horoszkóp

Csajok angyalbőrben

2004.07.20. 17:14
A két ágyút már messziről látni fogja! Közöttük lesz a bejárat, ott a felirat is: Zrínyi Miklós Katonai Főiskola - magyarázza a telefonban Deák István ezredes. Most itt a két ágyú, az ajtón túl pedig férfivilág, ahol a párhuzamos még párhuzamosabb, a szögletes még szögletesebb, mint idekint.
A portán tudják, ki vagyok és miért jöttem. Az ezredes folyosón visszhangzó léptei szigorú katonát ígérnek. Amikor mellém ér, szigornak nyoma sincs.
- A lányok éppen lőnek. Odamegyünk.

A laktanya udvarán a metszett sövényt mintha vízmértékkel szintezték volna ki, alatta a nyírott gyep fűszálai kihúzzák magukat. Az udvar túlsó végén van a lőtér, ház takarja. A hangot is lefojtja, már a folyosón járunk, amikor meghalljuk a sorjázó tompa csattanásokat. A ház ablakaiban állnak a lányok, terepszínű egyenruhában. Hogy ki milyen formájú, azt sejteni sem lehet, az uniformis csak a méretüket mutatja. Filigrán szőke a nyolcadik ablakban, mellette jókötésű vörös copfos. Termetes barna markolja a fegyvert mellettünk, kinyújtott karja percekig meg se rezdül. Várja a parancsot.

Az ablakon túl füves belső udvar. Végében homokos emelkedő, beleásva a céltábla, rajta lőlapok. Minden ablakhoz tartozik egy. Hessegetem a gondolatot: a lőlap akkora lehet, mint az ember törzse. Hová eshet a tízes találat?

- Tölts! - vezényel egy csupa izom férfi. - Berakod a töltött tárat, kibiztosítod, jelentesz! - Hideg fémes csattanások követik a parancsot.
A lányok terpeszben állnak, a pisztoly kinyújtott kezükben. Most nem nők, hanem katonák. Idegen is a női hang: Kerekes, Török, Nagy hallgató tüzelésre kész!
- Cél a huszonöt méterre lévő mellalak! Tűz!

A nyitott ablaktáblák megrezzennek, hangjuk elkíséri a süvítő golyót. Tompa puffanás és maroknyi, fölcsapódó porcsomó jelzi a találatot, de nincs idő bámészkodni, tűzparancs van, a tárat ki kell lőni. Leteszik a fegyvert, kivonulnak a lőlapokhoz. Az előbb katonák voltak, most versengő gyerekek. Zsivajognak. Itt látom őket először mosolyogni.

- Ezt a kettest tőled kaptam, szélről! Köszi! Ketten csak öszszehozzuk a minimumot!
- Ha ember állna ott, akkor is lőnétek?
Sűrű csönd a kérdés után.
- Ha parancsba kapnátok?
- Hogy nézném embernek a céltáblát? - fúródik a filigrán szőke tekintete a szemembe. Föltolja a sapkáját, aztán újra a homlokába húzza. - De ha parancsot kapunk, akkor lőni kell!
- Frontra is kiküldhetnek benneteket?
- Persze, ugyanúgy, mint a férfiakat, bár logisztikusok leszünk, mi hátul maradunk. Tűzvonalba talán nem megyünk, mert a fiúk nem bírják elviselni a sebesült nő látványát.
- És az élő, makkegészséges katonalányt hogy viselik?
Kuncogás fut végig a soron.
- Vica, mondd te!
A lófarkas lány leveszi katonasapkáját, hamvasszőke haj keretezte arca finom, a két szeme között erősködő vonal ellenére is lágy a tekintete.
- A fiúk? Ha kiképzéskor nem vagyok kemény, elkanászodnak. Sokkal szigorúbban bánok velük, mint a lányokkal!
- Meg akarod mutatni, hogy te vagy köztük a férfi?
- Nem! De ha odaállok eléjük az ötven kilómmal, akkor mindjárt azt hiszik, hogy itt a szöszi cicababa. Úgy kell kezdeni, hogy eszükbe se jusson, mert akkor végleg felborul a rend. Az első "nyuszikám" után úgy megdolgoztatom őket, azt is megbánják, hogy aznap felkeltek.

Elhiszem neki. Ahogy előbb a lőtáblánál zölden villant a szeme... Végignézek gyakorló-egyenruhába rejtett apró alakján, de nem fejezhetem be néma eszmefuttatásomat a testi és lelki erő összefüggéseiről, mert vége a lőgyakorlatnak, irány a körlet. Egy pillanat alatt formálódnak a legszabályosabb alakzattá, pedig szűk a hely. Indul a menet. Bakancsban, nyakig begombolt overallban, a kijelölt útvonalon, tűző napon, nem sandítva a párhuzamosan futó árnyékra. Fiúk jönnek szembe, megcélozzák a hűvösebb sávot, mereven előreszegzett tekintetükben érdeklődés, amikor a két csapat egymás mellé ér.

- Nem nők és férfiak vagyunk, hanem katonák - vág a további kérdezősködés elé Vica, és bakancsát keményen a földhöz csapja. - Mi akarjuk így!

Mint a nagyapákban, akik hallották a fronton a pergőtüzet, és most az ő legendáik versenyeznek a lányunokák katonatörténeteivel. Pedig nem szívesen engedik el otthonról a mamák a lányokat. Hónapokig tart a házi ütközet, amíg az anya leteszi a fegyvert. Hogy bírod majd? Belerokkansz a kiképzésbe, sírva hagyod ott! - hallgatják, mielőtt felöltik az uniformist. A kaszárnyarend, a kötöttség eleinte nehéz. A parancs az parancs! - ez a katonaélet alapszabálya, vitatkozni nem lehet.

Barna frufru alól néz ki egy elszánt szempár.
- A barátom éppen a napokban jelentette ki: nem szeretné, ha ugyanabba az alakulatba kerülnénk, és esetleg parancsnoki alá-, fölérendeltségi viszony alakulna ki közöttünk.
- Vagyis ő menjen el onnan?
- Valahogy úgy... azért néha pedzegeti, hogy komolyan gondolod? Végleges az elhatározásod? Így fogunk élni? Igen, így.
Vica nyitja a szekrényajtót, egy pillanatra feltárják alakzatba rendezett titkaikat a polcok, az akasztós részből kiveszi az uniformist. Végigsimítja a szögletesre tömött vállú zakót.
- Szeretem ezt a ruhát! Elegáns! Tetszik a fiúké is. Csinosak, ahogy kivonulnak együtt, fejükön a tányérsapka.
- A te barátod is katona?
- Igen. A kiképzőm volt.
- Van köztetek rangsor?
Vica oldalra csapja a lófarkát, még elkapom a keserű mosolyt a szája sarkában, mielőtt bakancsorra vizsgálatába merülne.
- Van.
- Ki áll a rangsor élén?
- Ő!

Furcsán indult a kapcsolatuk, Vica jelentett, tisztelgett, magázott, urazott: kérek engedélyt, uram, igen, uram! Felemás kezdet. Megállapodtak néhány szabályban: egyenruhában, a laktanyában nem fogják meg egymás kezét, nem csókolóznak. Így is óvják egymást, magukat. Aztán, ha feszültség gyűlik föl egy nehéz nap után, ha túl sok a parancs, Vica a barátjának sírja el a bánatát. Ma már tegezve...

A cikk teljes változata a júliusi Elle magazinban olvasható.