De a történet igazából talán mégis tavaly november 16-án reggel kezdődik, amikor hitetlenkedve forgattam a kezemben a pozitív terhességi tesztet. A hitetlenkedés csak egy pillanatig tartott, aztán, mint egy eszelős egyszerre kezdtem sírni, meg nevetni, és ilyeneket mondogattam, hogy: Szevasz, hát itt vagy? Te kis mákszem! Tényleg itt vagy?
Szóval nagyon örültem, egészen aznap estig, amikor is a nőgyógyászom kissé lehűtött, hogy az ultrahangon még nem látni petezsákot, menjek vissza egy hét múlva. Mint gyakorlatlan kismama, úgy gondoltam, a terhességi teszttel azonnal az orvoshoz kell rohanni, a férjemet este már az első ultrahangos képpel akartam várni... Nagy örömömben fel sem merült bennem, hogy bő két héttel a fogantatás után még nem látszik ott semmi se. Kicsit furán is nézett rám a doki, mikor a kérdésre, hogy hány napja késik a mensesem, azt feleltem, három.
Kérdésére, hogy miért jutott eszembe tesztet csinálni, ez voltaképp még nem is késés, csak azt válaszoltam: Mert érzem, hogy terhes vagyok. (Ki kell ábrándítanom a spirituálisokat, nem lelkileg, hanem nagyon is fizikailag éreztem; gyakorlatilag a fogantatás pillanatától émelyegtem.)
Egy lelkileg eléggé megviselő, bizonytalan hét után a modern technika (és az orvos) is megerősítette, hogy bennem bizony egy gyermekkezdemény lakik. Innentől egy teljesen problémamentes, nagyon szép terhességet éltünk át, mi hárman: A férjem, a baba (akit Őcskének neveztünk), és én.
Július huszadikára voltam kiírva, de én persze már hetekkel korábban minden nap úgy ébredtem, hogy, na, ma megszülök. Nem csak én voltam ilyen lelkes, az orvosom is úgy fogadott minden vizsgálaton a 37. héttől, hogy, na, nem szülünk? Mondjuk neki jó oka volt sietni, mivel július tizenhatodikán tervezte megkezdeni éves szabadságát, tehát tisztában voltunk vele, hogy csak akkor tudok nála szülni, ha a baba - akiről addigra már tudtuk, hogy kislány - kicsit belehúz. Hát, a kislányomnak nem volt sietős, úgyhogy tizenötödikén elbúcsúztunk egymástól, az egyes számú orvosom és én, de búcsúzóul még rábízott minket egy kollégájára.
A CTG-n soha még egy nyamvadt kis fájásocskát sem produkáltam, és mikor tizenkilencedikén egy vizsgálat alkalmával megkérdeztem kettes számú doktor urat, hogy mikor szülünk már, ő csak annyit válaszolt kedvesen: Ne keverjük össze a vágyainkat a lehetőségeinkkel! Ez nálunk családi szállóige lett azóta.
Elmúlt tehát a huszadika is szülés nélkül, másnap este viszont, mikor is leküzdhetetlen unalmunkban már „ország-város-fiú-lány”-t játszottunk a férjemmel, egyre többször vágtam furcsa arcot, és tényleg, mintha éreztem is volna valamit. Azért az éjszakát még remekül átaludtam, de reggel, amint függőlegesbe helyezkedtem, azonnal olyan fájásaim lettek, hogy még elsőszülőként is biztosan tudtam, hogy EZ már AZ.
Délelőtt örömteli találkozásom volt a nyákdugóval, (ezt akkor itt a Porontyon is elújságoltam) aztán főztem egy ebédet – a fájásoknál az asztalnak támaszkodva szuszogtam – az ebéd elfogyasztása után pedig fölhívtam a szülésznőmet. (Aki igazából szintén épp szabadságon volt, de belföldön, így megbeszéltük, hogy riaszthatom.) Telefonon megtárgyaltuk, hogy „valami van, de nem az igazi még.” Mert hiába fájtam egyre jobban mindenféle forró fürdők és sétálgatások ellenére is, sűrűsödni bizony nem akartak ezek a fájások. Teljesen összevissza tört rám az érzés, ami mellesleg kicsit sem hasonlított ahhoz, amit előre elképzeltem. Nem jobb volt, vagy rosszabb, csak nagyon furcsa. Én az egész szülés alatt nem tudtam volna megmondani, hogy most hol fáj, mert nem a hasam volt, nem a hátam, hanem én, úgy egy az egyben, amit rángatott a görcs.
