2007-ben jelent meg A Nő című könyv Dr. Csernus Imrétől, és most kiadta a Jaffa ennek a műnek a bővített és a fiatalabb korosztály számára átdolgozott változatát. Az új könyvnek a címe az, hogy A nő – Csajsziknak, és a megjelenés kapcsán interjúztunk az ország leghíresebb pszichiáterével.

Amint a fotókon is látszik, hogy a sors úgy hozta, hogy egy autóban ültünk, ami éppen pont egy konditerem előtt állt, aminek a bejáratán keresztül éppen jöttek-mentek ki-be a csajszik. Dr. Csernusnak persze róluk is megvolt a véleménye, de az interjúban azért inkább próbáltunk azokra a témákra koncentrálni, amik önnek, mint olvasónak izgalmasabbak vagy éppen hasznosabbak lehetnek.

Ez a könyv a címe szerint csajsziknak szól. Tényleg csak csajszik olvashatják?

A fiataloknak szántam ezt a könyvet, meg azoknak, akik a fiatalokat szeretnék megérteni. Ez a könyv nem csak a lányoknak íródott. Ahogy látom, van nagyon sok olyan pasi, akinek fogalma sincs, hogy mi van a női lelkekben, de ők ezt azzal lerázzák, hogy a nők hülyék, ezek lányos dolgok, nem érdekesek. Aztán a saját férfigondolataik szerinti prekoncepciókkal látják a folyamatokat.

És ha emiatt nem ismerem a másikat, akkor nyilván normális párkapcsolatom sem lehet vele...

Nagyon sok embernek a vágya egy kiegyensúlyozott párkapcsolat, de egy kiegyensúlyozott párkapcsolatnak velejárója az alkalmazkodás. Viszont ha nem értjük egymást, nem fogunk tudni egymáshoz alkalmazkodni. Ezért fontos egymás megértése. Enélkül amit kapcsolatnak hívunk, az inkább háború lesz, elindulnak a játszmák meg a birtoklás.

Engem meglepett, hogy milyen sok szó van a könyvben a szülőkről. Mennyiben felelősek a szülők a gyerek felnőttkori gondjaiért?

A szülők azzal a felkiáltással kezdenek gyereket nevelni, hogy a gyereknek ne legyen olyan rossz, mint nekik volt, a lehetőségeikhez képest elkezdik tejben-vajban fürdetni a gyereket. Sokkal többet megtesznek, mint kellene, és így nem tanítják meg a gyereket a munka fontosságára. És ez érzelmi munka szempontjából is így van, ami azt jelenti, hogy az ember mer beszélni az érzéseiről. Merem vállalni a hiányosságaimat és a hibáimat – hangosan. Ez az érzelmi munka, ezt nem tanítják meg a szülők, így a kölykök nem tudják megtanulni a negatív előjelű érzelmi konfliktusok kezelését. Ha konfliktus elé kerülnek, nekik az sakk-matt. Jön a hárítás, a felelősség nem vállalása, és így az önbizalmuk csökken. Az egyik problémát a mindent megadó szülők jelentik.

Az egyiket...

A másik, hogy a fogyasztói társadalomnak nincsen szüksége olyan emberekre, akik nemcsak racionálisan, hanem emocionálisan is fejlettek. Mert ha az érzelmi konfliktusaimat nem tudom jól kezelni, feszült leszek. A feszültségemet szeretném megoldani, és erre a fogyasztói társadalomnak rengeteg olyan ajánlata van, amikkel a feszültséget lehet ugyan oldani, de csak tüneti szempontból. Az okkal nem történik semmi, ez egy tüneti kezelés.

Mindenesetre akkor ha valakinek párkapcsolati problémája van felnőttként, érdemes leülnie beszélgetni egyet a szüleivel?

Nem. Ha az ötven felé közeledő szülők addig nem mondták maguktól azt, hogy „bocs, hibáztam”, „az én felelősségem ebben az, hogy...” , ha nincsenek ilyen mondatok, akkor ha a gyerek kinyitja a szemét, azt látja, hogy a szüleivel felületes maradt a kapcsolata. És láthatja a saját leendő életét, hogy milyen lesz, ha ő is vak marad. A szülők valószínűleg már nem fognak megváltozni.

Mi lesz azokkal, akiknek alacsonyabb az érzelmi intelligenciája?

