horoszkóp

Ezt komolyan gondoltad, Uram?

2004.09.06. 10:22
"Jeanne tegnap jött haza a zárdából: végre örökre szabad lett!" Így indul Guy de Maupassant Egy asszony élete című regénye. És ez még visszafogott summázatának is mondható mindannak, amit a világ képzelt a zárdabeli életről. Az apácáknak enyhén szólva nem mindig volt a legjobb a PR-juk. De mi a helyzet ma, amikor szerelmi csalódás vagy egy nő becsületén esett folt miatt már nem kell a világ kíváncsi tekintete elől egy zárdába vonulni? Ki és miért megy el ma apácának?
Babits Mihály megénekelte Jónást, aki "rühellé a prófétaságot", és kicsit így járt Rauscher Aliz Dóra is, aki sokáig sok minden akart lenni, csak szerzetes nővér nem.

Aliz hétköznapi életet élt. Az ELTE-n végzett fizika-kémia szakon 1976-ban, majd egy zuglói középiskolában helyezkedett el, ahol rövidesen osztályfőnök, majd igazgatóhelyettes lett. Vasárnapi keresztény volt, aki inkább megszokásból, semmint megélt hite miatt járt templomba. Aztán a buli kedvéért elment egy zarándoklatra a lengyelországi Czestochowába, ahonnan más emberként tért haza. Ez után az élmény után Aliz lelkesen el is kezdett egy imaközösségbe járni, sőt, nagy titokban - mert bőven a rendszerváltás előtt állunk - esténként belopódzott a templomba és csak csendben nézte az Oltáriszentséget. Látszólag semmi sem történt. Ebben az Isten felé forduló, imádságos, meditatív állapotban jutott el odáig, hogy tudatának sokszólamú zsivajából egyszer csak elkezdett kihallani egy hangot, amiről tudta, hogy nem a sajátja. Ha elég csendet és békét sikerült teremtenie magában, akkor többnyire meghallotta. Nemsokára lehetősége nyílt elutazni Svájcba egy katolikus ifjúsági táborba, ahol az egyik napot arra használta fel, hogy egyedül elmélkedhessen a természetben. "A táj csodálatos volt, és én már jó ideje egyedül voltam, de nem történt semmi, pedig ilyenkor már régen szólni szokott hozzám az Úr."

Volt a közelben egy bencés kolostor, lement oda imádkozni, ahol végre megszólította a hang, amire várt. "Azt mondta, hogy 'Itt lesz az esküvőd.' Nagyon meglepődtem, hogy miért pont itt, ilyen messzire azt otthonomtól. Vissza is kérdeztem, hogy: rendben, Uram, itt, de kivel? És rögtön jött a válasz, hogy 'Velem'." Aliz a szerzetesekről akkoriban csak annyit tudott, hogy valami papfélék. "Külföldi útjaim során elém került néhány apáca, de mindig valami borzadály fogott el, valami páni félelem a láttukra. Nekem is voltak negatív olvasmányélményeim, és csak annyit tudtam róluk, hogy be vannak zárva, nem mehetnek sehova, be vannak csomagolva abba az izébe, csak a szemük látszik ki. Rögtön mondtam is, hogy: Uram, ugye ezt nem gondoltad komolyan, ezt nem akarhatod tőlem. Bőgve mentem haza, a táborba a többiekhez, és meg voltam rájuk sértődve, mert vidáman tollaslabdáztak, és fogalmuk sem volt róla, hogy engem mekkora csapás ért az imént. Nem is tudtam senkivel sem megosztani. S attól kezdve úgy ült rajtam, mint egy lidércnyomás." Itthon sem szólt senkinek egy szót sem, csak a lelkiatyjának, aki bölcs ember lévén, nem bátorította, sőt, inkább lebeszélte őt, mert semmiképpen nem akarta a döntését befolyásolni. És ezzel elkezdődött egy hosszú évekig tartó kínlódás. "Én menekültem, de a Jóisten mindig utánam nyúlt. Végül belefáradtam az örökös menekülésbe, és oda jutottam, hogy jó, nem a magam kedve miatt, de megcsinálom, amit az Úr akar." Elkezdett hát szerzetesrendet keresni, és amikor a Szent Domonkos-rendi nővérekről olvasott, akkor dobbant meg a szíve. A szerzetesrendeket 1950-ben feloszlatták, tizenegyezer szerzetest internáltak. Nem volt hát veszélytelen felvenni a kapcsolatot az illegalitásban élő domonkos rendiekkel. "Az illegalitásban az egyetlen domonkos apáca, akit nagy titokban sikerült fellelni, még Luxemburgban lépett be a rendbe 60 évvel azelőtt és az ottani zárdának a szabályzata volt meg neki. Azt olvasgattuk az összejövetelekkor és olyan 'praktikus tanácsok' voltak benne, hogy pl. 'a bokrokat úgy kell ültetni a kertben, hogy mögöttük a nővérek ne köthessenek partikuláris barátságokat'. Én meg úgy éreztem, hogy ez a luxemburgi zárda egy nagy hűtőház és benne a nővérek a mirelit csirkék." Úgyhogy Aliz nem szívesen járt el hetente egyszer ezekre az összejövetelekre. Közben megtörtént a rendszerváltás, és a nővérek leköltöztek Nagylózsra, mert ott kaptak egy házat, és megkezdődhetett az immáron legális rendi élet. Hívták őt is, hogy menjen közéjük. Ekkor Aliz hihetetlenül nehéz döntés elé került. Önálló, felnőtt nő volt, egy nagy iskola igazgatóhelyettese, egy 120 fős ifjúsági közösség vezetője, ha pedig bevonul novíciának, akkor ahhoz is engedélyt kell kérnie, hogy kimenjen az utcára. Ráadásul az a férfi, aki után éveken keresztül epekedett, éppen akkor kérte meg a kezét. Hogy miért lépett be mégis a rendbe? "Kérdeztem az Urat, miért akarja, hogy elmenjek. Akkor becsuktam a szemem és egy hatalmas tömeget láttam - most, hogy nemrég megnéztük a Gyűrűk urát, akkor fedeztem fel, hogy az a tömeg olyan volt, mint az orkok serege. Megláttam ezeket a torz pofákat és tudtam, hogy a lelkük rútsága ül ki az arcukra. És megértettem, hogy emiatt a tömeg miatt kell nekem domonkos nővérnek lennem, ezekért az emberekért kell akár az életemet is feláldoznom. Mások üdvösségéért élni, ez a domonkos karizma lényege."

