Császármetszés - buli a műtőben

Már a terhességem sem volt zökkenőmentes. Volt benne baba fejében talált ciszta következtében elvégzett amniocentézis. Későn elvégzett vércsoportvizsgálat (természetesen Rh negatív eredménnyel) következtében az amniocentézisnél kapott anti-D injekció miatt problémák az ellenanyagszűrésekkel. És volt a terhesség végén a babánál észlelt vesemedence tágulat, ami szintén szerencsésen visszahúzódott. És mégis, ilyen előzmények után is optimistán indultam neki a szülésnek, mert mindig úgy gondoltam, hogy én csakis természetes úton szülhetek. Sajnos az ember néha tévedhet is.


Egy kalandos terhességhez természetesen kalandos szülés dukál. Persze minden relatív, de ha azt vesszük, hogy én több mindent kipróbáltam egy szülés alatt, mint amit anyukám három alatt, akkor én így önhatalmúlag kinevezem kalandosnak a szülésemet.

Állítólag az utolsó hónapban a kismamák fellélegeznek, hiszen magzatuk leszáll, és ismét lesz helyük levegőt venni. Általában. Nálam természetesen nem. Mondjuk nekem légzési problémáim sem nagyon voltak, legalábbis nem lehetett jelentős, mert nem emlékszem rá. Viszont a baba nem szállt le, így még a 40. héten is a bordáim között rugdosott a drága. A terminus (ti. júl. 22.) előtti héten már nyitva volt a méhszáj egy ujjnyira. A doki szerint még azon a héten meg fog születni a baba, nem kell izgulni, bár gyanús, hogy császármetszés lesz, mert hiszen nem szállt le a baba, és így valószínűsíthető a relatív téraránytalanság (magyarul, hogy nem fér ki a baba feje ott, ahol ki kéne férnie). Nálam már elég sok mindent valószínűsítettünk, nem minden jött be, kicsit reménykedtem, hogy hátha ez sem. A 9 hónap alatt addig egyszer sem fordult meg a fejemben a császármetszés lehetősége. Azért ez a „hasam még mindig az egekben” állapot nem volt túl bíztató jel. Megbeszéltük, hogy júl. 23-án ügyeletes, akkor menjek be legközelebb, ha addig nem indulna be a szülés. Nyilván nem indult be. Egyébként úgy tudom, ahhoz az is kellett volna, hogy a baba leszálljon, mert az indítja be a jósló fájásokat is, meg nyilván az segít a tágulásban is. Hát nem szállt le. Láthatóan nagyon jól érezte magát odabent.

Vasárnap reggel kilencre mentünk be. Vittem a kis motyómat is, mert azért lehetett arra számítani, hogy bent maradok. Végül is ügyeletes a doki, meg utalgatott is rá. Csináltak egy CTG-t, ami nem lett megfelelő. Aztán a doki megvizsgálta a magzatvizet, hogy került-e bele magzatszurok, de nem került. Viszont szerinte nagyon kevés volt a magzatvíz, így úgy döntött, hogy akkor elindítja a szülést. Persze férjem kint várt rám, fogalma sem volt semmiről. Mint később kiderült, ezt az állapotát jó sokáig konzerválta is, így a nagyszülőket is kellően félretájékoztatta, megkímélve talán őket egy csomó izgalomtól. A nagyszülők így csak a közös SMS-ből értesültek az unokájuk születéséről.

Mindenesetre kedves férjem azt még megértette, hogy bentmaradunk, így elhozta a cumómat a kocsiból. Addig rám a szülőszobán újabb élmények vártak: adatfelvétel, borotválás és beöntés. A borotválástól sosem értettem, miért vannak úgy oda a nők, végül is egyrészt sokan amúgy is borotválkoznak odalent, másrészt meg már annyi mindent matattak rajtunk addigra 9 hónap alatt, hogy valahogy a borotválás tűnik a legkevésbé aggasztónak. Nem is volt semmi extra. A beöntéstől viszont már én is tartottam, leginkább attól izgultam, hogy elér-e az ember időben a megfelelő helyre. Igazából ez sem volt vészes. Az egyetlen rossz élmény az volt, hogy ahogy töltötték be az X liter vizet, az úgy nyomta a babát még inkább a tüdőmbe, hogy ekkor azért akadtak légzési problémáim. Ez nagyon kellemetlen érzés volt. Az egyéb izgalmaim alaptalannak bizonyultak, simán elértem a megfelelő helyre, még azt is kivártam, míg párom beért a papucsommal, sőt egy egész fürdőszoba az enyém volt, szóval ezzel nem volt probléma.

