A szülő elefánt a porcelánboltban

Mióta van egy közepesen bitang fiam, megérlelődött bennem a gondolat, hogy akkor talán leveszek a polcról, valami gyerekekkel foglalkozó szakirodalmat. Mert a lányomnál simán ment (eddig) minden, bár az is lehet, hogy csak fiatalabb voltam. Mindegy is, a lényeg az, hogy bevallom férfiasan, nagy áttörést reméltem néhány tucat oldaltól. Úgy döntöttem, hogy Vekerdyvel indítok.

A Kicsikről nagyoknak című könyvet (első kötet, kisgyermekkor) húsz-egynéhány éve írta Vekerdy Tamás, állítása szerint ma sem írná meg jobban. Ahogy a gyakorló pszichológus feltárja az eseteit, azaz a jó anyákat, akik néhány mondatban vázolják a gyerekük problémáját, kezdtem magam kevésbé komfortosan érezni. Egyrészt néhány esetben magunkra ismertem, Vekerdy szemével azonban olyan egyszerű és kézenfekvő volt minden probléma megoldása. Másrészt pedig hiába értettem egyet az író minden egyes aprócska sorával, az 50. oldalon már legszívesebben letoltam volna a könyvet a torkán. Oldalról oldalra furdalt a lelkiismeretem, szegény meg nem értett fiamat egy sanyarú sorsú egyénnek láttam a családunkban, aki a maga két és fél évével annyi hiábavaló napot hajszolt át velük.


Hiszen világos, hogy egy kisgyereknek, még ha hisztis is, a legfontosabb az, hogy szeretettel forduljunk felé, legyen bármilyen állapotban, dackorszakban, hisztiben. Felnyitja a szemünket a könyv, amit amúgy is tudunk, de valahogy mindig elfelejtjük, hogy a gyerek mindent megérez. Belső feszültségeket, ki nem mondott szavak súlyát, elfojtott indulatokat. Sok esetben a dadogás és más jelenség hátterében is hasonló pszichológiai probléma áll. Mit várunk hát a gyerektől később, ha ezt tesszük velük kisgyerekkorban? Mennyi helytelen nevelési elv terelt rossz mederbe embereket, s mindez pusztán a jóakarat jegyében. De hát tanultunk mi a keresztes hadjáratokról, tehát ne csodálkozzunk!

Ami nekünk, külső szemlélőnek csak játék, az a gyereknek fontos feladat, kihagyhatatlan fázis, kvázi munka a fejlődéséhez, ép testéhez és ép lelkéhez. Mégis hányszor nem hagyjuk érvényesülni, hányszor irányítjuk őket úgy, ahogy mi gondoljuk, hogy jó? Miután kivégeztem a könyvet, nagy levegőt vettem és más szemmel néztem a fiamra. Nagy hisztik azóta nincsenek, egy kicsit hátrébb léptem tőle, hadd bontakozzon ki. Kár, hogy előbb nem találtam rá Vekerdyre.

Ezután elolvastam a kötet második részét, amely az iskolás korra vonatkozik, ha már ketteskét analizáltam, ne maradjon ki a jóból a nagy sem. Nos, néhány kőbevésett meggyőződésem dőlt le hamar. Az iskolaérettség fontos problémáját vesézi ki olyan szemszögből, amire laikusként nem is gondolnánk. S hiába vagyok egy beíratkozáson túl egy egyértelműen évvesztes sarjjal, a másodiknál mégis tanácstalan vagyok egy pont a határon lévő gyerekkel.

Olvashatunk értekezést a játék továbbra is döntő szerepéről, amiről sok szülő egyszerűen tudomást sem vesz. Aztán nem kis elfogulatlansággal támogatja oldalakon keresztül a Waldorf szellemiséget, valamint némileg megnyugtat minket, hogy nem velünk van a baj, amikor Seduxent kell szopogatnunk, ha a gyerek otthon tanul, hiszen a szülő a legrosszabb korrepetitor. A kamaszkorra pedig felvértezem magam és esetleg emigrálok, vagy zárdába vonulok.

A két könyv után először is megrázom Vekerdy kezét virtuálisan, majd elmélázom rajta, hogy saját gyermekeivel mennyi időt töltött egy légtérben. Ha a sok tudás tapasztalat útján is megerősített, s a saját gyerekek mind felnevelődtek a fenti nyugodt és tökéletesen idillikus nevelői környezetben, akkor nincs más hátra, mint hogy kardomba dőljek. Sajnos az azonban nincs beleírva egyik könyvbe sem, hogy nálam hol a hiba, bár én tudom. A türelem bizony kevés, s hát sokszor olyanok vagyunk a gyerekek életében, mint elefánt a porcelánboltban.
Oszd meg másokkal is!
Címkék
Érdekességek