Nehéz megtippelni, mennyien álltak sorban a délután négyre meghirdetett kezdéskor a Libriben, a Libri előtt és mennyien adták fel az egészet, annyi biztos, hogy a kígyózó sor kifejezésnek a látottak teljesen megfeleltek és két-háromszázan biztosan voltak.
"Ekkora tömeg nemhogy a mi könyveink eddigi dedikálásán nem volt eddig soha, de talán Kertész Imrét kivéve Magyarországon egyáltalán" - foglalta össze a látottakat Vándor Ágnes, az Ulpius-ház könyvkiadó részéről. Érdeklődésünkre felvázolta a világ egyik legnépszerűbb szerzőjének érkezése óta eltelt programját: Rushdie kedd délben érkezett a tengeren túlról, azóta egyfolytában nyilatkozik, tévés felvételekre jár, interjúkat ad, sajtótájékoztatót tart. Mint megtudtuk a Libriben tartott dedikálásra azért érkezett több mint félórás késéssel, mert egyszerűen muszáj volt ebédelnie és lefeküdnie egy órára aludni. Egyébként mint megtudtuk, kedves, humoros, laza, közvetlen ember, aki profin bánik a médiával, jópofán nyilatkozik. Egyszóval kellemes jelenség - nem véletlenül volt annyi felesége - de erről majd később. Lássuk, mi történt pár órával korábban, a Gresham-palotában megrendezett sajtótájékoztatón.
Nemcsak a Sátáni versek írója
Lehet, hogy egyesek tízmillió testőrre és a táskák biztonsági átvilágítására számítottak, az író érkezésekor azonban meglepően nagy nyugalom uralkodott a Gresham-palotában, ahol a sajtótájékoztatót tartották. Salman Rushdie a Sátáni versek című politikai regényéről lett világszerte ismert, nem is véletlenül: az iszlám kritikája miatt Khomeini ajatollah, Irán vallási vezetője a fejét követelte. Maga az író viszont az Ulpius Kiadó által szervezett délelőtti sajtótájékoztatón elmondta, hogy örül, hogy a most, egyszerre kiadott öt műve között nem szerepel a Sátáni versek. "Ezekből a könyvekből legalább kiderül, hogy milyen író is vagyok igazán. Egy részük ugyanis elég vicces, míg a Sátáni versek írása közben egy vihar közepén álltam" - mondta a viselkedésében tekintélyt, bölcsességet és enyhe cinizmust egyszerre megjelenítő író. Sokkal közelebbinek érzi magához Az éjfél gyermekei című regényét - aminek főszereplője az ő gyerekkori házában nő fel -, másik kedvence pedig a Hárún és a mesék tengere című könyve, amit fiának írt.
Én azt hittem, hogy ez a szerelemről szól
Magyarországon most jelent meg a Sálímár bohóc, amit Angliában két és fél éve adtak ki. A szerző elmondta, hogy ezt a könyvet a megjelenése után kikiáltották olyan regénynek, ami a terrorizmusról szól. "Ez meglehetősen csalódottá tett, mert én úgy éreztem, hogy a regény a szerelemről és a bosszúról szól" - mondta és hozzátette, hogy tapasztalata szerint mintegy öt évnek el kell telnie egy mű megjelenése után ahhoz, hogy az olvasók igazi véleményt formáljanak, mert "Az emberek vásárlás után gyakran azonnal felteszik a könyvespolcra a könyvet és nem olvassák el, csak amikor végre szabadságra tudnak menni".
A megoldást a nőkben kell keresni
A Sálímár bohóc Kasmírban játszódik, az India és Pakisztán által is követelt területen, ahonnan Rushdie családja is származik. Az írót nagyon sok emlék köti a helyhez, de a könyvet egy 20 évvel ezelőtti élmény inspirálta: dokumentumfilmet forgatott az angol tévének, és közben megismerkedett számos vándorszínésszel, akik visszaköszönnek a regényben is. Először politikai regénynek szánta a művet, de rájött, hogy az úgy nem érdekes, ezért a női főszereplő vette át a hatalmat. "Mint olyan sokszor máskor, amikor férfiakról akartam írni, rájöttem, hogy mégiscsak a nőkről írok. Sokszor ők hozzák el a megoldást". A nők a szerző életében sem elhanyagolható szerepet játszanak: négy felesége volt, most éppen Padma Lakshmi színésznőtől válik.
Nem lepődtünk meg nagyon, amikor Rushdie kifejtette, hogy nem kedveli a skatulyákat. A "posztkolonialista irodalom" címkéje hidegen hagyja, mondván nem gondolkozott eleget rajta ahhoz, hogy különösebben gyűlölné, azt pedig, hogy ő az angol irodalom tagja-e, szerinte az angol irodalmárok dolga eldönteni. Kérdésünkre azt is elmondta, hogy a szinte védjegyként ráragasztott "mágikus realizmus" címkét kimondottan nem szereti. Nem tud vele azonosulni, hiszen egy-egy regény lehet kimondottan meseszerű, máskor teljesen a valóság talaján álló, és különben is, ő sokkal inkább alkalmazná a kategóriát a dél-amerikai írókra (mint pl. Márquez, Borges).
A sajtótájékoztató végén Rushdie lecsapott egy magas labdát: egy kérdésre, hogy akkor most a regényeit történelmi tanításként, allegóriaként vagy pedig egyszerű sztoriként kell-e olvasni, azt mondta, hogy "egyszerűen csak olvasni kell a könyvet. Ha magával ragad, akkor működik, és maga a történet meséli el, hogy hogyan is kellene olvasnunk."
A dedikálásra kígyózó sorban állókkal készült mini-villáminterjúinkban egyébként azt akartuk megtudni, ki melyik könyvet hozta, és mennyire elszánt. A tizedik sorbanállót is elkaptuk. Íme.
Arnold (32) - az elsők között
"Nem szabadott volna névreszóló aláírást kérni, hogy haladjon a sor, de mégis azt kértem, mert ajándékba adom az egyik könyvet. Előre felírtam egy papírra a neveket, hogy gyorsan menjen, és már negyed háromkor itt voltam, én voltam a tizedik. Karácsonyra adom a páromnak."
Amina (30) - a sor közepén
"Anyukám magyar, apukám muzulmán származású, így lettem figyelmes Rushdie-ra. A Hárún és a mesék tengerét és a Szégyent szeretném aláíratni, és bármeddig is kell várni, mindenképpen kivárom a sort. Majd meglátjuk, mit lesz hajlandó beleírni."
Orsolya (24) - a sor végén
"A tanárnőm az egyetemen Rushdie-szemináriumot tart, vele jöttem, és a barátnőmmel. A Sátáni versek angol kiadását dedikáltatom, amit magammal hoztam. Mire odaérünk, biztos, hogy nem lesz idő semmire, úgyhogy arra számítok, hogy a nevét fogja csak beleírni. Eddig másfél órája várunk, most már kivárom mindenképpen."