horoszkóp
shutterstock 297732215

Nesze neked, itt az utolsó gyomros, amire annyit készültél

2017.01.16. 21:45

Szívesen olvasom az itt megjelent történeteket, úgyhogy én is elhatároztam magam és bízom benne, hogy segít a továbblépésben. Nem gondolom, hogy egyedi az írásom, így azoknak szól, akik hasonló kapcsolatba kezdenek bele: NE tegyék, mert fájdalmas és kínzó vége lesz. Hosszú és aprólékos lesz, de szükségem van rá, ki kell adnom magamból és ígérem, minden részlet jelentőséggel bír, így ha valakit érdekel a történetem és végigolvassa, remélem hasznosítani tudja a tapasztalataimat.

A fenti bevezetővel kezdődő történetet Marsal szenteste írta meg – az is ki fog derülni, hogy miért pont akkor. Marsal (nem ez az igazi neve természetesen) még harminc éves sincs, de már túl van egy váláson. Ő maga azt mondja, hogy viszonylag idős volt már, amikor utolérte az első nagy szerelem, és talán hozzá lehet tenni, hogy viszont viszonylag fiatal volt a házasságkötéshez, amikor kimondták az igent a szerelmével.

Amilyen szépen indult minden, olyan keményen kezdtek jönni a gondok egy idő után – Marsalék házassága válással végződött, pedig Marsal mindvégig reménykedett, hogy helyre lehet hozni a dolgokat. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Ha ön tud válaszolni Marsal kérdéseire, kérjük, tegye! Írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére! De akkor is szívesen látjuk a levelét, ha saját történetét szeretné elmesélni.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Marsalnak hívnak, 29 éves vagyok, mérnöki végzettséggel és stabil anyagi helyzetben, hosszú, sovány alkat, jómódban és nagycsaládban nőttem fel, szüleim megtanítottak mások elfogadására, és hogy ha bármit el szeretnék érni az életben, azért keményen meg kell küzdenem. Mindig jó tanuló voltam, bár a tanulás soha nem kötött le, nem kellett nagy erőfeszítést tennem a jó eredményekért. Nem érdeklődtek utánam a lányok, de ez soha nem zavart, mert mindig a sport és az előrejutás érdekelt, így nem éreztem hiányát. Nem jártam „csajozni”, mint a többi rendes fiatal srác, nincs nagy tapasztalatom párkapcsolatok terén, így történetem az első és mindezidáig egyetlen párkapcsolatom története. Alapvetően érzelemmentes vagyok, nem hat meg semmi, mindig Jégembernek neveztek a ridegségem miatt.

A másik főszereplő a volt nejem, egy észtországi lány (akit nem nevezek meg, csak utalni fogok rá), szegénységben nőtt fel, az édesanyján kívül nincs senkije. Mindig egyedül volt, így nem kellett soha senkivel együttműködnie. Kémikus és nem igazán emberbarát, akár csak én (ami meglepő, mert kifejezetten széles ismeretségi körrel rendelkezem). Sokra akarta vinni a tanulmányaiban és tett is érte eleget.

Történetem sok évvel ezelőtt kezdődik, amikor is az egyetem második éve után nyári diákmunkára mentem az Egyesült Államokba. Életem legjobb nyara volt és ott találkoztam vele. Első pillantásra olyat művelt a szervezetem, mint még soha, fuldokoltam és a szívem 200-zal vert, elolvadtam. Először azt hittem, valami betegség jött ki rajtam, de mivel ez csak a jelenlétében jött elő, nem lehetett betegség. Éreztem, hogy valami nem oké. Ez? Ez lenne az? Amiről mindenki beszél? A szerelem elért volna? Nekem is van szívem, van valaki, aki hat rám? 21 év és 8.000 km kellett hozzá, hogy megtörténjen? Igen, megtörtént. Minden pillanatban együtt voltunk, együtt laktunk és dolgoztunk, kerestük egymás társaságát. Olyan volt, mint egy tündérmese és égetően forró.