Kaptam egy szülőszobát, kötöttek CTG-t a hasamra, kaptam infúziói is, állítólag csak sima vizet. Nem tudom, mindenesetre, ahogy befeküdtem, a fájások beindultak, szuperül lehetett látni a műszeren, hogy erősödik, meg múlik el. Egy ideig így vártunk, ez nem volt túl borzasztó. Aztán jött a doki, és feltett egy zselét, ami puhítja a méhszájat. Ez két óráig tartott, és jó erős fájások tartoztak hozzá. Közben gondolkodhattam az epidurális érzéstelenítésen. Persze sok saját gondolatom nem volt róla, de az orvos szerint hasznos, mert lazítja a medenceizmokat, így könnyebb lesz a babának, esetleg jobban is tágulok, meg nyilván, hogy nem fáj, illetve ha mégis császármetszés lenne, akkor ezen keresztül mehet az érzéstelenítés.

Jött két óra szenvedés. Olyan igazi. Legalábbis én így éreztem. Közben zenét hallgattam, és néztem a műszeren a fájásokat, nem, mintha nem éreztem volna őket kellőképpen. Persze szigorú fekvés tartozott hozzá. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem ekkor kellett volna mindenképp pisilnem. Kipróbáltam az ágytálat is. Két óra múlva vizsgálat. Még mindig egy ujjnál járunk. Jöjjön akkor az epidurál.

Az epidurális érzéstelenítés és a spinális érzéstelenítés között az a különbség, hogy míg az elsőt az ún. epidurális térbe adják, ami távolabb esik a gerinctől, addig a másodikat közelebb. Az epidurált a saját orvosom is beadhatja, a spinált csak az aneszteziológus. Az epidurálist fekve adják be, míg a spinálist ülve. Állítólag nem lehet lebénulni egyiktől sem. Bár lehet, hogy ezt csak bíztatásból mondta a dokim. Az epidurál egyetlen problémája, hogy csökkenti a vérnyomást, ezért extra adag folyadékot is kaptam. Jött az orvosom, beöltözve, volt rajta maszk, meg kesztyű, hogy akkor ő most beadja nekem az epidurális érzéstelenítést. Ez igazából egy katéter behelyezését jelenti a hátamba, amin keresztül aztán folyamatosan lehet adagolni az anyagot. Az ágy szélére kellett feküdnöm, és gömbölyíteni a hátam a megfelelő csigolyáknál. Nyilván ezek pont ott vannak, ahol szemben az óriás hasam. Hát. Nem mondom, hogy valami flottul ment az a gömbölyítés. Én minden tőlem telhetőt megtettem, esküszöm. A doktor bácsi megígérte, hogy mindent elmagyaráz, hogy mit fog csinálni. Így is tett. Többségében.

Akkor kezdtem el izgulni, amikor valamiért mégis abbahagyta a magyarázatot, aztán én meg csak éreztem az egyre több döfést a gerincemben. A lényeg, hogy nem sikerült beadni. Kétszer próbálkoztunk. Ez két érzéstelenítő injekciót jelent minimum, és két döfést a gerinchez, ami nagyon rossz érzés. Talán még volt katéter bevezetés is, ezt nem tudom, mert itt megállt a mese. Kérdezni meg nem mertem. Mindkét próbálkozásra vér jött vissza, így nem lehetett beadni az érzéstelenítő folyadékot a gerinc közelébe. Állítólag ez nagyon ritka. Kaptam ragtapaszt, mondták, hogy ezek után megint inkább csak feküdjek, és lehetőleg a hátamon. És ne bánkódjak, kaphatok érzéstelenítést szuriban is. Azért nem nyugodtam meg. Ezek az élmények egy kicsit felborzolták a kedélyeimet. Amúgy kedves férjem sem viselte túlzottan jól, kicsit (?) fehérebb lett a szokásosnál a végére.



Jött a burokrepesztés. A várva várt elönt a meleg folyadék hatás elmaradt. Pár csepp csepegett, aztán annyi. Legalább tényleg igaza volt a dokimnak, hogy kevés volt a magzatvíz. És végül kaptam oxytocin infúziót is. A fájások elviselhetetlennek tűntek, és nem nagyon volt köztük eltelt idő, egyik fájás hullám a másik hátvizén érkezett. Eredmény: semmi. Nyolc óra vajúdás után az egy ujjnyi egy ujjnyi maradt. És állítólag nem is fájt nagyon, ennél csak még sokkal rosszabb jött volna. Én ezt már nem nagyon tudtam elképzelni, de kipróbálni meg nem adódott alkalmam. Császármetszés lett ugyanis a végeredmény. Ehhez egy újabb borotválás következett. Teljes csupaszság. Legalább férjem örülhetett. Örvendezett is neki, két fájás közt nem is tudtam, lecsapjam-e, vagy örüljek, hogy épp nem fáj. Inkább örültem. Aztán úgy negyed óra után végre mehettem a műtőbe. Jött a műtősfiú, és mondta, hogy sétáljunk át. Átsétáltunk.

