Meg is volt beszélve, hogy ez a kapcsolat csak egy-két hétre szól

„Szeretnék egypár gondolatot írni ehhez a történethez” – ön tudta, hogy a Zéta nemcsak egy görög betű, hanem egy magyar férfinév is? Mi se tudtuk eddig a posztig, de a mai levélírónak pont ezt az álnevet dobta a gép. Szóval Zéta, mint a hozzászólók többsége, egy korábbi levélhez kapcsolódik, ő konkrétan Lukács beszámolójához.

Lukács arról írt, hogy bár a harmincon túl van, még nem volt párkapcsolata, és Zéta egy hasonló problémáról számol be, de nála, úgy tűnik, súlyosabb a helyzet. Viszont ő máshogy közelíti meg az egészet, és talált egy kiutat is az egészből – bár persze megoldást ez sem jelent. Ezúton is köszönjük Zétának, hogy írt, és emlékeztetjük önt, hogy az ön történetére is kíváncsiak vagyunk! Ha van kedve, írjon ön is a Randiblog e-mailcímére, akár ehhez a témához kapcsolódóan, akár másról!

„Sajnos tanácsot nem tudok adni Lukácsnak, mert én is hasonló helyzetben vagyok, csak lehet, kicsit másképp éltem meg.

Sőt én még annyival tudom súlyosbítani a helyzetet, hogy pár évvel idősebb vagyok, nincs meg a diplomám, és én még sportos sem vagyok.

Amiben másképp csináltam a dolgokat, mint ő, az az, hogy én kifejezetten a munkába menekültem, rengeteget dolgoztam az elmúlt években, és a cégemen keresztül külföldre kerültem, ami, ha lehet, a  társkeresést  még jobban megnehezítette.

Persze volt jó pár futó kalandom az elmúlt években főleg netes ismeretségekből, volt, hogy elmentünk nyaralni vagy ide oda, volt, hogy meg is volt beszélve, hogy ez a kapcsolat csak erre az egy-két hétre szól.

De azt vettem észre magamon, hogy ezek a kapcsolatok egyre inkább megviselnek, mert azért a megelőző pár hétben vagy hónapban olyanok voltunk általában, mint egy pár, akik éppen csak távkapcsolatban élnek. És a lányok olyan hirtelen meg tudtak szakítani minden kapcsolatot, mintha előtte nem is ismertük volna egymást.

Persze nem akarom őket hibáztatni semmivel, én amúgy is az a fajta vagyok, aki mindig magában keresi a hibákat, lehet, nem vagyok elég jóképű, humoros, esetleg gazdag, még amikor meg is volt beszélve, hogy csak ennyiről van szó, engem mégis egyre súlyosabban viselt meg a dolog.

És a mai napig nem tudom eldönteni, hogy beléjük voltam ennyire szerelmes, vagy csak annyira görcsösen akartam én is egy olyan igazi kapcsolatot, ahol szó szerint társak vagyunk mindenben.

Komolyan néha már fizikailag is fáj az egyedüllét, de ma már nincs türelmem a netes társkereséshez, nincs erőm heteket végiglevelezni, hogy kiderüljön, nem egymást keressük.

És lassan közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz, talán innen már egyenes út vezet a magányosok klubjához.”