Aztán eljött az ősz és a könnyes búcsú ideje, de tudtuk, éreztük, hogy ez itt és így nem érhet véget. Hazamentünk, ki-ki a saját országába és minden este skype-oltunk órákon át, hosszasan beszélgettünk, mintha még mindig odakint lennénk. Meghívtam magamhoz és ő eljött az ünnepekre. Tűkön ülve vártam a reptéren, hazavittem és bevezettem egy új, számára ismeretlen világba, megmutattam neki mi az a család. Nem értette, nem ismerte és nem is fogadta el, pedig a családom nyitottan és örömmel várta, én pedig boldogan vittem körbe és vágtam a világ arcába, hogy itt van, ő az, aki megfogta a Jégembert.

Beköszöntött az új év, hazament, de tavasszal kiutaztam hozzá és megnéztem a szülővárosát, újabb csodás 2 hét, együtt. Megismertem anyósomat, aki egy csodálatos ember, illetve a párom azt akarta, hogy megismerjem a múltját, így be akarta mutatni a korábbi kapcsolatait, mind az ötöt. Engem ez zavart, nem voltam rá kíváncsi, de mivel ő kérte, belegyeztem, megismertem őket. Az feltűnt, hogy egyik sem mosolygott és mindegyiket valaminek az elérése után hagyta ott, de nem foglalkoztam vele, csak túl akartam lenni ezen a részen.

Nyáron Siófokon diákmunkáztam, ő közben befejezte az egyetemet (mert ott 2 évvel rövidebb az általános), és nyár végén eljött újra hozzám. Csodás nyaralás volt. Egyik délelőtt felvetette, mi lenne, ha elvenném? Nem foglalkoztam a témával, mert soha nem akartam megnősülni, amúgy is korainak tartottam, megsértődött, de nem folytattuk a témát. Azt terveztük, hogy ha én is végzek, együtt megyünk vissza az USA-ba, hiszen nekünk való és ott akarunk élni. Hazament, újabb beszélgetések, újra kiutaztam hozzá, visszajöttem.

Egyik este felvetette, hogy eljön hozzám, amíg befejezem az egyetemet, ő itt is megtudja csinálni az amerikai felsőoktatáshoz a nyelvvizsgát és felkészülhet az egyetemre is, továbbá keres valami munkát, amíg végzek. Nem éreztem szükségét, hiszen ha eddig kibírtuk, akkor már nincs sok hátra, úgyis megyünk, de nem tudtam nemet mondani, együtt akartam lenni vele. Az iskola mellett éjszakai műszakban dolgoztam, és albérletet kerestem. Ő munkát vállalt és pénzt gyűjtött odakint, megkaptuk a féléves vízumot és én egy márciusi estén kint álltam a reptéren és vártam, vártam rá, aki velem akart lenni, és ő eljött, hatalmas boldogság öntött el. Megkezdtük közös életünket, szerényen, de boldogan, amit tudtam, biztosítottam, ő tanult és megvoltunk.

shutterstock 387937375

Május környékén a jövőről beszélgettünk (még nem dolgozott), hiszen októberben lejár a vízuma és mivel az általa gyűjtött pénz kifogyóban volt, nem akarta megkockáztatni, hogy elutasítsák az újbóli vízumkérelmet, így ultimátumot kaptam, vagy elveszem, vagy a lejáratkor hazamegy, és nem látom többé. Gondolkodtam pár napig, de őrülten szerelmes voltam, a gondolat, hogy elveszíthetem, irtózatos volt, így beleegyeztem. Mindenki figyelmeztetett, hogy itt valami bűzlik, de én leráztam őket. Nekem is megfordult egy gondolat a fejemben, de ha már az elején nem bízok benne, hogy lesz ebből kapcsolat?

Mindent megszerveztünk (a gyűrűn és ruháján kívül mindent a családom és én fedeztünk) anyósom eljött és júliusban megtartottuk az esküvőnket. Életem legboldogabb napja volt, egymáséi lettünk mindhalálig. Az esküvő alatt többen feltették a kérdést, hogy velem is ennyire lekezelő és lenéző, mint az édesanyjával? Nem, így az idegességnek tudtam be a dolgot.

