Csak megfelelési vágy miatt tettem, amit tettem

„Majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint te, van két gyönyörű kisfiam, egy fantasztikus férjem, és olyan életet élek, amiről fiatalabb koromban álmodni se mertem volna, egy olyan országban, ahol az év 365 napjában süt a nap.” Hogy ki írja ezt? Egy Zea álnevű olvasónk. És kinek? Természetesen megintcsak Lidának.

Lida arról írt korábban a Randiblognak, hogy 18 éves, szűz, és kezdi cikinek érezni ezt a helyzetet, hiszen azt látja maga körül, hogy a vele egyidős lányok mind pasiznak. Rengeteg válaszlevél érkezett, sőt, érkezik azóta is, de ma Zea kerül sorra, aki azt mondja, saját maga is hasonló érzésekkel küszködött amikor abban a korban volt, amiben Lida van most. Tett pár dolgot, amire nem szívesen emlékszik vissza, de végül külföldre költözött és megtalálta a boldogságot.

Zea élettörténete és tanácsai alább olvashatók, és ha ön is hozzá szeretné tenni a magáét, akkor írjon a Randiblog e-mailcímére, minden levélnek nagyon örülünk!

„Nem mindig volt ez így. 18 éves koromban a tieidhez hasonló gondolatok foglalkoztattak: miért van az, hogy minden barátnőmnek van fiúja, míg én egyedül töltöm a nyári szüneteket, a könyvekbe bújok és inkább a tanulásra fókuszálok, csak hogy eltereljem a figyelmem arról a szörnyű tényről, hogy magányos vagyok. Mikor leszek már én is normális, mint minden más lány? Mikor fog engem is valaki szeretni, kézen fogni, megcsókolni?

Teljesen átlagos külsővel áldott meg a Jóisten, és persze mint a legtöbb lány, sose voltam magammal megelégedve. Introvertált személyiségem van, amiről csak jóval később tudtam meg, hogy ez nem valami kóros állapot, 18 évesen azonban ezt úgy éltem meg, mintha egy ufó lennék, a bulikat is nagyon nehezemre esett élvezni.

Aztán szépen persze megtaláltam a szerelmet – legalábbis akkor azt hittem –, boldog kapcsolatban voltam az egyetem alatt, aztán egy másikban. Ekkor normálisnak éreztem magam, mert hát ugye az a normális, ha egy fiatal lánynak van barátja. Hogy ez mekkora butaság volt részemről! Minderre persze csak akkor jöttem rá, amikor aztán egyetem után nem sokkal elhagytam kicsiny hazánkat, mert valami belül azt súgta, menni kell, megismerni az ismeretlent, új tapasztalatokat szerezni, ledönteni a saját magunk által felállított korlátokat, kilépni a komfortzónánkból (valamiért utálom ezt a kifejezést, pedig nem hülyeség).

Ekkor találkoztam az igazi szerelemmel, és mint a villámcsapás, megértettem, hogy amit eddig tapasztaltam, az mind csak valami langyos kapcsolat volt, nem valós érzelmekkel, csak a társadalom által ránk erőltetett normáknak való megfelelési vágy miatt tettem, amit tettem. Milyen szerencse, hogy nem dőltem be teljesen az elvárásoknak, és nem mentem feleségül az egykori páromhoz, hogy aztán építsünk egy házat, gyerekeink szülessenek, szép lassan elidegenedjünk egymástól, megkeseredjünk és elváljunk (bizony, érdekes módon ezt történt szinte minden olyan ismerősömmel, akiket irigyeltem középiskolás koromban), hanem inkább mindent felrúgva szembenéztem az élettel! Ez volt életem legjobb döntése.

A férjemnek köszönhetően megtanultam magamat elfogadni, sőt szeretni és értékelni! És itt jön a lényeg: visszapillantva a múltra legszívesebben kitörölném az életemből azt a néhány kapcsolatot, a néhány – akkor elfogadottnak, sőt kívánatosnak tartott – egyéjszakás kalandot, és azt kívánom, bárcsak vártam volna az igazira! Pasizás helyett inkább fordítottam volna az időm valami új hobbira, olvastam volna több könyvet, tanultam volna meg egy idegen nyelvet, mittudomén, bármi hasznosat. Persze utólag kár bánkódni a múlton, egész egyszerűen beteszem egy dobozba ezeket az emlékeket, és elrakom a fejemben valami hátsó, poros polcra. Nagymama koromban meg majd ott kezdem az unokáknak mesélni a tündérmesét, amikor megismertem csodálatos nagyapjukat.

Értékeld a jelent, szeresd magad annak, aki vagy, ne foglalkozz azzal, mit csinál a többi veled egykorú lány (amúgy meg nem is ciki szinglinek lenni, sőt kifejezetten menő tud az lenni), a szerelem majd rád talál, van még vagy 70-80 éved szerelmesnek lenni, addig meg élvezd az életet és légy boldog!

Tulajdonképpen nem csak Lidának szól ez a szinte már csöpögős üzenet, hanem fiatal önmagamnak is, ha már nekem anno senki nem mondott ilyeneket, most bepótolom...”