Belépett hát a rend apostoli női ágába. Eleinte azt érezte, hogy nem fogja kibírni. Az önérzete, önállósága, felnőttsége nagy megpróbáltatásoknak volt kitéve. "Egy jólnevelt novíciának este 10-kor le kell feküdnie, én meg kiálltam az ablakomba és arra gondoltam, hogy ilyenkor szoktam elindulni otthonról, most meg itt vagyok pizsamában, mint egy óvodás, és mennem kell aludni. Minden vasárnap engedélyt kellett kérni az elöljárómtól, hogy felhívjam az anyukámat. Ő persze mindig megengedte, de mégis kérni kellett." Nagyon hiányzott neki a tanítás, de a noviciátus alatt nem taníthatott, hanem sekrestyés volt és a templomot takarította. A hiúsága eleinte berzenkedett ellene, aztán, ahogy telt-múlt az idő, valahogyan nem ez lett a fontos, "hanem Isten szinte állandóan megtapasztalható közelsége, a küldetés és a közösség öröme. Az első fogadalmamra eljutottam odáig, hogy már én is akarom. Az is egy nagyon mély Istenélmény következménye volt. Örülni ugyan még nem tudtam neki, de a fogadalmamat már úgy tettem le, hogy én is akarom.

Aztán az örök fogadalmamra megérett bennem az öröm is. Megértettem, hogy ez óriási ajándék. Azelőtt négy évvel szerzetesi névnek azért választottam a Dórát, mert az édesanyámat így hívják. Akkor megtudtam, hogy a Dóra név azt jelenti: ajándék. Én magam is ajándék lehetek a világnak. Azt az ujjongást kaptam meg a szerzetességben, amit elsőként a czestochowai zarándoklaton éreztem. Jövök föl a rendházban a lépcsőn és arra gondolok, de jó, Uram, hogy itt lehetek és köszönöm, hogy kiböjtölted velem." Dóra nővér ma a Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának főnöke.

Külső kényszerből manapság senki nem megy apácának. Nincsenek "megélhetési" vagy "karrier"-apácák sem, a világ szemében a szerzetesek nem tartoznak az élet nagy nyertesei közé. Ennek ellenére előfordul olyasmi, hogy valaki nem a megfelelő okok miatt akar belépni a rendbe. Romantikus elképzelések, esetleg szerelmi csalódás miatt, mert tetszik a ruha vagy amit a nővérek csinálnak. Ez azonban hamar kiderül, és aki rájön, hogy nem oda való, az idővel el is megy. Az ismerkedés, jelöltség, a noviciátus és az ideiglenes fogadalmas idő hosszú, nem ritkán akár 8-10 év elég arra, hogy valaki felismerje, valódi-e az elhivatottsága.