A nagy nap után kicsi nyaralás következett és boldogság, lett egy kutyánk is, akit én szigorúan próbáltam fogni, de ő babusgatta és állandóan magával hordta, így idegroncsot csinált belőle. Közben kitalálta, hogy ő itt is meg tudja csinálni a mesterképzést, hisz én még úgy is tanulok, keres egy megfelelő egyetemet (időközben a tartózkodási engedélye is megjött). Felvették itthon egy vidéki egyetemre, de mivel messze laktunk, én többször is le akartam beszélni róla, mert nehézkes lesz bejárni. Hajthatatlan volt és az édesanyja fizette neki, így el kellett fogadnom.

Eltelt az első év, én tanultam és dolgoztam, ő tanult. Esténként nem várt főtt étel, se tiszta ház, nem vártam el, nem cselédnek van, de jól esett volna, viszont ő fáradt volt a tanulástól. A második szemeszterre kitalálta, hogy nehéz a hazajárás, ezért albérletet keres, hétköznapokon lent marad, tanul és hétvégére jön haza. Elétettem egy költségvetést, én nem tudom fizetni a két albérletet, de addigra ő már elrendezett mindent és újra édesanyja támogatta. Ezen meglepődtem, mert nincs semmije anyósomnak, pláne pénze, viszont nem láthattam bele kettejük dolgába, el kellett fogadnom. Kérleltem, ne tegye, mert ez összetör, de őt nem érdekelte és elkezdett apránként lecuccozni. Meghasadt a szívem az első este, amikor nem jött haza, és mivel nekem kevés órám volt, többet és folyamatosan dolgoztam kettőnkért. Kerestünk neki gyakorlati helyet nem messze tőlünk, de akkor sem jött haza, csak hétvégén, illetve egyre ritkábban.

A karácsonyt az anyósomnál töltötte, én februárra végeztem a tanulmányaimmal, főállásban kezdtem dolgozni. Ha tudtam, hétvégére tettem a szabadnapokat, ha nem tudtam, a hétközi szabadnapokat ingyen és folyamatos munkával töltöttem, hogy rohanjon az idő és minél hamarabb jöjjön az együttlét. Ő tanulással és nem velem töltötte a hétvégéket. Rendszerint csak ültem mögötte és figyeltem, ahogy készül, nagyon büszke voltam rá.

A következő nyáron a gyakorlati helyén dolgozott és készült a diplomamunkával, továbbá egyik nap bejelentette, hogy neki kell 2-3 hét gondolkodási idő, addig nem jön haza, ne is keressem, mindenki gondolkodjon. Nagyon fájt és égetően vártam haza, folyamatos munkával töltöttem ezt az időszakot, napi 16-18 órában. Ő hazajött, átölelt és az ölembe ült, minden rendben, hozzuk ki a legjobbat magunkból és pár év múlva családbővítésen is gondolkodhatunk. Nagyon sírtam és boldog voltam, jó lesz újra. Továbbra sem járt haza rendszeresen, de jobb volt a helyzet kicsit.

Ősz fele egy reggelen azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy vegyek fel 1000 EUR kölcsönt a bankból, mert az utolsó részletre nincs pénze az anyjának, ő pedig nem kap (hogyan is kapna, amikor nincs rendes keresete?). Családomhoz fordultam és ők készséggel segítettek, megegyeztünk, hogy ha végez, havi részletekben apránként visszatörlesztjük, de figyelmeztetett, hogy ehhez nekem semmi közöm, ő majd rendezi velük. Megkaptuk a pénzt.

Nekem addigra már nagyon elég lett a munkahelyemből és felvetettem neki, mi lenne, ha Angliába mennénk? Nem lelkesedett, de nem is ellenezte, megegyeztünk, hogy előremegyek, mindent elrendezek és februárban, amikor végez, jön utánam. Én felmondtam, ő pedig közölte, hogy a maradék időszakot az egyetemi albérletben tölti, amit természetesen, soha nem tudhattam meg, hogy hol van, ez az ő titka volt. Elbúcsúztunk és kijöttem.

Az érkezésem estéjén hiába hívtam, nem tudtam elérni. Napokkal később volt egy rövid, kelletlen beszélgetésünk, de nagyon fáradt volt, nem erőltettem. Később egy újabb ilyen, amiben kértem, hogy jöjjön ki karácsonyra, de ő egyedül akart lenni, mert készült a vizsgákra.