Az érzelmi intelligenciával nem rendelkező ember sorsa az, hogy könnyen lehet őt manipulálni, akár reklámpszichológiával, akár politikai pszichológiával. Ha felismerem, hogy én vagyok a felelős önmagam életéért, akkor arra is ráébredhetek, hogy változtathatok mindezen. És ha változtathatok, akkor idővel elkezdődik az érdekérvényesítés, merek majd nemet mondani. Viszont ha nem ismerem fel, idővel a feszültségek szomatikus megjelenése is bekövetkezik. Először pszichoszomatikus tünetek formájában, aztán betegségként. A pszichoszomatikus tünet a legtöbb esetben pánikreakció, amit az emberek többsége pánikbetegségnek hív. Vagy depresszió, gyomorfájás, hajhullás, ezek a kisebb tünetek. Aztán jönnek az autoimmun-betegségek és akár rák.

Mik a hatásai annak, hogy az embereket manipulálja a média vagy a reklámok?

Az emberek például nem veszik tekintetbe, hogy ugyan felöltözhetnek nagyon trendin és sminkelhetnek, stb., de nem tudják a kisugárzásukat megváltoztatni. Mert a kisugárzás az emberben lévő traumák helyretételéből születik, a kudarc- és a sikerélmény arányában. A meg nem oldott félelmek a kisugárzást megszüntetik és a viselkedést álszentté teszik. És ezt nem lehet manipulálni. Egyelőre nagyon kevesen vannak, akik a kisugárzást megfelelően tudják dekódolni. Az emberek nagy része nem lát három, csak a két dimenzióban. Azt látják csak a másikban, hogy az ő szocializációjuk szerint szimpi-e vagy nem, csini-e vagy nem.

Milyennek látja ön a mai lányokat, vagy ahogy a könyv címe mondja, csajszikat?

A lányok elképesztő módon maszkulinizálódnak. Én ezt úgy fogalmazom meg, hogy rengeteg, és egyre több a tökös nő. „Határozott vagyok”, „erőszakos vagyok”, „majd én megmondom”, „mindig mindent jól tudok” – ilyeneket szoktak mondani, de a csajok nem tudják, hogy ezzel valójában a férfi nemi szervük növekszik. Ezt csak fejlesztett érzelmi intelligenciával lehet kezelni és helyre rakni, de a pasiknak meg nagyon alacsony az érzelmi intelligenciájuk, és erre nem is figyelnek, úgyhogy a nők egyre bizonytalanabb pasikkal fognak találkozni. És egyre több az úgynevezett feminizálódott pasi. A hiteles nemi identitások felborultak.

Mit kell akkor tenni ahhoz, hogy működjön egy kapcsolat?

Az emberek elfelejtik, hogy kapcsolatot építeni csak az adott napon lehet. Azt hiszik, hogy ha megismerkednek valakivel, akkor rögtön végig lehet futni rengeteg progin, és akkor működik minden. Hát nem, a programok együtt megélése nem a párkapcsolatot jelenti. Az a párkapcsolat, amikor megtanulunk beszélni egymásról a másiknak, amikor megtanuljuk a felelősséget vállalni, amikor megtanuljuk észrevenni, hogy a folyamatok elindultak negatív irányba, és akkor nem hallgatunk róla, bedugva a fejünket a homokba, hogy majd az idő megoldja. Nem, vagy mi megoldjuk, és ezt hívják a kapcsolat tudatos megélésének, vagy marad a vakok egymásra támaszkodása.

Ez az egymásra támaszkodás nem eredményezhet boldog kapcsolatot?

Amit a szeretetéhes ember boldogságnak hisz, az ugyan tényleg B-vel kezdődik, de igazából nem boldogság, hanem biztonság.

Mármint anyagi biztonság?

Nem csak az anyagi, hanem az emocionális biztonságot is boldogságnak tekintik, és mind a két vak ezt elhiszi, azt hiszik, hogy ezzel az attitűddel kell házasságot kötni és gyereket nevelni. Ezek a fiatalok nem tudják, hogy a szeretetéhségükkel egyenes úton haladnak a társfüggőség kialakulása felé. Azt mondják, hogy ketten majd megoldjuk, ketten alkotunk egy egészet. A régiek is ezt mondták, de ez addig működik, amíg ott van a másik ember. Ha már nincs ott, akkor rögtön jön a belső bizonytalanság, hogy vajon hol van? „Miért nem jön haza?” „Miért nincs itt velem?” És ha a mondatok úgy fejeződnek be, hogy velem, nekem, engem stb., akkor az már nem a kapcsolatról szól, hanem az önzésről.