Persze izgultam. Ki ne izgulna. Pedig az ott összegyűlt egészségügyi dolgozók szerint nem szabad. A dokim azt mondta, ha én izgulok, az rontja az ő egóját. Én mondtam, hogy nem kell aggódnia, amúgy sem bírom az ilyen kórházi dolgokat, csak félek. Na, erre mindenki megkérdezte, hogy hány éves vagyok, mert nyilván egy felnőtt nem félhet, ha keresztben szétvágják a hasát. Én ennek ellenére féltem, és ha megkérdezték, akkor nem eltitkoltam, hanem pont meg is mondtam. Persze, gondolom, azért kérdezgették, mert remegtem, mint a nyárfalevél (amiről később kiderült, hogy az érzéstelenítő hatása).

Egyébként egy császármetszés buli. Tényleg. Rajtam kívül mindenki nagyon jól érezte magát. Tök jó kedvvel készülődött, hülyéskedett ott mindenki. Még azt is megtudtam, hogy az orvosom 39 éves, nős, és épp voltak a Robbie Williams koncerten. És milyen borzasztó, mert együtt kellett csápolnia a neje exével. Egyébként az egész műtét alatt ez volt a fő téma. Amellett, hogy néha megtudtam, hogy épp a hólyagomat tartja az orvos a kezében, vagy a tudományos diskurzus arról, hogy a zsírréteget a legújabb kutatási eredmények szerint most össze kell-e varrni vagy nem. Ennek volt azért előnye. Hivatalos állásfoglalást kaptam arról, hogy nem vagyok kövér.

Természetesen kellett érzéstelenítés. Ez most spinális lett, és az altató orvos adta be. Míg rá vártunk, én a műtőasztalon ültem, és fájtam. Közben az imádott, kedves fogadott orvosom azt mutatta a széken ülve, hogyan gömbölyítsem a hátamat. Nagyon édes volt, de valahogy úgy éreztem, nem igazán indulunk azonos feltételekkel ezen a gömbölyítő versenyen. Végre megjött az altatóorvos, és leszedte a ragtapaszokat. Jót mulatott, szerinte pont úgy néztem ki, mint aki épp akupunktúra kezelésen járt. Szerencsére a spinális érzéstelenítést sikerült talán elsőre megkapnom, bár ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy ez is csak másodszorra sikeredett.

Ezek után felfektettek az asztalra, és a doki elkezdte kenegetni a hasam fertőtlenítővel. Mondom neki, hogy ez így nem lesz jó, mert én ezt érzem. Közben egy asszisztens valamivel fröcskölte a vállam és a hasam, és kérdezte, hogy melyik a hidegebb. Ezek alapján szerintük hatott az érzéstelenítés, mert fent hidegebb volt az a vizes fröccs, mint lent. Mondtam, hogy engem baromira nem nyugtat meg, hogy érzem, ahogy kenegetnek. Na, ekkor kiderült, hogy igazából nyomást, azt érezhetek, de ha nem bízom bennük, akkor emeljem meg a csípőmet. Nem sikerült. Ezzel a téma lezárva.

Ezek után elég gyorsan ment minden. Elfüggönyöztek. Valakinek eszébe jutott, hogy az apukát kinnfelejtették. Ha rajtam múlik, nekem eszembe sem jut, hogy van egyáltalán apuka is. Azért végül is behívták, bár szerintem addigra már én fel voltam vágva. Szerencsére tényleg nem éreztem, csak azt, ahogy a babát kinyomták a hasamból. De ez sem volt kellemetlen. Egyébként Bálinttól mindenki el volt ájulva, hogy milyen sok haja van, meg, hogy milyen szép. Tényleg szép volt. És nem véres, vagy vörös. Persze, hiszen császármetszés. Hanem szép barna, kicsit olyan vizesféle. És nagyon cukorfalat. Bebugyolálták egy zöld valamibe, és odatették az arcomhoz. Nekem az egyik kezem oldalt volt, infúzióval megtöltve, a másik kezem meg a lábamhoz tették, és mondták még a műtét elején, hogy ne kapdossak vele. Szóval kéz híján az orrommal böködtem a csöppséget. De így is nagyon szuper volt. Aztán hamar el is vitték, férjem ment is vele, nehogy elkeverjék nekünk.

Bálint 2006. július 23-án, vasárnap, 19 órakor született, 3590g-mal, 57 cm-vel és 35 cm-es fejkörfogattal. És makkegészségesen!

Köszönettel:

Renege
Oszd meg másokkal is!
Mustra