Ülök a szokott kis helyemen, a nagyszobában, a vasalódeszkánál, és megint kicsit szomorúan ütögetem a billentyűket. Palkó nevű albérlőnk ugyanis a múlt héten elhagyott minket, elköltözött a hálószobánkból, csak hűlt helyét és egy vékony réteg porcicát hagyva maga után.
Ha őszinte akarok lenni, azért nem volt olyan váratlan ez az egész. Lógott már a levegőben egy jó ideje, egészen pontosan azóta, mióta Palkó először két lábra állt.
Mert ezzel a mozdulattal megkezdődött a rettegés, hogy Palkó egy alaposabb kihajolásnál a fejére esik, szóval nincs mese, lejjebb kell állítani az ágyat, és tudtam, ha a férjem egyszer nekiáll, akkor itt nem csak magasságállítás lesz. Általános elvében, a “ha már sokk, legyen inkább egy nagy, mint több kicsi” megingatlanul hisz, úgyhogy meg sem lepett a válasz: “Oké, és akkor egyben tegyük is ki az ágyat a gyerekszobába.” “Persze,” válaszoltam zavarodottan, mert belül azért sikoltozott valami, hogy ne, még ne tegyük, csináljunk még úgy, mintha kisbabánk volna, mintha szüksége lenne még ránk, csak egy kicsit hagyjuk még, csak egy hetet várjunk még. Igazi érv egy azonban egy sem jött a számra, úgyhogy csak néztem, hogy esik szét az ágyikó, buggyan ki a matrac, ürül a szoba, tűnik el egy korszak. És mialatt én morcosan gyászolva álldogáltam a lakás pusztuló felében, addig a másik félből izgatott zsongás, nyüzsgés, fúrás és pakolás hallatszott, Lackó és Mici izgatottan, örömmel fogadták az új lakót, annak ellenére, hogy Palkó az ágyával lényegében elfoglalta a maradék játszóhelyet is. Nem baj, kicsi a rakás, nagyobbat kíván, a kölkök eddig is inkább az ebédlőben vagy a nagyszobában bandáztak, nekik fel sem fog tűnni az a két négyzetméterrel kevesebb mozgástér, míg nekem... Hát igen, nekem nem megy így, hirtelen, idő kell, ami betemeti ezt a kis Palkósarkot itt a hálóban, esetleg idetolok valami bútort, hogy ne botoljon meg a szemem a kiságy hiányában, ki tudja még meddig.
Palkó pedig, aki mintha már kezdené megszokni, hogy időről-időre megkavarodnak körülötte a dolgok, fontoskodva téblábolt ide meg oda. Megnézte a régi helyét, aztán visszament, ellenőrizte a munkálatokat a gyerekszobában, és elégedett lehetett, mert délután, majd később este is mindenféle megrázkódtatás nélkül ereszkedett a jóval alacsonyabb ágyba, az ismeretlen sarokban, és úgy aludta át az egész éjszakát, egyetlen árva nyekkenés nélkül, hogy az én összes maradék aggályom egy hatalmas megkönnyebbülésbe csapott át.
A kölkök pedig azóta is szokják egymást, és az egymás iránti toleranciát, a nagyobbak elnézik, hogy az esti mesét nem a gyerekszobában, hanem a szülői hálóban kell végighallgatniuk, és megértik, hogy miért kell a lehető legnagyobb csendben aludni menni. Ha pedig ez egyszer-egyszer nem sikerül, akkor fordul a kocka, és Palkó edződik egy kicsit, sőt, pár napja már az éjféli szoptatás is elmaradt, érdeklődés hiányában.
Igen, így utólag nézve jó ötlet volt ez a hirtelen költözködés. Be kell valljam, igazi felüdülés, hogy nem kell esténként hatszor meggondolni, belépjünk-e a hálószobába, ahol Palkó az első reccsenésre emeli a fejét, hogy megint csak ketten vagyunk, hogy akkor kapcsoljuk fel a villanyt, amikor csak akarjuk, hogy hangosan nézhetjük a tévét, késő éjszaka is olvasgathatunk, ésatöbbi.
Hogyha pedig kedvem szottyan, hát beóvatoskodom a gyerekszobába, megszámolom a kölköket, megsimogatom a buksikat, megnézem az édesen alvó Palkó arcocskáját, aztán bedugdosom Mici szétdobált végtagjait a takaró alá, vagy lehúzogatom Lackó vállig feltűrt pizsamáját. És ha akarom, ha nem, mindig mosolyogva jövök ki abból a szobácskából. Mert boldog vagyok, hogy azok a kincsek, amiket ott rejtegetek, szépek, egészségesek, és – az enyémek.
Panzej
