horoszkóp
shutterstock 521047537

A párommal egymást biztatjuk, de alig eszünk

2017.01.23. 22:47

Szegénységem és ostobaságaim igaz története” – ezzel a tárgymegjelöléssel érkezett az alábbi levél a Velvetnek Janek álnevű olvasónktól. Janek felsorol öt hibát, amit az élete során vétett, és amik oda vezettek, hogy szegénységbe sodródott a családjával együtt.

Nagyon megérintett minket ez a levél már csak azért is, mert az tűnik ki belőle, hogy miközben Janek és szerettei egyre elkeserítőbb helyzetbe kerülnek, a szűk családon belül mégis harmónia van, képesek szeretni egymást a megpróbáltatások során is, tartják egymásban a lelket.

Nagyon drukkolunk, hogy a dolgok jobbra forduljanak számukra – ki tudja, talán ha leközöljük a levelet a Randiblogban, az segít valamit. Ha ön is írna nekünk, vagy Janek számára lenne bármilyen reakciója, tanácsa vagy hozzászólása, kérjük, a Randiblog e-mailcímére küldje az üzenetét!

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Az én történetem hihetetlen, legalábbis számomra. Még pontosabb megfogalmazás, hogy még mindig képtelen vagyok felfogni, hogyan történhetett meg velem, hogy egyik nap még gondtalanul éltem az életemet, másnap viszont már nem volt pénzem kenyérre. Volt már ínséges időszak az életemben, csak akkor még nem volt három kicsi gyermekem. Nem szoktam bűnbakot keresni, inkább a saját hibáimat mutatom be, hátha ezen értékes tapasztalatok által valaki elkerülhet egy hasonló katasztrófát.

1. hiba – rossz álmokat választottam

Mindig azt mondták, hogy kövessem az álmaim. Ezt hallottam a tévében, a tanároktól, barátoktól, ezt olvastam a könyvekben, egyértelmű volt, hogy így fogok cselekedni. Titkos, szinte már perverz módon fantáziáltam gyerekkoromtól a színészetről. Azon a napon, mikor a gimnáziumban megkérdezték, hogy hova jelentkezünk tovább, eldöntöttem, hogy belevágok. Semmi tapasztalatom nem volt, az egyetemen el is véreztem.

Úgy gondoltam, hogy nincs mit veszteni, elvégzek egy akadémiát. Ott több fantáziát láttak bennem, fel is vettek, osztályelsőként végeztem, meg is szereztem a papírt, hatalmas reményekkel léptem ki a kis oklevelemmel. Bár sokan pedzegették, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a színház megtelt. Az egyetemről be lehet csúszni a szakmába, de amúgy csak kapcsolatok vagy hatalmas mázli révén lehet elhelyezkedni. Nekem egyik sem volt. Ezért a harmadik lehetőséget választottam: elkezdeni a legalján, alázattal végigjárni a létra minden fokát.

shutterstock 130102301

2. hiba – rossz fát húgyoztam le

Amatőrökkel kőszínházi színvonalú előadásokat hoztunk létre. Egy csoda történt egy eldugott kis település művelődési házában. A társulat tagjai között voltak a helyi prominens személyek közül többen is. Egyikük hozzáállásával komoly problémák voltak, amit én szóvá tettem. Nem kellett volna. Nem sokkal később a művelődési ház falain kívül találtuk magunkat. Rájöttem, hogy politikai kapcsolatok révén lehetetlenítették el a munkánkat. Nekem nem voltak ilyen jellegű kapcsolataim sem.

3. hiba – a családi vállalkozásban helyezkedtem el

A legkönnyebb utat választottam ezzel. Elkényelmesedtem a vállalkozásban, inkább a színházi társulatommal foglalatoskodtam, amíg lehetett. Mentségemre szóljon, a bérezésem a lakhatásban és ellátásban ki is merült, így gyakorlatilag semmim sem volt sokáig. Ennek ellenére bizalmi állást töltöttem be, pénzzel, dokumentációval, tanácsadással és minden egyébbel foglalkoztam, amit egy vállalkozás megkíván, sőt még sokkal többel is. Úgy éreztem, hogy a saját jövőmet építem ezzel is, így kevésbé volt áldozatos a dolog.

Azonban egy nap megismertem egy lányt, összeköltöztünk, majd gyermekeink születtek, és már nem tehettem meg azt, hogy ingyen dolgozzam. A minimálbérért és a családi boltban való vásárlásért fejében dolgozhattam tovább. Nagycsaládos ember lettem, s bár az ételre sosem volt gondunk, a pénz mindig hiányzott. Ismét mentséget kell magamnak szolgáltatnom, mert a párom és én soha semmit nem költöttünk magunkra. Nem jártunk el sehova, nem ittunk, nem dohányoztunk, nem vettünk ruhákat, ha volt két forintunk, abból hármat a gyerekekre fordítottunk. Kiszolgáltatottak lettünk a szüleim felé.

