Felhoztam neki az előző este szépen letagadott barátnőjét

„Régóta olvasom már a cikkeiteket, és most erőt vettem magamon, hogy leírjam az én történetemet. Előre szólok, ez TÉNYLEG egy hosszú történet” − Tamara helyében mi nem (vagy nem csak) a történet hosszúságát emeltük volna ki a bevezetőben, hanem azt, hogy nagyon érdekesen van megírva és tele van váratlan fordulatokkal. Szóval jobb már itt tisztázni, hogy ennek a posztnak az esetében a hosszúság kifejezetten jó tulajdonság, mert minden egyes sora érdekes.

Egyebet nem is árulunk el a sztoriból, hogy önnek is meglepetés legyen az összes fordulat, csak megköszönjük Tamarának, hogy beküldte a történetét, és bátorítjuk önt, hogy írjon nekünk ön is, hiszen az ilyen sztoriktól lesz érdekes ez a blog! Várjuk írását a Randiblog e-mailcímén.

„ Rólam annyit kell tudni, hogy 24 éves vagyok, pár éve külföldön élek. A külsőmmel elégedett vagyok, évekig a modellszakmában voltam, a pasik terén sosem volt nagyobb problémám. Ennek ellenére kevés kapcsolatom volt, de azok hosszúak.

A mostani barátomat több, mint másfél éve ismertem meg Magyarországon egy szórakozóhelyen, akkor már majdnem egy éve szingli voltam.

Szóval aznap este megláttam, és mintha hasbavágtak volna, szerelem első látásra. És ez, mint utólag kiderült, kölcsönös volt. Odajött, beszélgettünk, meghívott egy italra. Kiderült, hogy nem magyar, és egy 3. országban, külföldi lakhelyemtől csak 200 km-re lakik.

Nekem az volt az utolsó előtti magyarországi estém, neki pedig az utolsó. Aznap este számot cseréltünk, írt is másnap reggel, hogy látni akar még mielőtt visszamegy, volt 2 órája. Ekkor már, hála a mai közösségi hálózatoknak, gyorsan rájöttem, hogy kapcsolatban van. Egy világ tört össze bennem, bár nem vagyok naiv, egy este után nem vártam sokat, nem is ismertem. Szóval ennek ellenére találkoztunk, megmutattam neki Pesten az egyik kedvenc helyemet, kajáltunk, aztán mennie is kellett. Felhoztam neki az előző este szépen letagadott barátnőjét, amire az volt a válasz, hogy ha elmondja, akkor szóba sem állok vele. Lehet, igaza volt, csak a szívemet fájdítottam volna. Ennek ellenére elcsattant egy csók.

Szóval ő elment, én meg csak ott álltam, mint egy idióta a bennem maradt kétségekkel. Majd másnap nekem is repülnöm kellett. Aznap este jött a találkozásunk utáni első üzenet tőle. Aztán az írás a napjaink szerves részévé vált. Írtunk arról, hogy mi történt velünk, hogy telnek a napjaink. Egy hónap írás után felvetette, hogy milyen jó lenne beülni egy kávézóba beszélgetni megint, elvégre csak 200 km-re vagyunk egymástól. (Hozzáteszem, itt még mindig kapcsolatban volt).

Kiválasztottunk az én országomban egy várost, és egy pár héttel későbbi szombatot, majd egyszer csak eltűnt. Egyik pillanatról a másikra nem írt többet. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Én az a típus vagyok, aki nem erőlteti magát rá senkire, ezért nem is kerestem, de nagyon rosszul esett tőle. Nem tudtam, hogy én írtam-e valami rosszat, vagy talán meggondolta magát. Még Facebookról is kitörölt.

10 hónap telt el. Ebből talán az első kettő volt a legrosszabb. Tele voltam kérdőjelekkel, magamban kerestem a hibát. Az önbizalmam lement 0 alá, teljes letargia. Szóval 10 hónap után bár elvétve még gondoltam rá, de túl voltam rajta. Nem kívánom senkinek sem ezt az időszakot.

Majd jött tőle egy üzenet, hogy hogy vagyok. Legszívesebben képen töröltem volna az elmúlt hónapok miatt, sajnos ezt fizikai okok miatt nem tehettem meg. Végre lehetőségem volt megkérdezni azt, ami akkor már majdnem egy éve foglalkoztatott. Miért?! Miért tűnt el én hagyott annyi kétségek között?! Majd jött a klasszikus kifogás: a barátnője elolvasta a beszélgetéseinket, és ezen nagyon összevesztek. Nem hittem el, de bizonyíték hiányában csak annyit válaszoltam, hogy ezt legalább leírhatta volna akkor, és megkímélt volna jó pár álmatlan éjszakától. Ennek ellenére még mindig együtt voltak, és mi mégis elkezdtünk újra írni. Azt mondta, hiba volt, sajnálja és megígéri, hogy soha többet nem fog eltűnni szó nélkül. Ez legalább igaz volt.

Szóval újra elkezdtünk írni. Az eszemmel tudtam, hogy ezt nem kellene, mert megint én fogom megszívni, de a szívem mást mondott. Hasonlóan, mint egy évvel azelőtt, feljött kb. egy hónap után, hogy találkozni kéne, hiszen akkor már egy éve volt az a magyarországi délután, ahol utoljára láttam. Pont jött egy hosszú hétvége, én pedig csak azzal a feltétellel mentem el 3 napra a megbeszélt városba, hogy ha már egy hotelben kell aludnunk, nem hagyom figyelmen kívül a barátnőjét. Vagyis amíg barátnője van, nem fekszem le vele, a hotelben tényleg alvás lesz, ezt jobb előre tisztázni. Félreértés ne essék, nem vagyok prűd, sőt annyi hónap után már annyira ki voltam rá éhezve, hogy én lettem volna az első, aki kihasználja az adandó alkalmat. De nem ilyen áron.

Majd 2 nappal a találkozó előtt szakított a barátnőjével. Ez engem teljesen váratlanul ért, és mindent megváltoztatott.

Eljött a találkozó hétvégéje, reszketve álltam a vonatállomáson a megbeszélt helyen. Majd pár perccel később megláttam. Eltöltöttünk egy nagyon jó hétvégét együtt, kettesben, annyi megpróbáltatás után. Végre nyíltan beszélt a korábbi eseményekről: választás előtt volt, vagy én, vagy a barátnője. Ők akkor már több éve együtt voltak, és bár odavolt értem, túl sok volt velem kapcsolatban a bizonytalanság: a nyelv, a távolság, az, hogy alig ismertük egymást, az a 2 óra, amit eltöltöttünk, az semmi nem volt. Erre nem lehetett egy kapcsolatot építeni. És ő a biztosat választotta akkor a bizonytalan helyett. De azon a hétvégén mégis ott volt. Barátnő nélkül, velem.

Hivatalosan csak 4 hónappal később jöttünk össze, bár a 4 hónap alatt is szinte minden hétvégét együtt töltöttünk. Nem akartam, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugorjon, hagytuk kialakulni a dolgokat magától.

És hát itt vagyunk most. Lassan fél éve együtt. Aki azt hiszi, hogy most minden szép és rózsaszín, az téved: nap mint nap áldozatokat kell hoznunk egymásért, rengeteg türelmet és kitartást igényel ez a kapcsolat a távolság, a nyelv, és a kulturális különbségek miatt. De egy valami nagyon erősen összetartja: az hogy mindketten megszenvedtünk a másikért. ”