Este hétkor a szülésznőm hívott fel érdeklődve, hogy mi a helyzet. Mondtam neki, hogy a helyzet változatlan, csak nagyon fáradt vagyok, szerintem mindjárt lefekszem aludni. Ez bűvszó volt, mert erre azonnal azt javasolta, hogy sürgősen-izibe guruljunk be a kórházba. Míg a kietlen Tétényi úton hajtottunk, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy valami nagyon durva drog hatása alatt állok – beütött az oxytocin. Ekkor még csak a sajátom...
A kórházba érkezvén hamar megállapította az épp ügyeletes orvos, hogy másfél ujjnyira vagyok kitágulva, a magzatvíz ugyebár még nem folyt el, úgyhogy megoszlottak a vélemények, hogy menjek haza, vagy maradjak, végül azonban ez utóbbi mellett döntöttek, arra való hivatkozással, hogy először szülök, és nem akarnak kitenni annak, hogy éjszaka kelljen gondolkodnom, hogy ez már szülés-e, vagy még ez sem az. Gondolom, az sem volt utolsó szempont, hogy épp volt hely a vajúdóban. Elbúcsúztam a férjemtől, és elballagtam a sóhajok hídján. Bevallom, kissé nyomasztó érzés volt ott maradni egyedül egy kórteremben két hatalmasakat nyögő, néha kiáltozó idegen nővel. Kicsit kínosan éreztem magam, hogy én csak itt sóhajtozom, míg az a két szerencsétlen majd meghal fájdalmában. Aztán később kiderült, én akkor is csak sóhajtozom, mikor majd meghalok fájdalmamban, de ezt akkor még nem tudtam. Azzal vigasztaltam magam, hogy most már minden mindegy, ennek a gyereknek ki kell jönni valahogy, és ki is fog.
Az éjszakám köszönöm, remekül telt, (biztos jobban, mint a férjemnek otthon, aki egy szemhunyásnyit sem aludt izgalmában) de erre azért rásegített az az enyhén nyugtató hatású injekció, amit a hátsómba döftek altatóul. Így aztán csak a fájások ideje alatt vonaglottam az ágy végébe kapaszkodva, a fennmaradó időt maradéktalanul alvással töltöttem. Az összehúzódások éjszaka is összevissza jöttek, eszük ágában sem volt sűrűsödni. Erősödni annál inkább.
Reggel hétkor elvittek vizsgálatra. Az ügyeletes orvos épp unott hangon diktálta a nővérkének, hogy méhszáj két ujjnyi, magzatburok áll, magzatvíz nem folyt el... mikor a nővérke felkiáltott: most folyik, most folyik! És tényleg, vigyorogva konstatáltam, hogy elárasztottam az egész vizsgálót.
Innentől kezdve felgyorsultak az események: megérkezett a szülésznőm, megkaptam a beöntésemet (én kértem), a borotválást még otthon elintéztem magamnak, de, hogy mégis legyen egy kis izgalom, a kanül beszúrásakor kipukkadt a vénám, amit nem viseltem túl jól, konkrétan elájultam tőle. Szerencsére gyorsan átpakoltak egy ágyra, ahol húsz perc alvás után a szülésznőm ébresztett „indulunk szülni” csatakiáltással. Ekkor délelőtt tíz óra volt.
Fölhívtam a férjemet, aki tíz perc múlva meg is érkezett, szinte egyszerre kettes számú doktor úrral, aki beígért egy kissé fájdalmas vizsgálatot - valami buroksapkát emlegetett, meg egy tűt, amivel majd leszedi – de aztán véletlenül lepiszkálta a kezével, így megúsztam. (Nem tudom, pontosan mit, azóta sem mertem utánanézni.) A vizsgálat így sem volt egy méznyalás, de az egész szülésem alatt ez volt az egyetlen. A szülésznő bekötötte az oxytocin infúziót, amitől eléggé féltem, mert azt hittem, most aztán lórúgásszerűen fölerősödnek majd a fájások, de semmi ilyen nem történt, inkább úgy éreztem, mintha szép lassan belehúznának egy tölcsérbe. Annak a tölcsérnek az alján aztán már tényleg jobban fájt, de akkor már ez tűnt természetesnek.
Ezután magunkra maradtunk, a férjem, én, a baba, és a szívverésének a hangja. Felváltva vajúdtam a szülőágyon és a labdán, sőt olykor még állva is, de miután majdnem fölborítottam az asztalt, amibe kapaszkodtam, ezzel inkább felhagytam. A szülésznőm néha benézett hozzánk, nagyon kedves volt, mindig jól esett a jelenléte, de nem tudott volna többet bent lenni, mivel közben egy másik szülésnél is segédkezett.
