- Jaaaaj, de aranyos! Ez még bébihaj, ugye? - sikoltoznak mostanában ismerőseink, barátaink és üzletfeleink az utcán, én pedig egyre idegesebben ismételgetem, hogy neeem, már le volt nyírva egyszer, csak azóta megnőtt, aztán most így néz ki.
- Biztos nagyon melegíti a fejét szegénynek - kapcsolódnak be az egyre kellemesebbé váló társalgásba gyorsan a megmondónénik is, én pedig újra és újra elhatározom, hogy most már tényleg lenyírjuk a gyerek haját. Én is látom, tudom, érzem, hogy melege van, hogy egy csapzott, izzadt szénaboglya áll Palkó fején, csak idő kellene, energia, meg egy mély sóhaj.
Úgyhogy aztán hazaérünk, teszünk-veszünk, és bár bennem még motoszkál a gondolat, hogy na, most kéne, de még sincs az a nagy késztetés. Itthon hűvösebb van, meg mindenféle egyéb meló, így hát továbbra is csak mondogatjuk egymásnak a férjemmel, hogy te, most már tényleg le kéne nyírni Palkó haját, igen, persze, le kellene, majd szemlesütve elsurranunk az ellenkező irányba.
Aztán egyszer csak hoppá, itt az utolsó hétvége nyaralás előtt, az utolsó lehetőség, amikor már muszáj befogni a nagyszobából vidáman kifelé trappoló Palkót, belenyomni az etetőszékbe, és beteríteni egy műanyag lepedővel. Eddig még okés is a dolog, tetszik neki, hol a kezed, hol a lábid játékot játszunk, kacagunk, igaz, én egy kicsit hamisabban. Mert a férjem a hátunk mögött már készülődik a műtéthez, már pakolja elő a szerszámokat, és amikor a hajnyíró gép dugója a konnektorba kattan, Palkó is egyre aggodalmasabban kezdi tekergetni a buksiját. Van is miért, a gépezet beindul, és ugyan diszkrét a bürrögés, mégsem lehet úgy csinálni, mintha ez a zaj csak úgy véletlenül szűrődne be az utcáról, pláne, hogy az alkalmi borbély már a szőke fürtök felett magasodik, bele is szánt, hullik a haj, és elszabadul a pokol. Palkó előkotorja a mancsait a köpeny alól, szétkeni az arcán a hajcsomókat, köpködni, fintorogni kezd, miközben rázza a fejét, és én hiába próbálom lekötni a mobilommal, ami minden játéknál érdekesebb mostanában, addig ügyeskedik, míg a kövér kis kacsók csak belekennek egy kis hajat a szemébe is.
Technikai szünet következik, Palkó ordítani kezd, férjem pedig mindenféle heves tiltakozásomat félresöpörve szerszámot cserél, és ollót kezd csattogtatni az édes kis rózsaszín fülecskék mellett. Majd meglátom, azzal mennyivel könnyebb lesz, magyarázza, én pedig meglátom, igen, mennyivel könnyebb lesz így a tévéből integetni a családnak, valami esti bűnügyi összefoglalóból, ahonnét majd a kezünket tördelve mesélhetjük, hogy mi csak jót akartunk, és hát azt mondta a főorvos úr is, hogy azért vissza lehet még varrni azt a fület. Különben sem én csináltam - mosom majd szépen a kezeimet, persze kizárólag a gyerekek érdekében -, hanem az apja, de azért neki is inkább felfüggesztettet adjanak, mert különben három gyerek hal éhen, jajistenem. És miközben én csendben elképzelem magam, ahogy sírástól csukladozva védőbeszélek, férjem komótosan csattogtat, most valahogy tartsd úgy a mobilt, hogy lefelé nézzen, mondja ő, csitt-csatt, mondja az olló, aha, mondom én, remegő gyomorral, Palkó pedig nem mond semmit, csak csendben feladja a szájában folytatott hajszál-halászatot, és érdeklődni kezd az olló után.
Férjemen látom, hogy kezdi elveszíteni a fonalat, egyre idegesebben csattint ide meg oda az ollóval, Palkó pedig nem hagyja magát, elszántan védekezve rángatja a fejét, majd egy határozott mozdulattal elkapja az ollót. Patthelyzet, férjem kiszabadítja az ollót, de két méterre el kell távolodnia hevesen csápoló csemetéjétől, mert Palkó komoly védekezésbe csap. Most már aztán elég, mondaná, ha tudná, de nem is kell, mert mondja helyette az apja, és újra előkerül a gép. - Hány centisre szeretnéd? - szegezi nekem a kérdést. - Ööö, kettő, - mondom, és vége a lacafacának. Lágy, szakavatott ujjakkal megragadom a türelmetlen, fehérszőke buksit, valószínűleg Ross doktor is így oldaná meg valahogy ezt a Vészhelyzetet, nyugtatom magam, miközben férjem határozottan felbürrögteti a kétcentisre állított ketyerét, és az eddigi tempóhoz képest fénysebességgel, kábé három perc alatt lekanyarítjuk Palkó fejéről a felesleges szőrzetet.
Palkónak nem sok ideje maradt a felháborodásra, csak pillogott a megdöbbenéstől, és mire nekiállt volna nyöszörögni, már nem is igazán volt miért. Csak átemeltük a hajtengerből a kádba, tekintettel a ruha alá bejutott lenyirbált tincsmennyiségre, majd egy jókedvű pancsolást követően a kis legény az új séróval ráfarolt a megszokott pályájára. Jelenleg csak röptében simogatható.
Panzej
