Néhány hónap múlva pedig az ember lánya ott áll, ül, fekszik (nálam ebben a sorrendben), és fáj neki. Nagyon fáj. Azt hittem, a vesegyulladás a lehető legrosszabb, amit ember átélhet. Akkor, ott a Szent Imre Kórházban rájöttem, hogy fityfenét, ENNÉL semmi nem lehet rosszabb. Még a gyökérkezelés sem.
18 óra. Életem talán legmeghatározóbb élménye. Nem az, amikor hirtelen világra jött a kisfiam, hanem maga a vajúdás. 18 óra harc. Humorérzék hiányában (kábé a 6. óra után tűnt el totálisan) egy vietnámi hadifogolytáborhoz tudtam hasonlítani az átélt kínokat. Legalábbis a Chuck Norris filmekben mindig nagyon szenvedtek azok a szegény amerikai katonák. Szegények. Bezzeg nekik sosem kellett szülniük. De én, én sokkal faszább vagyok nálunk. Elvégre még bírom – gondoltam én úgy a nyolcadik-tizedik óra táján.
Talán a 12. fájdalommal átélt óra után tört el nálam a mécses. Bőgtem és nem tágultam. Ezért még jobban bőgtem. Valami marha okos ember kitalálta, hogy másszak be a zuhany alá, ott el tudok lazulni. Kapaszkodni is alig bírtam, amikor jöttek a fájások, a víz zubogott, és egyáltalán nem éreztem magam jobban. Lépcsőzzünk, mondta a szülésznő. Azt hiszem – utólag nagyon szánom-bánom bunkóságomat – lehülyéztem.
A 14. órában hangos sikoltozásokkal kísértem a fájásokat, és kilátásba helyeztem, hogy kiugrom a sokadik emeletről, ha nem császározzák ki belőlem ezt a kölköt irtó gyorsan. A fenyegetőzésem senkit nem hatott meg, a kiabálásom annál inkább. Szerintem az összes, a kórházban aznap délután megfordult nőgyógyász megvizsgált, mi van velem, miért ordítok, miért nem szültem még meg? Elég nagy átmenő forgalmat bonyolított le az alsó felem azokban az órákban, de a gyerek nem akart kijönni. Illetve ő jött volna, de még mindig csak szűk egy ujjnyira voltam kitágulva.
A következő négy órára már nem teljesen emlékszem, a tudatom jótékony homállyal próbál megóvni az emlékektől. Sírtam, ordítottam, fájtam. Mondta a doki, hogy a kiabálás helyett próbáljak a tágulásra koncentrálni, így csak az erőmet pazarlom. Erő? Milyen erő? Már a kezemet is alig bírtam felemelni. Ő persze tudta, mint csináljon a drága szép kezeivel: tágított. Amikor már azt gondoltam, nincs tovább, én ebbe belehalok, Dani elkezdett utat törni magának. Jött, mint egy gőzmozdony. Örültem neki, de talán még jobban örültem annak, hogy mindjárt vége a kínnak. Amikor megszületett a csöppség, együtt óbégattunk. Ő utált kibújni, én utáltam, hogy így bújt ki.
És most kezdődik az egész elölről. A tükör mutatja, hogy napról napra jobban kerekedik a hasam, szépen növöget benne a kishúg. És minden nappal egyre közelebb kerül az az időpont, amikor be kell vonulni a kórházba megszülni a kis jövevényt. Bőgni támad kedvem. Hogy lehettem ennyire hülye? És miért nem tudok felhőtlenül örülni ennek a kis pici leányzónak, akit annyira várunk? Szóval be vagyok tojva, de rendesen.
Kékfelhő