Vannak ilyenek, kérem, ki nem látta, még meg sem született. Hiszen van az úgy, hogy olyan egészségügyi személyzettel találkozunk, aki mindenhatónak képzeli magát és csak azért, mert valamilyen pozícióban van, és ott otthonosan érzi magát, azt hiszi, már bármit megtehet velünk, betegekkel. Megalázhat, csúnyán beszélhet, elfelejthet kommunikálni. Mintha minden szó, amit a száján kiejt, kínosan fárasztó és degradáló lenne. Mintha minden mondatával méltánytalan előnyhöz juttatna minket, holott csak elégséges és méltó információkhoz juttat azzal, hogy válaszol tisztességgel a kérdésünkre. Velünk történt, karácsony előtt egy nappal, Szeged, Szent István tér, Gyerek bőrgyógyászat ambulancia.
Boglárka vállán nőtt egy hemangióma (érdaganat). Nincs egy ilyennel teendő, ám ez nőni kezdett és két hét alatt fél cm átmérőjű lett. Ez már azért aggasztó, már maga a folyamat is, és féltem, hogy sérülésnél erős vérzés lép fel. Elmentünk hát a klinikára, hátha találunk egy bőrgyógyászt, aki megnézi. Több okból is ellátogattunk oda, kardiológiára és nephrológiára is akartunk időpontot kérni. Az általános ambulancián egy nagyon kedves orvos továbbirányított minket a sebészetre, ahol egy nem megnyerő sebész adott időpontot 30-ára, egy befekvős égetésre-kimetszésre, amit altatásban végeznének el. Ezzel a megoldással nem voltunk kibékülve, kicsit túlzó macerának éreztük, ezért gondoltuk, mielőtt még ennek alávetjük a gyereket, megnézetjük bőrgyógyásszal is.
Reggel odatelefonáltam, van gyerekrendelés, kifejezetten bőrgyógyászati gyerekrendelés, 13h-ig, Szent István tér. Elmentünk hát, 10 óra körül értünk oda, persze parkoló nemigen volt, megálltunk hát messzebb, kitettük a parkolócédulát és elsétáltunk a hideg szélben odáig a 3 gyermekünkkel.
Odaérvén odaadtam a TAJ kártyát a nem kedves asszisztensnőnek, aki szófukar módon kérdezett: ” Időpont?”
Hm, ekkor mondtam neki, hogy délelőtt beszéltem a rendelővel, időpontról szó sem volt, csupán annyit mondtak, 13h-ig van rendelés. Elhúzta a száját, majd szó nélkül bement a rendelőbe. Kisvártatva visszajött.
Megkérdezte a doktornőt, hogy ennek ellenére ellát e bennünket, mikor kijött, ismét nem ment a bővített mondatos verzió, csak a “Kérem a TAJ kártyát!” - Ezek szerint ellát bennünket a doktornő? - kérdésre, ismét én voltam az értetlen, mert ő ráutalt a TAJ kártya kéréssel, hogy igen, de azért kicsúszott az az IGEN. Hibás vagyok, nem tudtam érezni, hogy velem lenne gond...
Aztán bement előttünk, aki a váróban ült, majd azok is, akik később érkeztek. Mikor megkérdeztem, minket mikor szólítanak, mert 3 kisgyerekkel vagyunk és fogy a türelmük, azt felelte “kikéri magának stílusban”, “Majd ha elfogytak az időpontosok”.
No, akkor mondtam neki, hogy arról nem volt szó, hogy végig kell várnunk a rendelést, ha ezt előre mondja, elmegyünk és nem várunk itt órákat. A gyerekek akkor már hangosak voltak, nevetgéltek, próbáltuk csitítani őket, de ez csak ideig-óráig ment. Énekelgettek, csip-csip csóka, volt minden, de a széken ülve nevetgéltek. Kint hideg volt, nem lehetett sétálni, a gyerekrendelő várójában sem játék, sem könyv, semmi, amivel le lehetne kötni kisgyerekeket. Egyszer kinéz a rendelőből egy ismeretlen fej, aki igen morcos volt, pásztázta a váróterem népét, de nem köszönt és nem is mondott semmit. Mikor visszadugta haragos fejét, mondtam is a férjemnek, hogy neki is jó napot, milyen kedves ember… Mint kiderült, ő ott a főorvosnő. Hm.
Néhány perc múlva ismét kidugta a fejét, megint pásztázott a szemével, majd Bogi lányom felkacagott, a FŐORVOSNŐ odament hozzá, fél kézzel megmarkolta négyévesem felkarját, lekapta a székről, odébb rakta ingerülten még kétlépésnyit, mélyen a szemébe nézve közölte a kicsivel, “NEM TUDOK ÍGY DOLGOZNI”.
