Elértem, amit akartam, de hatalmas árakon

„A Randiblogba küldenék be egy üzenetet, annak reményében, hogy mások nem követik el azt a hibát, amin én a mai napig bánok. Illetve ha ő magára ismer, megérti, mit miért tettem...” – egy igazán különleges levél olvasható alább, a beküldőnek is egy hasonlóan különleges álnév jutott, az, hogy Terestyén. Az ő történetéből kevés konkrétum derül az alábbi, drámai sorokból, de így is nagyon világosan és átélhetően átjönnek az érzelmek, amiket Terestyén közölni szeretne: hogy megbánta, hogy a párkapcsolatával és családjával szemben karrierjére és saját sikereire koncentrált.

Vannak hasonló élményei? Hozzászólna? Ön is tudna mesélni? Kérjük, ne fogja vissza magát, hanem írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére!

„Egy mocskos, rendszerváltási idők előtti konyha alkalmazottjaiként ismertük meg egymást.

Az idő telt és a leggyönyörűbb pillanataimat éltem át vele. Minden jött a maga idejében. Éjszakai séták, hajnalba nyúló beszélgetések, szerelmes vadságok, függővé válás a másiktól, közös lakás, család… Mindaz, amire egy magamfajta, elpocsékolt alak csak vágyhat, minden megvolt, boldogok voltunk. A mai napig ezt siratom.

Boldogok voltunk, és nekem ez nem volt elég. Nem miatta, hanem saját magam miatt. Megadta a lehetőséget arra, amire mindig vágytam, egy családra.

Én önző módon, miközben a családban láttam a jövőt, kicsit a magam elismertetésére hajtva, elindultam a jövőnk felé. Egy elismerést akartam a szakmámban, és ezáltal egy biztonságot, amit a családomnak tudhatok be. De elrontottam. Idővel, amikor dicsőség dicsőség után jött, nem bírtam a véremmel, és még többet akartam. Több lett, egyre több lett... És közben elveszíteni véltem azt, ami a legfontosabb volt számomra: őt és a családot. Őt és az álmot, amit együtt álmodtunk.

A folyamatos hazudozások és bizalmatlanság, veszekedések után úgy döntöttem, továbbállok.

Elhagytam az országot, mindennap visszasírva őt. Mindennap elalvás előtt az ő gondolatával, és idővel már alvás helyett is csak őrá gondoltam, gondolok.

Nem akarok áltatni senkit sem, vagy leírni 3 évet, lehetetlen mindent.

15 éves korom óta küzdök egy betegséggel, ami mára rákká fajult.

Jelenleg ennek az országnak az egyik legmegbecsültebb embere vagyok a szakmámban. Elértem, amit akartam, de hatalmas árakon, és szeretném, ha tudná mindenki, aki ezt majd egyszer olvassa, hogy a boldogság nem mérhető anyagiakban.

Mindent feladnék azért, hogy az utolsó kis időt, ami még adatik nekem, az ő karjaiban tölthessem, egy olyan álomba belemerülve és belehalva, ami csak az övé és az enyém.

Csak remélem, hogy egyszer még a mi történetünk happy enddel végződik.”