtam nekik pénzt adni, hogy kifizessék. A haveromtól kértem kölcsön, hogy visszakapcsolják. Ez nem régi sztori, négy évvel ezelőtt történt. Volt olyan, hogy reggel megfőztem két krumplit, hogy ne menjek le a 890 forintos ebédmenüt megenni. Amúgy ez nem hagyott bennem mély nyomokat, viszont

nagyon fontos, hogy visszatekintsek az életemre, 38 éves vagyok, és az elmúlt 8 évemet nézem: óriási nagy csóróság, bukta, és persze most meg ez. Interjúk, tévé – nyilván már anyagilag sincsenek olyan zűrök, mint régen.

Ezt egyben kezelem a saját fejemben, azért is akarom mindig elmondani, mert akkor tartom igazságosnak a sztorit, ha ezt a kettőt együtt látják az emberek. Annyira van most mázlim, mint amennyire pechem volt akkor. Az akkori hibáimról azt mondom, hogy a pech és a bénaságom miatt csesztem el, most az ügyességem és a mázlim keveredik. Négy éve volt egy Renault 5-ösöm, amit 100 ezerért vettem, de nem jártam vele, mert nem bírtam tankolni. Egyáltalán nem vagyok mérges, megoldottam.

El tudod képzelni, hogy egyszer még újra kell kezdened?

És újra a padlón leszek?! Eléggé adrenalinfüggő vagyok. Szeretek beleugrani dolgokba, igénylem azt, hogy velem izgalmas dolgok történjenek, nem nagyon izgat, hogy stabilan éljem az életemet, azon töprengve, hogy mi lesz velem egy év múlva. Ilyen szempontból el tudom képzelni. De mivel többször csúnyán megégettem a kezemet, olyat már, hogy szólok mindenkinek, hogy gyerekek, leállunk, kikapcsolunk mindent, mert holnaptól van egy zseniális ötletem, iszonyatosan kitaláltam, csak ahhoz mindent bele kell rakni, olyat nem fogok csinálni. Megtanultam, hogy óvatosabbnak kell lenni, ameddig rajtam múlik, a Street Kitchen lesz, ameddig rajtam múlik, fogok műsorokban szerepelni, aztán, hogy emellett még milyen baromságokat találunk ki, vagy milyen hülyeségeket hoz az élet, azt nyilván nem tudom.

Arra is fel vagyok készülve, hogy amilyen dinamikával emelkedtem fel, olyan dinamikával zuhanhatok újra a mélybe.