Sokan kértétek, hogy írjam meg egyszer a történetünk pozitív végkifejletét. Restanciámat ma megpróbálom ledolgozni, mert 1 órája ment el az utolsó szülinapi vendég. Ez volt az első közös születésnapunk az örökbefogadott lányainkkal, nekik szám szerint pedig a harmadik. Nagyon szép nap volt és ma már csak erre vagyok hajlandó emlékezni, mert nagyon nem volt zökkenőmentes idáig az út.
Az előző poszt ott ért véget, hogy várjuk a telefont, amely értesít minket az örökbefogadható gyerekünkről. (Korábban évekig próbálkoztunk, a baba nem akart megfoganni.) Aztán egy szép napon – hamarabb, mint gondoltuk -, 2008. március 11-én, munka közben megszólalt a mobilom. A vonal végén a bemutatkozás után megkérdezte az ügyintéző, hogy ülök-e és tudunk-e nyugodtan beszélgetni. Azóta is azon csodálkozom, hogy nem kaptam szívinfarktust akkor...
Elmondta a telefonban az ügyintéző, hogy van egy 2 éves ikerpár, kislányok. Félig roma származásúak, az egyik kislánynak laktóz-intoleranciája, a másiknak pedig csekély mértékű veleszületett szívbillentyű zavara van. Egyébként egészségek és nagyon édesek, elevenek. A következő héten került sor a személyes találkozásra. Mikor kinyílt az ajtó, 2 kíváncsi szempár találkozott a mi könnyes tekintetünkkel. Első látásra szerelem volt, tudtuk, a mi gyerekeink!!!
Kicsit ugyan megszeppentünk az elején, hogy rögtön 2 gyerek, de hát egyszer élünk, csapjunk bele a lecsóba, mondta a férjem, így boldogan elkezdtünk velük barátkozni. 6 hét alatt szépen, lassan elnyertük bizalmukat, már „ajá”-nak szólítottak engem és rohantak felénk, mikor megérkeztünk. Tudtuk azt is, hogy rengeteg elmaradásuk van, hiszen az „aja” és „baba” szavakon kívül semmit sem beszéltek, hogy csak egy példát említsek. Az is megnehezítette a dolgunkat, hogy egy olyan ügyintézőt kaptunk, aki bár mindig kedves volt velünk, viszont szinte sohasem lehetett utolérni, mert a nyugdíj előtti utolsó ügye voltunk, és csak heti 2 napot dolgozott már. Ráadásul az első találkozáson kívül egyetlen találkozásunkon sem volt ott velünk és a gyerekekkel, így folyamatos visszajelzést sem kaptunk a szakember szemével, hogyan is halad a kapcsolatunk.
Szóval 6 hét barátkozás után ki volt tűzve az időpont (már a második időpont, hiszen eredetileg áprilisról volt szó), május 7-e, mikor hazavihetjük a lányokat. Május 6-án éppen kocsival rohangáltam a városban, intézve az utolsó ügyeket még a gyerekek előtt, mikor délután 2-kor hívott az ügyintéző, hogy ő úgy döntött, szerinte nem elég a másfél hónap barátkozás és mégsem vihetjük haza a gyerekeket. Még szerencse, hogy a hívás miatt félreálltam, mert olyan sírógörcs fogott el, hogy 2 órán keresztül ültem a kocsiban és képtelen voltam megnyugodni, ezt senkinek nem kívánom! Hosszú éveket vártunk arra, hogy szülők lehessünk, de egy ügyintéző kénye-kedvére dönthet a sorsunkról, ráadásul úgy, hogy végig sem követte a kapcsolatunk alakulását. Napokig be sem tudtam menni a már berendezett gyerekszobába, amely még 2 hétig hiába várta a kis lakóit. Végül május 21-én indulhattunk haza velük, úgy, hogy az utolsó hétre odaköltöztünk a lányok közelébe, egy panzióba. Azontúl, hogy lelkileg megterhelő volt ez tortúra, másfelől a gatyánk is ráment erre a 2 hónapra. Találkozásonként 300 km autózás, autópálya matricák, étkezés, szállás, stb. Ha valaki még előtte áll ezeknek a dolgoknak, akkor javaslom, hogy többhavi átlagfizetést tartalékoljon erre a célra!
