horoszkóp
shutterstock 378797413

A hűtőajtó nyitásának hangjától is vérben forognak a szemeim

2016.12.27. 14:39

Boldogok vagyunk, nincsenek problémáink” – ezzel a tárgymegjelöléssel érkezett az alábbi levél a Randiblog e-mailcímére, ahova, már most szólunk, az ön levelét is várjuk! Ritkán kapunk levelet olyanoktól, akik felhőtlenül boldognak mondják magukat, ezért különös érdeklődéssel nyitottuk meg ezt a levelet. Amint azt alább ön is látni fogja, már az első mondatból egyértelmű, hogy a beküldő, Fabióla sajnos ironizál.

Fabióla élete egyáltalán nem boldog, és a problémák fő forrásának az alkohol tűnik. Ez a levél arról szól, hogy milyen érzés olyasvalakivel kapcsolatban élni, aki alkoholproblémákkal küzd, és ebből az következik, hogy ez a beszámoló egyrészt lebilincselően érdekes, másrészt meglehetősen nehéz és elgondolkodtató olvasmány. Ha önnek is eszébe jut valami a témáról, ha volt már hasonlóan nehéz kapcsolata, vagy ha tud megoldást, írjon ön is, várjuk levelét!

23 éves koromtól a szüleimhez haza, a temetőbe járok. Ezt elsősorban egy igaz jóbarátnak, mr. Alkoholnak köszönhetem. Hazugság és képmutatás lenne leírni, hogy én ennek köszönhetően soha és egyáltalán nem barátkoztam Irsai urakkal, vagy éppen mindig tudtam mértéket tartani a Pálinka nevű és egyéb, erősnek mondható kollégáival. Jártam bulikba, és olyan is volt, hogy másnap szinte az életemért küzdöttem a fejfájástól. Mindezt keretek között, alkalomszerűen műveltem.

A fentieket leszámítva vagy csupán kiegészítve: ami általában másokra, úgy az természetesen rám is igaz. Értékrendem, világnézetem rendben; megélhetési gondok nincsenek; szinte tökéletes vagyok. (Bár ez utóbbi szó, a „tökéletes” jelentése számomra még rejtély.)

Életem párjával az első 15-20 randink budapesti belvárosi kocsmákban, kiülős, beszélgetős, sokak számára igénytelen helyeken indult, több mint 4 évvel ezelőtt. Megvolt a felejthetetlen első alkalom, majd az összeköltözés, aztán a kertes ház, és a boldog családot szimbolizáló kutya, no meg ugye a cicák. És az autókat majdnem ki is felejtettem. (Igen, már csak a gőgicsélő gyerek hiányzik a Lila akác közből.)

Szóval egyértelmű, mi boldogok vagyunk, nincsenek problémáink. Aztán a rózsaszín felhők és a lila ködök után rá kellett jöjjek, igenis nekünk vannak problémáink, aminek bizony neve is van: Unicum.

Talán egy éve tart ez a viszony az ember és közte, amire egy korábbi munkahely volt az első hihetőnek szánt indok. „Szar napom volt”, „elegem van” és sorolhatnám a mindenki által ismert mondatokat. Nyilván itt az én munkamániám sem sokat segített a helyzeten.

Ami pedig az együttérzésemet illeti, hát abból sem jutott túl sok; mert talán nekem sem volt egyszerűbb. Lényeg, hogy az ember számára a munka utáni – szigorúan otthon elfogyasztott – 1-2-3 kis pohárka nedű a stresszoldást volt hivatott szolgálni, férfias sörágyba burkolva. Értettem is meg nem is, hittem is meg nem is…, de óhatatlanul egyre többször kicsúsztak a megjegyzéseim a napi fogyasztásáról. Persze nem túl elegánsan az általam megélt családi párhuzamokat is taglalva.

3-4 hónapos kínlódás után aztán jött egy lehetőség a hőn áhított 180 fokos váltásra. Öltöny és makkos cipő helyett farmer és edzőcipő. Az ember örült, én örültem, szóval már majdnem újra boldogok vagyunk. Engem is megcsaptak a változás és az odafigyelés szellői.

Csak éppen legnagyobb meglepetésemre továbbra is hárman maradtunk. A másik kis barna, aki befolyt az életünkbe, még mindig itt van. Esténként mindig felbukkan, és egyáltalán nem akar távozni.

Tehetetlennek, ostobának, dühösnek, még ki tudja, mi mindennek érzem magam, mert nem tudok változtatni a helyzeten. Voltak beszélgetések, mely a probléma felismerését lettek volna hivatottak szolgálni. Persze ezek néha igazán kiadós veszekedésbe csaptak át, feleslegesen.

Este vagy éppen hazaérkezéskor a kis barna előkerül, nekem pedig már a hűtőajtó nyitásának hangjától is vérben forognak a szemeim, hisz kezdődik a boldog este. Ha szóvá teszem, azabaj, ha mosolyogva elkészítem a vacsorát, azabaj… És természetesen én pedig – aki, az édeshármas óta szinte egy kortyot sem iszik –, unnormálisan viselkedem. Szerény agykapacitásom képtelen felfogni, hogy napi 1-2-3 pohárka még nem alkoholizmus, ez még nem probléma, mi boldogok vagyunk.

Viszont most már tudom, hogy rettegek attól, elkövetem a hibát, amit az édesanyám már megtett. Egy alkoholistával élt együtt rövid kis életében. Elviselte a részeg szavait, az ütéseit, kiszolgálta, szerényen nevelgette a gyerekeit, mert... Nem tudom, miért. Talán szerette. Talán mert félt más életet választani, mert neki nem volt semmije. Talán mert elfogadta a sorsát küzdelem nélkül. Talán mert elhitte, hogy ez még nem probléma.

Persze nekem más. Talán mert szeret. Talán mert jól élünk. Talán mert nem bánt. Talán mert boldogok vagyunk és nincsenek is problémáink.”

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!