A brit Russell Davison 50 éves, és a napokban vesztette el vele egyidős feleségét, Wendyt. A haláleset azért került be a sajtóba Nagy-Britanniában és aztán a világ körül is, mert a család a feleség halálát és a gyászt egészen egyedi módon élte meg. A nő ragaszkodott hozzá, hogy otthon szeretne meghalni, így is lett, és a férj utána még hat napig nem vitette el a holttestet, hanem abban a szobában tartotta, ahol ő maga is aludt, meghívta hozzá a rokonokat és családtagokat.

Még 2006-ban volt, hogy Wendy Davidsont 40 éves korában méhnyakrákkal diagnosztizálták. A betegség egyre rosszabbra fordult, és három évvel ezelőtt az asszonynak azt mondták, hogy hozzávetőlegesen hat hónapja van hátra. Wendy Davison azonban nem volt hajlandó alávetni magát az orvosok által javasolt chemo- és radioterápiának, ehelyett a pár úgy döntött, hogy „a saját kutatásaik” szerinti kezelést alkalmazzák és innentől kezdve csak „A Pillanatnak” élnek, ezért vettek egy lakókocsit, és körbeutazták vele Európát.

Az előre jelzett hat hónapot sokszorosára sikerült így meghosszabbítani, de tavaly szeptemberben Wendy Davison már nem bírta tovább a fájdalmakat, vissza kellett térniük Nagy-Britanniába. Innentől kezdve a férj, annak két fia (Benjamin és Dominic), illetve az asszony két fia (Luke és Dylan) gondozta tovább az asszonyt, aki soha nem panaszkodott egy szóval sem, azonban kikötötte, hogy mindenképpen otthon akar meghalni, nem kórházban.

Wendy Davison április 10-én evett utoljára, április 15-én ivott utoljára, és bár ekkor már nagyrészt nyugtatók hatása alatt volt, azért néha még kommunikációképes volt egészen a haláláig. Ilyenkor azt mondta a férjének, hogy nagyon szereti őt és nincsenek fájdalmai. Április 21-én halt meg férje és gyermekei karjaiban, még a kutyája, Elvis is jelen volt.

A feleség testét a halál után megmosták és felöltöztették, és nem koporsóba, hanem egy kitüntetett helyre helyezték a lakásban. A férj ezt nyilatkozta az ezt követő napokról a Telegraphnak:

Nem akartam halottasházba vinni vagy átadni temetkezési vállalkozónak, azt akartam, hogy mi gondoskodjunk róla a saját otthonunkban, és hogy itt legyen a hálószobánkban, hogy egy szobában alhassak vele.

Egészen pontosan ez történt a következő hat napban a férj beszámolója szerint: „nagyon szép és felemelő élmény volt nekem is, a fiúknak is, és mindenkinek, aki ott volt, hogy otthon tarthattuk Wendy holttestét, hogy egész nap ott ülhettünk vele, hogy a barátai és családtagjai is ott ülhettek vele és beszélgethettek vele, beszélgethettek róla, és gyertyákat és füstölőket gyújthattak az oltárán.”

„Legalább az egyikünk mindig Wendyvel volt csütörtök reggelig. Azért volt ez fontos számunkra, mert hiszünk abban, hogy a léleknek időre van szüksége ahhoz, hogy átlépjen a túlvilágra, és az, hogy a test a szokott környezetében lehet ismerős emberekkel, segít abban, hogy a lelket megerősítse azzal kapcsolatban, hogy éppen mi történik és minek kell történnie.”