Egy erkélyparaszt naplója: szívműtét a balkonon

Tartott már valaki erkélyen elefántot, és próbálta minden reggel megitatni? Jó, mondjuk én sem, de nekem legalább már van némi sejtésem arról, hogy milyen lehet. Tavaly nyáron talán a harmadik hőségriadós nap lehetett, amelyen ráeszméltem, hogy tulajdonképpen minden reggel egy 7-es busszal keresztezett lajtoskocsivá alakulok, hogy egy tízliteres kannával cirka 70 liter vizet juttassak ki az erkélyre, mert a kis egyetleneim szomjasak. Rohadt szomjasak... 

No de megint előreszaladtam, szóval hol is hagytam abba legutóbb?

Tehát emlékeztetőül: Adott egy erkély, 300 liter balti tőzegkeverék, négy paradicsom-, két paprika-, egy tomatillo-palánta, és egy, a megszokottnál kevésbé mosolygós barátnő. Cserép, az még nem volt, és hát kinek esik útba munkából jövet a barkácsáruház? A hülyének, aki kitalálta, hogy beszántja az erkélyt? Természetesen nem, hanem édes, egyetlen szerelmének, aki ha lenne olyan kedves, hogy munka után hazafelé...

Innentől jött egy kis idill. Elültettük szépen mindent, és kezdett valami formája lenni az erkélynek. A 300 liter tőzeg persze nemigen akart fogyni, de azért akkor már rájöttem, hogy annak elpusztításához körülbelül négy centiméter vastagon kellett volna felhintenem úgy en bloc az egész erkélyt.

Nem baj szivi, majd teszünk rá csipketerítőt, észre sem veszed, meglásd! 

Észrevette. Minden nap. Még úgy egy évig.

Ettől eltekintve minden szép volt, a palánták megállíthatatlanul nőttek és hozták a virágokat, a legtöbb fűszernövény is kivirágzott, ami odavonzotta a legkülönbözőbb rovarokat. Ha az ember kiült egy fröccsel az erkélyre és becsukott szemmel hallgatta a döngicsélést, egy pillanatig tényleg valami bakonyi réten érezhette magát. Persze, ha ki tudta zárni a kukásautó zörgését, a közeli tehervonatok csattogását, és az akkor épp a közeli hostelben táborozó indiai motorosok által bömböltetett, felénk leginkább a bollywoodi filmekből ismert, cseppet sem idegesítő popzenét – de hát akinek ez nem tetszik, költözzön tanyára, ugye? 

A kéket, vagy a pirosat?

Mióta létezik az internet, minden őrültségbe hajló hobbi viszonylag fontos állomása, hogy az ember elkezd irdatlan mennyiségű cikket és videót fogyasztani őrültsége tárgyáról. 

4 trükk a bőséges paradicsom terméséért, Paradicsom kacsolása egyszerűen, Paradicsom kötözése két szálra, Hogyan ültessünk paradicsomot és mitől nő nagyra a paradicsom palántánk?

Ilyen, és ehhez nagyon hasonló címek bűvöletében éltem az életemet hetekig. Próbálják csak ki, ha megnéztek a huszonhetedik szívbillentyűműtét-tutorial videót, teljes mértékben el fogják hinni, hogy álmukból felkeltve, csukott szemmel is lazán meg tudnának műteni egy útjukba kerülő szívbillentyűt. 

Az első fontos információ, amit megtudtam, hogy ha gyönyörűséges paradicsomokat szeretnék látni az erkélyen, nem elég öntözni, és minden nap félőrült tekintettel simogatni. Kacsolni kell! Mi tehát teendő? Utána kell nézni, hogy mi az ördög az a kacsolás, majd negyvenhét videót megnézni arról, hogy miként is kell kacsolni! Szóval tehát mit is mond az internet?

Gyerekjáték! Olló a kézbe, irány az erkély! Ami ezután következett, az talán a '80-as, '90-es évek akciófilmjeinek bomba-hatástalanítós jeleneteire hasonlított a leginkább. Körülbelül fél órát guggolhattam gyöngyöző homlokkal a növények előtt, mire összeszorított fogakkal sikerült ezt-azt levagdosnom a paradicsomokról. Hogy akkor mit is csináltam pontosan, a mai napig sem tudom, mindenesetre a páciensek túlélték a beavatkozást.

Mutattam már képet a gyerekeimről?

Aztán a virágok helyén szépen lassan megjelentek az első szem paradicsomok, és nagy volt a boldogság. Reggel felkelés után az első dolgom volt megnézni, bizergálni, megöntözni a növényeket, aztán, mikor este hazaértem, szintén. Eleinte a reggeli öntözéshez elég volt a tízliteres kannával egy-két kör, aztán ez szépen lassan és alattomosan kúszott fel a hetven literes csúcsig, ami már egy fél órás vízhordó rituálét jelentett reggelente. Valahol itt kezdett egy kicsit megbomlani az elmém. Ha nem sikerült rendesen megöntözni reggel, akkor egész nap azon rettegtem, hogy a növények kínok közt égnek ki a francba. Ha vihar jött, biztos voltam benne, hogy otthon még durvább a helyzet és az erkélyen már szétszaggatott és fölborogatott mindent.

És persze a friss apuka szindróma: Ezúton szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, akit kéretlenül is a paradicsomaimmal untattam, uram bocsá' képeket mutogattam, hogy

nézd, az ott a kis paradicsomkezdemény, ott meg hozza az új virágokat, ugye milyen szép?

Szép, persze, tiszta apja!

Azért annyi pozitív hozadéka talán van a dolognak, hogy ha egyszer gyerekem lesz, és kezdeném túlzásba vinni, csak ezekre a pillanatokra kell majd visszagondolnom és nagy levegőt venni.  Lényeg a lényeg: többé-kevésbé megtanultam, hogy a növényemeimről haromféle esetben mesélek: Ha kérdeznek, ha egy magamhoz hasonló félőrülttel hoz össze a sors, vagy ha nagyon utálom a beszélgetőpartneremet.

Ezektől az apróságoktól eltekintve persze én voltam a világ legboldogabb erkélyi paradicsomtermelője. Aztán jöttek ők:

Persze ez már egy külön történet, a következő részben elmesélem!

(3. rész)