...te rongyos élet, toprongyos élet... dúdolgatok magamban. Mégpedig azért, hogy ne veszítsem el a fejem. Előttem a homokban ötéves leánygyermekem toporzékol: – Már megint szétrombolta a baba a váramat! - üvölt, bömböl artikulálatlanul. A fél játszótér minket figyel.
Viszketek... eddig homokoztunk. Nyugodtan, a vihar minden előjele nélkül és mert kaptam pár adaggal a homokból az most az izzadságom segítségével viszkető patakocskává válik a hátamon.
...kalapompompom, kalapompompom a fejembe borítom... énekelgetek tovább magamban. Agyamban Anyamadár alteregóm hatalmas kalapot borít magára, hogy ne lássa a játszón lévő anyukák szörnyülködő vagy együttérző pillantásait.
Megfogom a gyerek kezét, halkan duruzsolok neki: - Édesem építünk másikat (azaz immáron a harmadikat). Tudod ez közös homokozó, tudod ők kicsik, tudod...
Tudja ő persze, de rettentő igazságtalanság történt vele és különben is valami van a levegőben ezért képtelen abbahagyni a sírást. Könny- és homokmaszatos arcával az ég felé fordulva visít.
A másik Anyamadár odabent a vállát vonogatja majd mérgelődve a várromboló kisbaba anyukáját kezdi hibáztatni, aztán a tévéseket, végül az időjárást.
Csendes, nyugodt, nyári napnak ígérkezett a mai. Bőséges ebéd után felhátizsákoztam magam és elindultunk a gyerekekkel a Földalatti Vasúti Múzeumhoz. Előtte okosan a honlapon leellenőriztem meddig tartanak nyitva, hogy nehogy vissza kelljen fordulnunk, de ennek ellenére odaérvén kellemetlen meglepetés fogadott minket; forgatás miatt lezárták a területet.
Khm. Anyamadár odabent baszkizik egy cseppet, kintre pedig mosolyt villant, mikor a kedves riporter kijön – ez tényleg nagyon aranyos gesztus tőle – és felajánlja, hogy amíg a beállást megcsinálják, kb. öt percre bemehetünk. Hát kedves tévés bácsi, sajna ha mi oda bemegyünk, zárásig hat lóval sem vontatnak ki minket. Így szépen megköszönjük a lehetőséget és továbbállunk.
Vonat-, villamos- és földalattirajongó kisebbik gyermekem ekkor alaphangon elkezdi a nyünnyögést de szerencsére hamar befejezi miután megtudja, hogy a múzeumozás utánra ígért fagylaltozást előrehozzuk. Fagyi után játszótér – általában ez a délutáni/esti program - és időrendben már el is érkeztünk az ominózus hisztihez, a könnyáztatta arcocskához.
- Fáradt – magyarázom zavartan egy közelben üldögélő anyukának, közben szememmel keresem a másik gyereket, mert immáron bizonyossá vált, hogy ezt a nagyobbikat haza kell valahogy vinni és lefektetni, mert estére már mindegyikünk komplett idegroncs lesz, ha maradunk.
...Kedves nézőink, a kék sarokban a pehelysúlyú sokszoros hisztibajnok KisCsücsööök, a piros sarokban a veterán Anyamadáááár... szorgalmasan közvetítem a mérkőzést a fejemben.
– Hahó, itt a cipőd, vedd fel, légy szíves, megyünk haza.
Messze szalad.
- Gyere szívem – kergetem - trolizunk egyet.
- Neeeeeem – üvölti – nem fogok hazamenniiiiiiiiiiiiiii... Nem akarsz az anyukám lenni! Nem megyek hazaaaaa...
...zajt ne üss, Möszijő idesüss...
Hiába nézek rá kedvesen, guggolok előtte, két keze a kezemben, kiabál tovább.
- Most miért beszélsz velem így? Én nem így szóltam hozzád.
Nagy végre összekaparom mindkettőt és kissé zakkantan, megtépázva kioldalgok a játszóról. Már a lábszáram is viszket meg a fejbőröm. ...Indulj el egy úton, én is egy másikon... ez nem lenne semmi, hazaküldeni őket trolival, én meg szépen ballagnék utánuk.
A megálló felé menet a „láma füle csukva van” játékot játszom, azaz úgy teszek, mintha nem hallanám a hisztit/nyafogást. Ha megszólalok, úgyis csak baromságot tudok mondani, a mai díjnyertes mondatom például ez: - Addig ki vagy csukva a társaságból, amíg csak és kizárólag ilyen csúnyán és üvöltve tudsz beszélni velem.
Társaságból. Gratulálok, Anyamadár. Hogy jött ez most ide?
Elképzelésem sincs, mit akartam mondani igazából, térdem remeg, mindenféle vad képzetek forognak a fejemben. Szegény belső önmagam épp purgatóriumbeli kínzásokat szenved el, természetesen középkori stílusban. Fel sem merek nézni, mert ha most meglátok valakit vádló tekintettel, hogy mit kínzom ezeket a szegény gyerekeket, menten elsírom magam én is.
A Király utca aszfaltján fetrengő négyévest is csak azért tudom hazahozni, mert jön a troli és rögvest fel akar szállni rá, egyébként azt hiszem, vonszolnom kellett volna hazáig.
Most itt ülök az elsötétített szobában, ugyanis a két gyerekem bevágta a szunyát ahogy hazaértük. Már nem hibáztatom a kisbabás anyukákat, a tévériportert, még az időjárást sem, csak csóválom a fejem, hogy mennyire hülye voltam megint, mert nem vettem észre, hogy ezek ketten kegyetlenül álmosak.
Anyamadár