4. hiba – nem tartottam a pofámat satuban

Szüleim valahogy nem kedvelték a páromat. Az unokákat imádták, mégis egy nap azt találták mondani, hogy ez nekik nem a családjuk. Ezt azóta sem sikerült megértenem. Lenyeltem, bár olyan érzés ilyet hallani ez embernek a saját anyjától, mintha egy csákánnyal vernék gyomron. Egy héttel később egy ártalmatlan beszélgetésből kiderült, hogy a gyermekeimet nem ismeri el a vezetéknevükön. Ezt már nem tudtam lenyelni és életemben először azt mondtam neki, hogy ehhez még neki sincs joga. A gond az, hogy ezt nem csak az anyámnak, hanem a főnökömnek is mondtam egyben. Egy héttel később, az év első munkanapján apám felmondott nekem és közölte, hogy a boltban sem lát szívesen. Karácsony után, vizsgaidőszakban, év elején, három gyerekkel, egy autóhitellel, személyi kölcsönnel ez katasztrófa volt számomra.

5. hiba – rossz helyen voltam

Ez a katasztrófa éppen a világ háta mögötti településen ért, ahol a lehetőségek még egy sokdiplomás embernek is szűkösek, nemhogy egy piacképes végzettség nélküli háromgyerekes apának, aki ráadásul első éves az egyetemen. Azon kaptam magam, hogy nincs otthon 50 forint sem, másnaptól gyakorlatilag nincs mit enni. Ostobaság volt nem félretenni, de mentségemre szóljon, igen szerényen éltünk, éppen hogy a határaink alatt, nem tudtunk volna félretenni. Persze erre lehet mondani, hogy talán még szerényebben kellett volna élni. Csak az már fizikai képtelenség lett volna számunkra.

Ennél már csak akkor voltam ostobább, mikor azt hittem, hogy egy magamfajta viszonylag értelmes, tanult és kulturált ember gyorsan talál munkát. Harmadik hete nincs hova mennem dolgozni. Eddig hat CV-t, köztük hol grafikus, hol kereskedelmi, hol ügyintézői, hol pedig vezetői tapasztalataimat bemutatót készítettem, számtalan helyre és állásra jelentkeztem, sőt volt, ahova fel is vettek volna grafikusnak… éppen csak messze lakom mindentől, a bejárás pedig olyan költség, amiben nem szívesen osztoznak a vállalatok errefelé.

shutterstock 282305675

Decembert ledolgoztam ugyan, de nem fizettek ki. (Ugrálhatnék, de másra kell fordítanom az energiáimat.) Kirántották alólam a talajt, mégsem haragszom. Na, nem azért, mert ilyen jóságos ember vagyok, inkább azért, mert még mindig olyan, mintha egy álomban lennénk. Viszont van, ami még ennél is fontosabb. A párommal egymást biztatjuk, de alig eszünk. Ma kenyérhéjakból és vajból készítettem meleg szendvicset, a háromszor használt teafilterből pedig üdítőt.

Szánalmasnak, talán önsajnáltatásnak tűnhet, hiszen csak három hete nélkülözünk, de valójában úgy gondolom, ez nagyon is jó dolog. Leleményesek és motiváltak lettünk. A kirúgásom előtti időszakban már semmit sem kívántunk, nem ízlett semmi, eltunyultunk. Most még a harmadnapos kenyérhéj is jól esik. És végre összetartunk! A gyerekek semmit nem vehetnek ebből észre, ezért lessük az akciókat, keressük a lehetőségeket, nappal állásra vadászom, este tanulok, éjszaka írom a regényemet (amire eddig valahogy sosem volt időm). Sokat fogytunk, a ruháink csúsznak le, ami azért aggasztó is, mert újat nem tudunk venni, de nagyon is pozitív dolog. Egyszerűen jobban érzem magam, a cukorbetegségem sem kínoz annyira.

Nem hiszem, hogy túl vagyunk a nehezén, ráadásul évek óta alig ejtettünk könnyet, de ebben az időszakban elpityeredtünk mind a ketten, mégis jobban bízom a jövőben, mint eddig bármikor. Nem bántam meg a hatalmas hibáimat, mert ehhez az állomáshoz is el kellett érnünk egyszer. Nagyon hasznos tapasztalatokat szereztünk, és ha bármit is máshogy csinálunk, akkor talán nem lenne három csodás gyermekünk.

Ugyan még csak harminc éves vagyok, de már sosem leszek színész, író vagy rendező, a nagy remények és elvárások a fiókban maradnak örökké, hiába a tehetség, az elszántság, de már nem is bánt. Új irányt vett az életünk. Csak az bánt, hogy hiába üzentem meg a szüleimnek, hogy nyugodtan látogassák meg az unokáikat, ők azóta sem jöttek. De hát fel a fejjel, a felnőttek élete nehéz.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!