Délben drámai fordulat történt. Na nem, nem szültem meg, ellenben kettes számú doktor úr bejött, és elbúcsúzott, mert kórházba került a nagymamája, így sűrű szabadkozások közepette átadott hármas számú doktor úrnak, aki rögtön belopta magát a szívembe, mert nem hagyta, hogy fájás közben bemutatkozzam neki, csak kedvesen megpaskolta a kezemet, és mondta, hogy most nem kell... Kettes számú doktor úr búcsúzóul még azzal bíztatott: Ebből este hatra gyerek lesz. Miután kiment, közöltem a férjemmel, hogy akkor én most hazamegyek, mert addig nem bírom ki.
Nagyjából ez az utolsó tiszta emlékem a szülésről, mert innentől egybefolytak a fájások, és már csak feküdtem az ágyon és lihegtem. Teljesen álomszerűvé vált minden. Egyszer bejött a szülésznőm, és megkért, hogy feküdjek az oldalamra. Erre én megemlítettem neki, hogy, de hát úgy fáj a legjobban, mire ő megnyugtatott, hogy tudja, épp azért. Erre én is megnyugodtam és engedelmeskedtem, csak állítólag elkezdtem mondogatni, hogy „jajisteneméneztnembíromki”. De erre nem emlékszem, csak a férjem mesélte. A következő emlékem, hogy a másik oldalamra fordítanak, az ezután következő pedig az, hogy felkiáltok: Kakilni kell!!! A férjem is tudta, hogy ez mit jelent, úgyhogy szaladt a szülésznőért, aki ugyan hitetlenkedett egy kissé, de azért jött készségesen. Csodálkozva megállapította, hogy tényleg eltűnt a méhszáj, majd hívta hármas számú doktor urat.
Már a szülésem előtt is csodáltam, hogy egyes nők, hogy tudják megmondani, hogy hány nyomásra jött ki a babájuk, így utána még annyira se értem... Ha addig ütnek, akkor se tudnám megmondani. Iszonyúan koncentráltam a szülésznőre, aki egy angyal volt, végig bíztatott, mindig precízen elmondta, hogy mit csináljak, az egyik kezemet a férjem fogta, a másikat ő, és így végig teljesen biztonságban éreztem magam. Egyszer aztán mondták, hogy már látszik a feje a babának. A férjem a fülembe súgta, hogy van haja. Ezután éreztem, hogy valami kicsusszan belőlem, de nem nyitottam ki a szememet, mert azt gondoltam ez még csak a feje volt, erőt gyűjtöttem egy utolsó nagy nyomáshoz. Így esett, hogy nem vettem észre, hogy megszületett a kislányom, úgy szóltak, hogy nyissam ki a szemem, kint van a gyerek egy az egyben.
És akkor elfújta a szél... az összes fájdalmat, a fáradtságot, a hosszú vajúdást, a fájó csuklómat, az éhséget, a szomjúságot, csak az öröm maradt. 2007. július huszonharmadika volt, 15 óra 15 perc. Kezünkben tarthattuk gyönyörű, egészséges kislányunkat, Borikát.
Megfürdették, megvizsgálták, felöltöztették, majd a Papa karjába tették, ahol végre megnyugodott. Onnan pislogott rám, míg engem megstoppolt a hármas számú doktor úr. Merthogy volt gátmetszés, ami nekem szintén nem tűnt fel, mikor csinálták, pedig a férjem szerint szóltak, mikor vágtak. A varrástól féltem egy kicsit, de hála az érzéstelenítő injekciónak csak annyit éreztem, mintha a doktor úr egy párnát rángatott és bokszolt volna a két lábam közt. Elég ügyesen csinálta, mert később se fájt a varrat. Eztán már tényleg csak az örömködés volt a feladatunk hármasban a szülőszobán, amely feladatot maximálisan teljesítettünk is.
Aznap éjjel Bori még a csecsemőosztályon aludt, de másnap hajnalban érte mentem, és azóta időnk legnagyobb részét együtt töltjük, most is itt van velem, és ezúton üzeni a Szent Imre kórház dolgozóinak: Széles Ágnesnek, Parragh Attila, Bardóczy Zsolt és Holba Sándor doktor uraknak, valamint a Poronty olvasóinak, hogy HEŐŐHE!
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
