Az ágyában kötöttünk ki, még szűz volt, és ezt tiszteltem

„Elküldöm én is a történetemet az exemmel való kapcsolatról” – írja nekünk Bökény ezzel a fantasztikus és elgondolkodtató Imgur-poszttal kapcsolatosan. Bár létezik ez a keresztnév, Bökényt persze igazából nem Bökénynek hívják, mert mondani se kell, vele kapcsolatban is álnevet alkalmazunk. Szóval az alábbi történet legalább olyan elgondolkodtató, mint amire reagál.

Bökény és barátnője az egyetem mintapárja volt, de amint az már a bevezetőből is kiderül, a kapcsolatnak már vége szakadt. Amin igazán meg fog lepődni, az az, hogy mi történt a szakítás után – és hogy mennyi ideig. Ön mit tudna mesélni az exéről? Kíváncsiak lennénk az ön történetére is, kérjük, írja meg a Randiblog e-mailcímére!

„A kapcsolatunk egyetemi életünk legelején kezdődött. Épp túl voltam egy szakításon, de akkoriban a párkapcsolat mindennél fontosabb volt számomra. Az első egyetemi óránk angol volt, elsőként érkeztem, és méregettem az érkezőket, beszélgettem, ismerkedtem. Mikor belépett az osztályterembe, rögtön tudtam, hogy Ő az. Szolid, kicsit zárkózott lénye, rendezett, de teljesen átlagos öltözéke, szelíd, tisztaságról és fájdalomról árulkodó arca, mely egyáltalán nem volt hivalkodó és a szemei melyekből az okosság, a szellem sugárzott. Első szünetben mellé keveredtem, meghívtam egy kávéra. Én akkor motoros bőrkabátot és acélbetétes bakancsot viseltem, de mivel régi középosztálybeli családból származom, az etikett, az előzékenység és kedvesség természetes számomra.

Kiderült, ugyanazon a szakpáron vagyunk, órák után hazáig kísértem, de csak a kerítésig. Jó volt nekem ez a félig baráti kapcsolat, magamban még nem zártam le előző barátnőmet, noha vele minden kapcsolatom megszakadt. Tartottam ezt a „kertkapuig, de nem tovább” játékot egy hónapig, mígnem egyszer elvágtam az ujjam, és inkább otthon akartam lenni, Őt csak a buszig akartam kísérni, mire megsértődött, én pedig mégis hazáig kísértem, ekkor árulta el, hogy ő többet érez irántam. Búcsúzáskor megöleltük egymást, ekkor indult el bennem is valami.

Ezután már nem rohantam el, a hazakísérés után félórát-órát még beszélgettünk, de megesett, hogy a beszélgetés hosszúra nyúlt, és elment az utolsó busz, így ott kellett aludnom, de nem a szobájában, hanem az előtérben volt az ágyam.

A vizsgaidőszak elközeledtével együtt tanultunk Nála, az ágyam beköltözött a szobájába, egy közös vizsgára készülés alkalmával elcsattant közöttünk az első csók. Az ágyában kötöttünk ki, de vigyáztam Rá, csak kényeztettem, mert Ő még szűz volt, és ezt tiszteltem. Még egy ideig aludni a külön ágyban aludtam, de nemsoká felvállaltuk a kapcsolatunkat a családja előtt.

Az egyetemen is, mindig is a legjobb tanuló volt, gyöngybetűkkel jegyzetelt az órán, szinte mindent leírt, én vicces folyamatábrákat, kis grafikákat készítettem, így ha valaki a kettőnk jegyzetéből készült fel a vizsgákra, számíthatott a jelesre. Idővel az „egyetem legszebb párjává” váltunk, sülve-főve együtt voltunk, mindenhova együtt mentünk, még a gimnáziumi osztálytalálkozómra is. Ő rendkívül féltékeny természet volt. Én sosem voltam az. Igényelte a totális kapcsolatot, amit meg tudtam adni, mivel nem volt ellenemre. Szellemes, kreatív és sokszínű volt, mikor azzal kezdett egy mondatot: „rájöttem valamire!”, érdemes volt odafigyelni, mert tényleg érdekes megfigyelés, gondolat következett. Ittam a szavait, ittam a lényét, mellettem állt, mikor latin vizsgára készültem, mellettem volt, mikor belebuktam egy programozói projektbe.

Egyik nyáron – már három éve voltunk együtt – elárulta, szerelmes egy másik fiúba az egyetemről, akit még nem is ismer. Mondtam, semmi gond, ismerd meg, azután dönts. De Ő a „tiszta helyzeteket” szerette, szakított velem, mielőtt ismerkedni akart a másik fiúval. Elhívta sörözni a kiszemelt fiút, aki az „intimitás maximumaként” az egészségügyi problémáit osztotta meg vele.

Én a padlóra kerültem, kb. 8 évembe telt, hogy „fel tudtam állni”, de azután is minden nap eszembe jutott, a buszon, villamoson, metrón kerestem, találkozni akartam vele. Írtam neki üzenetet, levelet, hívtam telefonon, míg végül 10 évvel a szakítás után egyik nyersen visszautasító telefonbeszélgetés után töröltem a számát, nem hívtam többet. De a mindennapi rágondolás, a „keresés” nem szűnt meg. Ez után három évvel egy kapcsolatnak nem nevezhető udvarlás során jutottam el egy 12 lépéses helyreálló csoporthoz. A Helyreállásba egy évig jártam, megtanultam az „elengedést”, végigdolgoztam magamon ezt az évet, és villámcsapásszerű felismerés volt, hogy már nem gondolok erre a kapcsolatra minden nap, már nem sírom vissza.

Kb. 3 hónapja (3 év csönd után) váratlanul felhívott. Éjjel, azzal, hogy az egyik cicája elkóborolt, és erősítsem meg, mert „én mindig megértettem őt”. Megerősítettem, találkoztunk is, de egy puszit sem adott, beszélgettünk, de távolságtartó maradt, önmagába zárkózott, elszigetelt helyen lakik, a lakhelyéről senki nem tudhat.

Egyedül él, én is egyedül vagyok, ez volt a leghosszabb kapcsolatom. Sikerült elengednem. Nincs bennem késztetés, hogy próbálkozzam, nem keresem, mindössze szomorú vagyok, hogy az élete „nem sikerült”. Az enyém sem, de ez nem összekötő kapocs... Én kiegyensúlyozott vagyok, mégha nem is boldog, de vannak örömeim, munkámban, életemben, a kedélyem derűs, elengedtem... és ez 14 évvel a szakításunk után nagy eredmény!”