Felbomlik a család: ki a hibás?

Az utóbbi időben sokszor olvastam, hogy milyen jó lenne egy férfi írását is olvasni, így úgy gondoltam, papírra, akarom mondani monitorra, vetem az Önöket is érintő gondolataimat. Ennek azért ne örüljenek annyira, mert azt hiszem, egészen más aspektusból közelítem most meg a férfi és női lét igazságait, mondhatni a másik oldalról. Hölgyeim, 42 éves férfi vagyok, nőmtől és gyermekeimtől elvált, s most újra szerelmes és legfőképpen boldog. Hogy hogyan jutottam idáig? Miért? És hogy ez az út a végeredménnyel együtt végülis kinek a kudarca, azt az Olvasókra bízom.



Viszonylag korán, 24 évesen nősültem, a feleségemet még az egyetemen ismertem meg. Írhatnám azt is, hogy szerelemből született a frigy, mert úgy sokkal jobban hangzana, de az évek múlásával egyre őszintébb az ember, s belátja, sokkal inkább volt ez a döntések racionális sora. Egy kapcsolatban ugyanis vannak bizonyos fejezetek, amik automatikusan követik egymást, persze bizonyos alternatívákat engedve. Az emberek nagy többsége azonban általában egy felé megy. Az én két éves kapcsolatom is eljutott egy olyan pontra, amikor mindketten tudtuk, fordulóponthoz jutottunk, lépni kell valamerre. Tudják, vagy megszoksz, vagy megszöksz, és sokkal egyszerűbb, vagyis inkább kényelmesebb volt elvenni azt a nőt, akit már megszoktunk, ismerünk, nagyot nem hibázhatunk, a legésszerűbb döntés a házasság volt. Alapvetően mindenki ezt várta tőlünk. Mint ahogy az is természetes volt, hogy a lehető leggyorsabban gyerekeket is nemzünk, gyors egymásutánban mindjárt kettőt. Hívhatjuk ezt társadalmi elvárásnak, de azt hiszem, két ember gyávasága volt csupán, amikor kezdetektől olyan dolgokat akartunk elhitetni egymással, amik nem is léteztek.

Teltek az évek, én látástól vakulásig dolgoztam, hogy a lakáshitelt tudjuk törleszteni, a gyerekeknek meglegyen mindenük, a feleségem pedig otthon tartotta a frontot. Nem láttam belőlük sokat, a kora reggeli és a kora esti időszakban próbáltam bepótolni azt az időt, amit az egész napos munka miatt nem töltöttem a fiaimmal együtt, és próbáltam segíteni a nejemnek is, amiben tudtam. Aztán egyszer csak már nem akartam. Hogy miért? Ahogy az évek múltak, nem MI voltunk már, hanem ŐK meg ÉN. A folyamatos morgolódásból, amik a kezdetekkor még kimerültek annyiban, hogy „miért nem jöttél előbb”, „miért nem csináltad meg”, szép lassan „persze, mert te soha” kezdetű mondatok lettek, s apából, férjből közellenség lettem. A szépet pedig már nem is próbáltuk a másikban meglátni. Míg a feleségem könnyűnek tartotta azt, hogy reggel elmegyek, s csak későn érek haza, amikor már mindenen túl volt a család, addig az anyagi javak előteremtésének és az egész család biztonságának fenntartásának terhével teljesen magamra maradtam. Az egymás munkájának alulértékelésével jutottunk el odáig, hogy a reggeli munkába menetel erős párhuzamot mutatott a meneküléssel.

A gyerekek miatt persze az ember sokáig próbálja belülről tartani a falakat, miközben észre sem veszi, hogy lélekben teljesen kiégett. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy alig negyvenévesen eltemettem magam, a gyerekeimen kívül pedig nem tudtam örülni semminek. Éltem a látványéletemet, dolgoztam, karriert építettem, de belül elkezdett hiányozni valami, amiről először fogalmam sem volt, hogy mi az. Egyre többször kérdeztem magamtól, hogy ennyi volt az egész? A napjaim a mindennapi betevő utáni harc és az otthoni megszokott, pitiáner hatalmi játszmákból állt, a gyerekeinknek pedig már régen nem mi voltunk a fő szórakozás forrása és társasága.

Aztán egyszer csak megváltozott minden. Találkoztam valakivel, aki nem csak egy gazdasági fogaskereket látott bennem, akinek teljesíteni kell a kötelességét, egyébként pedig csak zavaró tényező. Olyan, aki mindent rosszabbul tud, mint kellene (ezért egy idő után nem is csinál olyat, amit a neje amúgy is jobban tud). Nem kerestem kapcsolatot, egyszerűen csak megtörtént, szép lassan beleszerettem valakibe. Egy olyan nőbe, aki viszontszeretett, aki megbecsült, aki felnézett rám, aki hagyta, hogy szeressem. Azon kívül, hogy végre újra élő embernek éreztem magam, folyamatosan gyötrődtem: meg tehetem én ezt egyáltalán? A saját boldogságom miatt feláldozhatom-e egy másik ember boldogságát? A feleségem boldogságáért egyáltalán én vagyok a felelős?

Hosszú ideig vívódtam, aztán döntenem kellett. Elengedem az egyetlen esélyemet a boldog életre, vagy tovább játsszuk kart karba öltve a nejemmel a színjátékot? Egy életem van. Bár a gyerekeimet szeretem, s feleségemnek hálás lehetek azért, hogy felneveli őket, vannak dolgok, amiket el kell engedni. Én az életet választottam, s azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy kaptam még egy esélyt. Tanultam a hibáimból, s lehetőségem van arra, hogy újrakezdjem.

A társadalmi megítélésem persze továbbra is a csalárd, hűtlen férj és a gonosz apa, aki elhagyta a gyerekeit. Szeretnék mellettük állni (anyagilag és lelkileg is, ebből a volt nejem csak az anyagi résznek enged teret), de nehéz. Azt gondolom, gyávább homokba dugott fejjel élni és ülni a langyos iszapban, mint tenni valamit a boldogságunkért. A fiaim egyszer talán majd megértik a döntésemet és az önzőségen túl felismerik, hogy a boldogsághoz mindenkinek joga van, férfiként, nőként, apaként és anyaként is. Mindenkinek. Feloldozást pedig várhatunk mástól, a felelősség viszont a miénk.
Nos, Hölgyeim, a másik oldal ilyen is.

Gregory
Oszd meg másokkal is!
Érdekességek