Aki leteszi az örök fogadalmat és végleg elkötelezi magát a szerzetesi élet mellett, az még nem válik automatikusan védetté a vágyakkal és kísértésekkel szemben. A szerelem például bármikor rátörhet bárkire. Több nővér is tapasztalta, hogy az érzelmeik olykor önálló életre kelnek. Bár azt mondják, hogy ez csak a felszín, de azért elragadhatja őket. Ha ilyenkor hűségesen azt cselekszik, amit a lelkük legmélyén meghozott eredeti döntésük diktál, akkor talpon tudnak maradni. Idővel meg lehet tanulni az érzelmeket strukturálni és uralkodni rajtuk. Csakúgy, mint egy civil házasságban, Krisztus menyasszonyainak is tenniük kell az elhidegülés ellen. Tenni kell az Isten felé, a közösség felé és a felismert küldetés felé, a lazaságnak bármelyik irányban megvannak a maga következményei.

Sztrilich Ágnes esetében a lazaságnak még súlyosabb következményei lehettek volna, hiszen ő az illegalitás éveiben lett szerzetes 1960-ban, ám a családjának csak 28 évvel később árulta ezt el. A hallgatás az ő érdeküket szolgálta: még 1988-ban is vittek el kihallgatni nővéreket és családtagjaikat a belügyi szervek. Ágnes testvér ötévesen volt elsőáldozó és azóta tudta, hogy szerzetes nővér akar lenni. Ez nem akadályozta meg abban, hogy időnkét egész focicsapatnyi gyerekről álmodozzon és rendre beleszerelmesedjen "Jóskába, Pistába", amiért a bátyjai megpróbálták kinevetni, de ő mindig keményen kiosztotta őket. Hivatástudatával nem volt szabad viccelődni. "1956-ban voltam nyolcadikos. A forradalom alatt láttam, hogy a szovjet tankok fiatalemberek testén tipornak. Ettől a látványtól újult erővel tört fel bennem az a gyermekkori meggyőződés, hogy az életnek csak Isten lehet az értelme."

A Szociális Testvérek Társaságát, ahová végül is 18 évesen belépett, 1950-ben ugyan szintén feloszlatták, de az élet "a föld alatt" folyt tovább. A legnagyobb megpróbáltatást azonban nem minden esetben a kommunista üldöztetés jelentette. "Versenyszerűen úsztam, teniszeztem és kosárlabdáztam, volt hát alkalmam találkozni fiatalemberekkel és alaposan beléjük zúgni. Ilyenkor mentem a novic mesteremhez, hogy hát már megint belepistultam valakibe. Végül azt mondtam az Úristennek, hogy Uram, ha neked az jó, hogy én 202 éves koromig hol ide, hol oda vagyok szerelmes, hát legyen, de én akkor is elfogadom, hogy Te hívtál. Amikor ezt az alapdöntést meghoztam, mindjárt könnyebb lett minden." Ágnes testvér 38 éven keresztül kórházban dolgozott mint dietetikus, ma a Szociális Testvérek Társasága budapesti házának főnöknője.

A fentebb bemutatott élettörténetek jó példák arra, hogy nincs kitaposott útja-módja annak, miként lesz valakiből apáca. Az előbbieken kívül megannyi merőben különböző életutat lehetne még itt felsorolni. Szénási Anna szociális testvér például édesapja halálán keresztül jutott el hivatása felismeréséig, Piti Magdolna szociális testvér pedig már gyűrűs menyasszony volt, de nagy kínlódások között mégis visszalépett, és egy sorsfordító lelkigyakorlat ráébresztette, hogy csak Krisztus menyasszonya lehet. A meghívások tehát különböző módon érkeztek, abban viszont teljes az azonosság, hogy a végső döntést, az örök fogadalmat egy mélyen átélt, megszenvedett, sok tépelődéssel és bizonytalansággal teli hosszú út előzi meg.

Annak ellenére, hogy tekintetüket a természetfelettire szegezik, a szerzetes nővérek nagyon is két lábbal állnak a világban. Sem magukat, sem a valóságot nem festik át olyan színűre, hogy az másnak látsszon, mint amilyen. És aki erre képes, az nemre, hitre, felekezetre való tekintet nélkül megérdemli a tiszteletet.

A cikk teljes változata a szeptemberi Elle magazinban olvasható.