Kezem, lábam, gyomrom remegni kezdett, és úgy éreztem, nekimegyek, mit képzel, kvázi kezet emelt a gyerekre, agresszív, idegbeteg módon viselkedett, a neveletlenségről nem is beszélve. Utána rontottam a rendelőbe és kikértem a gyerek TAJ kártyáját, mondtam nekik, hogy “Itt nem láthatják el a gyerekem”.
Majd felkabátoltunk, Apán láttam a tehetetlen dühöt, nekem sikerült ezúttal szavakba is önteni, így csak visszakopogtam még egyszer és mondtam, még egyszer, hogy nem az ő és saját szórakoztatásunkra jöttünk ma ide, “Melyikük mondta nekem ma reggel, hogy itt ma 13-ig rendelés van? Mert nem tette hozzá, hogy időpontra kell jönni? ”
Majd egyikük leintett, hogy várjunk kicsit, mindjárt megbeszéljük az egészet. No, ezt kíváncsian vártam, no meg ha már vártunk egy órát, szerettük volna, ha megnézik a gyereket, mert nem akartuk kés alá vinni 30-án.
Így csak bementünk. Ekkor újra elmondtam az időpontos mizériát, és közöltem az asszisztensnővel, “Ha Ön kommunikálna és mondaná, hogy várni kell, akkor nem alakult volna ki ez a helyzet” Majd a doktornőhöz fordultam és vele közöltem, hogy ” Ne merészeljen még egyszer a gyerekemhez nyúlni, világos? Ha gondja van vele, nekem szóljon! ” - annyira fel voltam húzva, hogy ez már a visszafogott verzió, nem érdekel, milyen főorvos, tőlem akárki lehet, nem tűröm, hogy a gyerekkel így viselkedjen.
És akkor szólt az asszisztensnő, a másik, mert kettő volt, “Akkor el se lássa a főorvos asszony? ” És akkor a dac megint szólott belőlem, NE, köszönjük az eddigieket. És akkor a főorvos asszony úgy szólott, hogy ”Jó, akkor hozzá se nyúlok a gyerekhez, csak nézem, rendben? ” - gondolom itt érezte, hogy túlkapását jóvá kell tennie.
Mondtam, úgy jó lesz. És így lett. Megnézte, az egyik asszisztensnő bekente és bekötötte, ő már akkor feltűnően kedves volt, de azért a szája nem száradt ki a beszédtől most sem.
Bogit kiküldtem és csendben vártuk, négy felnőtt egy rendelőben, hogy kijöjjön a recept, kijöjjön a lelet a nyomtatóból. A doktornő így szólott: ” Ha elfogadja, a következő terápiát javaslom. Kenik az antiszeptikummal, és 31-én visszajönnek. ” stb.…
Én kifelé menet Boldog karácsonyt kívántam, amit nem viszonoztak és nem köszöntek meg, egyikük köszönt el tőlem egy halk Viszontlátással.
A szánalmas népség. A szent kis dacszövetségük, a legyünk bunkók és alázzuk a népet, nekünk itt mindent lehet, ez a mi felségterületünk, minden reggel körbepisiljük! És úgy hiszik, eddig a percig is, mert nyilván utána jól megbeszélték, miért volt nekik igazuk és én miért nem vittem mesekönyvet, mert azzal vígan le lehet kötni másfél órára 3 gyereket…
Az egyik asszisztensnő a következőt mondta a vita hevében: “Örüljön, hogy ellátjuk a gyereket! ” -ehh. Örüljön ő, hogy nem jelentem fel. Hogy ilyen hozzáállással, munkamorállal még van munkája.
A cikk azért született meg, hogy ilyen ne fordulhasson elő mással! Rém felháborító, hogy ilyet megenged magának egy gyerekekkel foglalkozó ember. Mint a legtöbb sértettnek, nekem sincs kedvem jogi útra terelni az ügyet, a magyar jogrendről szerencsére még csak hallottam, semmi kedvünk kitenni a családot a macerának. Ám szerettem volna, ha nyoma marad, buzdítva ezzel mindenkit arra, hogy az elégséges ellátásért, az emberi hangnemért, az elvárható kommunikációért álljanak ki, ha hasonló személyzettel találkoznak bárhol. Számtalan tapasztalatunk van az ellenkezőjéről, főleg gyermekorvosi körökben, ezért is ütött szíven bennünket ezúttal.
Lutor Angéla (forrás: www.kissvirag.hu)