December 24-én, szenteste felhívtam és itt tört meg a számomra legkedvesebb ünnep varázsa. Közölte, hogy menjek a fenébe, én otthagytam őt, a nejem, építsek saját életet és felejtsem el, soha nem fog kijönni és ne menjek vissza. Ültem, mint egy barom és nem értettem semmit. Hiába próbáltam engesztelni, hajthatatlan volt és többet nem volt élőszavas kommunikáció köztünk. Én megzuhantam teljesen, non-stop rajta járt a gondolatom, semmire nem tudtam koncentrálni, olyannyira, hogy csak az alkohol tudott kikapcsolni. 2 hétig minden este ájultra ittam magam, ez volt az egyetlen, ami segített.

Az utolsó nap éppen rókázni indultam, amikor véletlen a tükör felé fordultam és elborzadtam a látványtól. Ez? Ez vagyok én? Így nem mehet tovább, hogy fogom visszaszerezni ilyen állapotban? (Azóta sem ittam többet.) Próbáltam keresni, de csak mailben hagyta, és bárhogy könyörögtem, nem állt velem szóba.

Közben megkaptuk nővérem esküvői meghívóját és kérleltem, jöjjön el, töltsünk együtt pár napot, beszéljünk. De nem, megszégyenülve és nélküle jelentem meg a nagycsalád előtt és imádkoztam, hogy senki ne kérdezzen rá. Nem tették, minden az arcomra volt írva. Ott álltam nővérem tanújaként testben, de fejben a mi nagy napunkon jártam, ahol újra és újra kimondtam az igent, láttam őt a ruhájában, éreztem a csókját.

Nem volt mit tenni, megkértem, hogy ha így döntött, akkor váljunk el, én nem akarok a jövőbeni boldogsága útjában állni, könnyebb lesz most, mint később. Erre azt a választ kaptam, hogy neki sem ideje, sem pénze ezzel foglalkozni, így ha beadom a válópert, ő nem fizeti vissza a kölcsönt, amihez semmi közöm, különben sem szándékozik új kapcsolatot kezdeni senkivel. Elborult az agyam és olajat öntöttem a tűzre. Közöltem, hogy ha ezen gondolkodik, akkor hivatalosan hajtjuk be a tartozást! Végül belement a válásba, de nem működött együtt, és én még mindig könyörögtem, hogy gondolja meg magát és hozzuk rendbe a dolgokat. Nagyon ronda emailekat kaptam tőle és kitűzték a tárgyalást a következő februárra.

Én hazautaztam, eljött a tárgyalás napja, és én csak ültem némán, leszegett fejjel és belül zokogtam. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, így egy papírra írtam le a bírónőnek a kérésem, mondja ki a válást most, nem bírom ki még egyszer ezt. Megértő volt és kimondták a válást. Én kirohantam a bíróságról, nem tudom merre, csak hogy futottam, ki akartam rohanni a világból, amíg erő és levegő híján össze nem estem. Kitépték az eddig összetört szívemet és megsemmisültem.

shutterstock 554878951

Visszautaztam Angliába, és tudtam, hogy ezt nem tudom egyedül kezelni, én mindent túlélek, de ezt nem. Orvoshoz fordultam, de nem hatottak a gyógyszerek, immunis vagyok rájuk. Próbáltam társaságba járni és ismerkedni, de senkire nem emlékszem, nem tudtam ott lenni fejben, csak rajta járt a gondolatom. Így újra a munkába temetkeztem, másodállást vállaltam (semmi szükségem rá, hiszen elismernek és megbecsülnek a munkahelyemen, felnéznek rám, számít a szavam, pénz nem kellett), hogy ne legyen időm gondolkodni. Kettőnkért dolgoztam továbbra is és hajtottam még mindig, bár közölte többször is, hogy tűnjek el örökre, utál engem, és soha ne keressem, ha akar valamit, majd megkeres.

Nem tette!

Rövidebb időszakokra el tudtam felejteni, de újra és újra előjönnek az érzések, és minden alkalommal ugyanúgy fáj, mint amikor először nem jött haza. Minden este azt kívántam, ha reggel kinyitom a szememet, őt lássam meg, mint régen, és együtt legyünk boldogok. Így jutottunk el a decemberhez.

