horoszkóp
shutterstock 154084139

Volt, aki köszönés nélkül, hangos „anyád”-dal távozott

2017.02.05. 20:41

Sok történetet elolvastam a blogban, saját történetem egy picit elüt az átlagtól. Elég hosszú lesz, remélem leközlitek, kíváncsi vagyok a reakciókra” – Kájusz álnevű olvasónk így vezette be mondanivalóját, és ennyiből fogalmunk nem volt, hogy mire számítsunk, de valami nagyon érdekeset vártunk. És már az első bekezdésből nyilvánvaló volt, hogy meg is kaptuk.

Kájusz tényleg sajátos nézőpontból írja meg tapasztalatait a társkeresésről és párkapcsolatokról, és annak ellenére nagyon fontos és elgondolkodtató az ő üzenete mindenki számára, hogy ez a történet tényleg elüt az átlagtól. Maga Kájusz is írja, hogy kíváncsi a reakciókra, szóval kérjük, ha van bármi hozzáfűznivalója az alábbiakhoz, vagy ön is mesélne, írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére!

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

A történetem közel negyven évvel ezelőtt kezdődött, amikor koraszülöttként, csípőficammal láttam meg a napvilágot. Szerencsére a Főnök csak deréktól lefelé cseszett ki velem, így azon kívül hogy a khm meglehetősen érdekes járásom és a mellé gyerekkoromban kialakult gerincferdülésem eléggé feltűnő, teljes életet élek, ez nem akadályoz semmiben, nyaktól felfelé viszonylag jóképű pasas vagyok.

Ebből, gondolom, kiderül, hogy a tinédzser korom nem a töménytelen csajozásról szólt. Mivel nekem ez az élet számít „normálisnak” visszahúzódó sosem voltam, elfogadtam a különcségem, ez viszont eléggé erőssé teszi az embert. Így azt hamar megtanultam, hogy bár csípnek a lányok, a szókimondásom, az életfelfogásom és a nemegyszer morbid és önirónikus humorom bejön nekik, de mint pasi egynek nem kellek.

A szexuális életemmel sem volt sosem gond, igaz, ez egy kicsit sok pénzt emésztett fel. Gyakorlatilag ami „felesleges” pénzem volt, azt csinos luxusprostik társaságára költöttem. Mivel a baráti körömben mindenkinek volt párja, nekem is hiányozni kezdett egy komoly kapcsolat, így felhagytam a prostizással és ismerkedni kezdtem, először a baráti körhöz tartozó szabad lányok között.

Itt a 20-as éveim elején járunk. Én naiv és szeretetre éhes voltam, amit a csajok rendkívül ügyesen kiszagoltak és csúnyán ki is használtak anyagi és érzelmi szempontból egyaránt. Mindig mindent megtettem, amit kértek, ajándékokkal, bókokkal kedveskedtem, nem felejtettem el a születésnapot, névnapot, megdicsérni a haját, ha fodrásznál volt, csak ő számított. Igazi papuccsá váltam, de hittem benne, hogy ezt szeretik, hiszen mind erről beszélt mindig. Egy normális pasiról, aki nem hazudozik és hűséges, lesi a kívánságait. De valahogy mindig az lett a vége néhány hónap után, hogy felszarvaztak vagy egyszerűen kidobtak.

Ezután kezdtem bele az internetes társkeresésbe. 1 db arcképes fotó, egy rövid bemutatkozás. Jöttek-mentek a levelek, az üzenetek, később az órákig tartó telefonálások, egész addig, amíg el nem árultam az egészségügyi hátterem. Onnantól kezdve hirtelen nem voltam az a jópofa, helyes pasi, aki addig. Egy sem, szó szerint egy lány sem volt hajlandó ezután személyesen is találkozni. Itt, bevallom, megtörtem és arra jöttem rá, hogy nincs olyan, hogy őszinte kapcsolat.

shutterstock 186862631

Folytattam a netes társkeresést, de már nem árultam el a kis titkom. Csak az első találkozáskor derült ki. Itt már csak szórakozásból csináltam, jókat röhögtem a megdöbbent arcokon. A magabiztos hölgyek egy pillanat alatt zavarban lévő kislányok voltak. Erre nem számítottak. Volt, aki le sem ült az étteremben, csak köszönés nélkül egy hangos „kurvaanyáddal” távozott, a többiek általában a legváltozatosabb kifogásokat találták ki, hogy miért nem lesz második randi, vagy ha belementek a második találkába, az étteremből kilépve soha többet nem vették fel a telefont. Egy kezemen megtudom számolni, aki volt olyan korrekt és megmondta az igazat. Egy idő után meguntam ezt és felhagytam a társkereséssel.

A munkába temetkeztem, és némi szerencsével a harmincas éveim elejére elég komoly vagyont sikerült szereznem. Furcsa kimondani, gazdag lettem, de kifelé látványosan sose mutattam és azóta se mutatom, és nem vagyok fent semmilyen közösségi oldalon. Ennek a mondatnak a későbbiekben még lesz jelentősége. Miután már megtehettem, hogy kevés időt kell munkára fordítanom, újra elkezdtem a netes társkeresést. Csak egy kicsit máshogy.

Nincs fotó, nincs bemutatkozás, csak a száraz tények. Gazdag vagyok és olyan lányt keresek, aki pénzemért van velem. Nincs összeköltözés, nincs házasság, nem érdekelnek a rokonai, barátai az érzelmei. Ez üzlet. És láss csodát, jöttek az üzenetek. Hirtelen nem számított, hogy milyen a külsőm, nem számított, hogy ha elmész mellettem az utcán, nem látod rajtam, hogy gazdag vagyok. Nem hordok ékszert, nem feltűnő autóval járok. Hozzá kell tennem, hogy hűséges típus vagyok, sok lánnyal találkoztam így, olyan csinos lányokkal, akik szóba sem állnának velem, ha nem lenne pénzem, de csak egy lett a befutó, és amíg ő van, nem is keresek többet.

Én egy jó színvonalat biztosítok neki, utazgatunk, szórakozunk, amit kiejt a száján, megkapja (ne gondolj felesleges luxuscikkekre, nem vagyok hülye), fizetem a tanulmányait. Cserébe mellettem van, eljátssza, hogy szeret. Ő is tudja, én is tudom, hogy ez csak a pénzről szól. Addig tart, amíg jól érzi magát és maradni akar. Nem találkozunk egymás barátaival, családjával. Még csak azt sem tudja, hol lakom, illetve én sem tudom, ő hol lakik. Kibéreltem egy csinos társasházi lakást, ahol heti pár napot együtt töltünk, amikor nem megyünk valahová, vagy ahova moziból vagy egy étteremből „hazamegyünk”.

Nem vagyok szerelmes, abból már kinőttem. Ez csak üzlet. Boldog vagyok. Hogy ő boldog-e? Nem tudom, nem is érdekel. Jól érzi magát, azt tudom. És szerencsére van olyan intelligens, hogy ő is tudja, hogy ez csak az üzlet. Semmit több. Tart, ameddig tart. Bármikor kiszállhat. Akkor majd keresek mást. Érzéketlen vagyok? Nem hiszem, csak már nem vagyok naiv. A tenyeremen hordozom, minden találkozásunk olyan, mint egy randi. Vacsora, pezsgő, rózsák… Minden igazi. Csak az érzelmek nem. Az üzlet. És egyébként tudjátok, mi az igazán szomorú? Ahogy nézem tágabb családom vagy barátaim kapcsolatait, házasságait – a miénk mindegyiknél őszintébb...

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!