Páran hiányolták az olyan posztokat, ahol nem szidják, hanem dicsérik a férfiakat. Bár nem vagyok író, ennek kapcsán megpróbáltam formába önteni a gondolataimat. Mert igen, könnyebb panaszkodni a férfiakra – igaz, sokan elégedettek, boldogok, de ezt az ember általában nem hirdeti hangosan, ugye? Egyébként is, a panaszkodás valamennyire a „vérünkben van”. Természetesen kivételek itt is vannak, de valljuk be, a magyarokat általában nem túl vidám és optimista népként ismerik. Ha valaki ennek ellenére be meri vallani, hogy nagyjából elégedett az életével, szinte szégyelli magát, mert hát miért is jobb neki, mint másnak?
Elég körülnézni szűkebb baráti, családi körünkben, és mit látunk? Rengeteg ideálisnak tűnő, ám a felszín mögé tekintve nem igazán jó kapcsolatot, gyermekükkel egyedül hagyott nőket, félrelépő férfiakat, vagy csak a mindennapok szürkeségébe belefásult embereket, akik már otthon sem próbálnak kitörni a hétköznapi rutinból.
A jó párkapcsolatért tenni kell. Ezt mindenki tudja, csak sokan hajlamosak elfelejteni. Mert könnyebb a fárasztó munkanap után csak bambulni a tévére, és ha még gyerekeink is vannak, akkor ők végképp kiszívják az energiánkat, a párunkra már nem marad szinte semmi. Sok a munka, kevés a szabadidő, mindig vár a főzés, takarítás, egymásra nem marad idő.
Vigyázzunk! Mert a fenti folyamat előbb-utóbb meghozza eredményét, a pár lassan eltávolodik egymástól, és marad a békés egymás mellett élés – vagy még az sem. Az olyan dolgok, mint az egyéni életritmus (későn fekszem, későn kelek, vagy fordítva), a szabadidő eltöltésének módja (szeretnék hétvégén korán reggel elindulni és kirándulni egész nap, de a párom inkább sokáig alszik, punnyadna egész nap, és délután/este moziba menne), a házimunka megosztása vagy nem osztása, stb. mind további, hosszú távon szerintem fontos kérdés. Ha ezek közül többet eltérően értelmezünk, szintén buktatók, de legalábbis konfliktusforrások lehetnek. Főleg, ha a kapcsolat már amúgy is kicsit kezd laposodni. Ráadásul némi szerencsére is szükségünk van, mert lehet, hogy valamikor boldogok voltunk a párunkkal, de időközben máshogy változtunk, elmúlt a szerelem, és tehetünk bármit, akkor sem jön vissza.
De! Fentiek nem evidensek minden esetben, kivételek mindig vannak. Úgy, ahogy boldog párkapcsolatok is. Ezek erőt adhatnak azoknak, akik úgy érzik, „minden pasi egyforma, és minden kapcsolat megromlik”. Ezt sajnos egy kissé megkeseredett, rossz tapasztalatokkal rendelkező ismerősöm szájából hallottam. Ahogy akkor is, most is csak azt tudom mondani: figyeljünk magunkra, a párunkra, és ne hagyjuk, hogy a hétköznapok felőröljék a kapcsolatunkat.
Mert vannak férfiak, akik tényleg FÉRFIAK. Akik mellett igazi nők lehetünk. Ők vacsorával várnak, ha tudják, hogy fáradtan érünk haza, és megjegyzik, ha különösen szépnek látnak - mert ugye alapesetben is mindig szépek vagyunk nekik. Mindemellett nem esnek kétségbe azért, mert nem virítunk állandóan kisminkelve és gálaruhában. Meglepnek néha egy szál virággal, csokival, valamilyen kis aprósággal, csak úgy, hogy tudjuk, gondoltak ránk, és fontosak vagyunk nekik. Nem félnek tőle, hogy elvesztik férfiasságukat, ha besegítenek a házimunkába, és nem gondolják azt, hogy a gyereket csak magunknak szültük, ezért nekik semmi dolguk vele. Tudjuk, hogy számíthatunk rájuk, jóban és rosszban, mindig.
Tudom, szerencsés vagyok, mert a férjem ilyen. Igazi férfi, a legjobb – nekem. Tudom azt is, hogy az életben semmire nincs garancia, bárhol beüthet a krach. De próbálok mindent megtenni azért, hogy boldogok legyünk mindketten, és, ami legalább ilyen fontos, Ő is így tesz. Mert ha csak az egyik fél igyekszik, sajnos nem elég.
áfonya