Mindjárt szenteste, amikor közölte, én pedig nagyon magam alá kerültem megint. Tudtam, hogy nem leszek egyedül, mert öcsém is felnőtt közben és kijön meglátogatni három egyedül töltött karácsony után. Ez feszélyezett is, mert nem akartam, hogy megzuhanva lásson, és egyre durvább helyzetbe kerültem. Egyik reggel kedves kollégám és barátom egy időben ért be velem a munkahelyre, és kiszállva az autójából meglátott, nem engedett dolgozni.

Beszélgettünk és figyelmeztetett, lépjek végre tovább, elég ideje szenvedek, ne keressem és ne várjak, mert újra bántani fog. Jó ember vagyok, és többet érdemlek! Feltette nekem a kérdést, amire nem tudtam a választ: egy álmot vagy inkább rémálmot kergetek?

Nem segített, nem hallgattam rá, így nem bírtam tovább és közel két év után kerestem őt. Emailt írtam, de nem jött válasz. Ekkor azt gondoltam, már nem használja az emailcímet és elhatároztam, hogy felhívom, hiszen ha küzdök érte, rendbe hozzuk a dolgokat. 3 napig készültem és szárnyalt a fantáziám, hogy tudunk beszélni, belátja, hogy jók voltunk együtt és adunk egy esélyt. Mekkora naivitás! Remegő kézzel vettem fel a telefont és felhívtam.

Ő felvette és azonnal 15 perc töménytelen szitkozódás következett, amiben számon kérte, hogy hogy merem felhívni most, csak mert eszembe jutott valami? Hol jártam eddig? Miért nem támogattam anyagilag? Neki nem futja se az albérletre, se élelmiszerre rendesen. Miért nem tudom, hogy éppen nincs Magyarországon? Miért nem tudom, hogy egy éve beteg? (Tudtam, azonnal hallottam a hangján, minden rezdülését ismerem.) Miért zaklatom, és miért nem tudok várni, majd ha akar, válaszol, de nem akar és minden létező sértést a fejemhez vágott, majd lecsapta a telefont! Puff!! Nesze neked, itt az utolsó gyomros, amire annyit készültél.

10 perc múlva jött egy email, szintén töménytelen mocskolódással, amiben közölte, hogy a maradék tartozását január és februárban rendezi a szüleimmel, ő már nem tartozik semmivel többé, komoly és új barátja van, nagy jövő elé néznek és hogy tűnjek el örökre, végleg, túl késő bármit is rendbe hozni. Úgy lesz!

Az világos, hogy a nejem nem létezik többé, mintha meghalt volna, mert ezt a beszélgetést egy mentálisan zavart idegennel folytattam, nem vele. Ő soha nem káromkodott. Amióta elhagyott, minden nehézségéért és problémájáért engem okol, annyi dühöt és gyűlöletet halmozott fel irányomban, amennyit senki nem lenne képes kezelni. Az élete nem haladt előre, sőt visszalépett újra, és ez csak még jobban forgatja bennem a kést, nem látja hogy mindent mellettem ért el.

Kívánom, hogy legyen boldog az új baráttal, és ne csak egy szám legyen a listán, de az már nem az én fejezetem. Ha felhívna, még mindig rohannék hozzá, de ennek nem áll fenn a veszélye. Szenteste van és ugyan úgy szenvedek, mint három évvel ezelőtt. Történetünkről mindig Az arany ember regény jut eszembe, lehet, hogy ő volt nekem az élő alabástrom szobor.

Merre? Hogyan tovább? Nem tudom. Változtatnom kell és végre 28 év után elkezdeni élni. Szerelmem a sírig tart, és nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a sorsot. Kapcsolatban nem gondolkodom, még mindig bűntudatom lesz, ha más nőre gondolok, illetve nem tudom, hogy képes leszek-e újra bizalmat adni bárkinek is. Így ha valaki hasznos tanáccsal szolgálna, azt szívesen veszem.

Ez az én történetem és köszönöm, hogy kiadhattam.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!