Akkor azt hittük, hogy itt előadás vége, függöny lehull, de még nem tudtuk, hogy a hazaérkezéssel nem érnek véget a „harcok”. Még 2 hónap elteltével, július végére sem kaptuk meg a gyerekek új születési anyakönyvi kivonatait és így semmit sem tudtunk intézni, se egy lakcímkártyát, se TB-kártyát, még szerencse, hogy nagyon rendes gyerekorvosunk van, aki szemet hunyt a TB-kártya hiánya felett és addig is ellátta a lányokat, ha szükséges volt. Mint utólag kiderült, azért nem kaptuk meg az új anyakönyvi kivonatokat, mert a gyámhivatalban elfelejtették elküldeni az anyakönyvi hivatalnak a jogerős örökbefogadási határozatot! Majdnem leszédültem a lábamról, mikor ez kiderült!
De nem ez volt az illetékesek részéről az egyetlen súlyos hanyagság. A lányok 10 hónapos koruk óta „élvezték” az állam gondoskodását (összesen 19 hónapig!), ez idő alatt egyszer sem jutott senkinek sem eszébe, hogy nincsen oltási könyvük, így azt sem tudtuk, megkapták-e a kötelező oltásokat. Ezt is nekünk kellett utólag elintézni, jó néhány telefonba, könyörgésbe és médiával való fenyegetésbe került. Többek között megkerestem a nyugdíjba vonult ügyintézőnk utódját, aki visszahívást ígért az ügyben. Ezt a visszahívást azóta is várom… Májusban hoztuk haza a lányokat és szeptemberre volt minden papírjuk a kezünkben. No comment.
„Csak a szépre emlékezem” Ma már igyekszem nem gondolni a múltra, a belül napról napra növekvő anyai szeretetem a lányok iránt és az ő szeretetük felénk egyre jobban halványítja bennem az eddigi göröngyöket. Ugyanakkor egyre jobban fáj a gondolat, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből.
A lányokat 10 hónapos korukban, 2006. októberében vették el a vérszerinti szüleiktől, mert akkor már negyedszerre kerültek kórházba különböző betegségekkel, koszosan, elhanyagolt, súlyosan alultáplált állapotban (10 hónaposan 6800, illetve 6900 grammot nyomtak). Niki azért lett laktóz-intoleranciás, mert születésétől kezdve tehéntejet kaptak, anyatejet vagy tápszert nem. Arra gondolna az ember, hogy ez egy eléggé egyértelmű helyzet arra vonatozóan, hogy itt a vérszerinti szülők részéről súlyos alkalmatlanságról van szó. Ennek ellenére majdnem 1 évig tartott eldönteni az illetékeseknek, hogy örökbeadhatják őket, ez 2007. augusztusában történt. A legfájóbb pont nekem az, hogy ha 2007. augusztusában már örökbeadhatóak voltak a lányok, akkor miért csak 2008. május végén jutottak családba? Nekünk 2007. augusztusában már jogerős alkalmassági határozatunk volt, azóta együtt lehettünk volna! Amikor kérdeztem az ügyintézőt, csak annyit válaszolt, hogy karácsony előtt senkit nem akart zavarni ezzel, hiszen ilyenkor mindenkinek sok dolga van. Zavarni?! Ha nem is augusztusban, de 2007. karácsonyán a lehető legszebb ajándék lett volna bármelyik várakozónak ez a hír…
De most már tényleg nézzünk előre! Nem volt egyszerű egyik pillanatról a másikra két gyerekes szülővé válni és bizony majdnem 4 hónapot kellett várnom arra, hogy egyszer csak elkapjon a késztetés, gyorsan magamhoz öleljem a lányokat és fülükbe súgjam: „annyira boldog vagyok, hogy az anyukátok lehetek!”.
Nap, mint nap, folyamatosan pótoljuk be a sok-sok elmaradt puszit, ölelést, babusgatást. A lányoknak van egy kedvenc játékuk. Egyenként jönnek hozzám és felkéredzkednek az ölembe, ahol ők lesznek a pici babák. Ilyenkor belefekszenek a karjaimba és lehunyják a szemüket, én pedig ringatom őket, ameddig csak akarják. Persze nem tudhatom pontosan, de valószínűleg ez kimaradt a korábbi életükből. Viszont most ezerszeresen bepótolom nekik, mert ez az én kedvencem is és nincs olyan dolog, amit ne szakítanék félbe ezért a játékért!
horadi
