horoszkóp

NEM csajozok, NEM vadászok!!! – miért fáj neki?

2017.06.26. 21:34

Rendszeres olvasótok vagyok, ám eddig – gondolom, sok más olvasótársamhoz hasonlóan – én sem írtam még nektek! Most viszont igen. Alida történetére szeretnék reagálni, amelyben arról írt, férje egy igazi főnyeremény, leszámítva, hogy a gyerek születése után is el-eljár barátokkal iszogatni és olykor rendesen fel is önt a garatra, ami miatt a levélíró fejében már az is felmerült, elhagyná őt.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

A János álnév jutott a Randiblog Inboxban ma sorra kerülő levél beküldőjének. A bevezető bekezdésből is teljesen világos, hogy miről lesz most szó, de azért talán jól jön egy kis emlékeztető arról, milyen megközelítésből vetette fel Alida ezt a problémát néhány poszttal ezelőtt: Alidának van egy majdnem tökéletes, látszólag főnyeremény férje, akinek egyetlen hibája, hogy néha (gyakran) túl sokat iszik.

János alább egy kicsit megpróbálja a férfi szemszögéből megmutatni ezt a szituációt, vagy legalábbis valami hasonlót. Ő maga sincs ugyanis éppen fényévekre attól, hogy főnyereménynek számítson egy párkapcsolatban, de nála is becsúszik néha egy-egy vadabb éjszaka. Vajon miért akkora probléma ez a nőknek? Lehet-e ezt kordában tartani? Hol a határ? Ezeket a kérdéseket feszegeti János, de természetesen az ön válaszaira is kíváncsiak lennénk! Ha van kedve, írjon nekünk ön is saját tapasztalatairól, a Randiblog e-mailcímén várjuk levelét!

A téma szerintem is roppant fontos, nagyon beszélni kell róla, viszont kismillió árnyalata van, s így nehéz lenne ezeket tisztességesen, minden szemszögből összefoglalni egy olvasói levélben. Főleg, mert ugye mindenki másként látja, élte, éli meg ezeket a szitukat. Mivel azonban engem ez a dolog sokszor, sok helyzetben is érintett társas kapcsolataim során, egyúttal szerintem egy alapvető kulcsra világít rá párkapcsolati szempontból, megpróbáltam összeszedni a tapasztalataim, hátha ez Alidának vagy épp másoknak (kapcsolatban élő férfiaknak és nőknek egyaránt) segíthet.

Alapjában véve elég rakoncátlan arc vagyok, immár több mint húsz éve élek – korszakoktól függően – nagyon aktív társasági életet. Tini- és egyetemista koromban a buli, a sok „finom ital”, a féktelen elmebaj, a bolondozás hajtott, szerettem (ma is szeretek) a társaság közepe lenni és sokat pörgetem is a mókákat. Az ember persze rájön, ez egy idő után nem menő, egyetem után, korosodva, a középkor felé araszolva, a komoly munka világába csöppenve átértékeli ezeket a bulis, italozós dolgait. Ki korábban, ki később. Én ez utóbbi voltam, sokáig tartottak a féktelen bulizások, majdnem 35 lettem, mire rájöttem, ha továbbra is így csinálom, az alkohol rövid időn belül kinyír, és nemhogy a 90., de a negyvenedik szülinapom sem érem meg. Erre magamtól jutottam, magamban meccseltem le, hogy el kell engedni egy idő után ezt, mert egyrészt, nem igen vezet sehová, másrészt, ugyan csajozni tudok (elég sikeresen akár), de elég csekély az esélye annak, hogy egy végtelenített Cinetripben ismerem meg leendő gyermekeim anyját.

Szóval pár éve leálltam, lényegesen kevesebb az önpusztítás, sőt, inkább nagyon durván kevesebb, viszont már a munkámból adódóan sem tudom függetleníteni magam a buliktól, a koncertektől vagy épp a fesztiváloktól. Ez pedig azt jelenti, hogy olykor még most is belecsúszok egy-egy keményebb piaspirálba, de már csak nagyon ritkán és sokszor már tudom, felmérem, hogy mi lehet belőle. Fontos, sose tervezem el, hogy „na, most aztán tönkre vágom magam!”, hanem néha bizony elengedem a gyeplőt, még akkor is, ha tudom, nem kéne, mert a szerelmem másnap nem fog örülni neki. De bocs, emberből vagyok, és egy évben pár ilyen nap, úgy vélem, minden körülmények között bele kell, hogy férjen. Nem csak a férfiaknak, hanem a nőknek is, mindenkinek.

Emellett fontos, nem vagyok egoista, lusta, nemtörődöm, egy kapcsolatban mindent megtettem és megteszek azért, hogy egyenlő partnerek legyünk, szellemileg, testileg és a hétköznapi teendők esetében is. Ha kell, simán, gond és bármiféle sóhajtás nélkül elvégzem a házimunkát: bevásárolok, takarítok, mosogatok, mosok, kiteregetek, ügyet intézek (akár a szerelmemét is), ha a másiknak nincs rá ideje, nekem meg igen. Imádok főzni, nagyon csípem, ha főzhetek a barátnőmnek és ő az élvezettől elalél. Úgy vélem, posztmodern posztminden értelemben állok a párkapcsolathoz, ha kell, és pl. ha a szerelmem többet keresne abban a pillanatban, amikor gyereket vállalunk, én simán elmennék akár gyesre is. (Ennek nem is egyszer adtam már hangot jelenlegi kapcsolatomban, amely lassan efelé halad, szerencsére...)

No, némi kacskaringó után visszatérve a témára: ez a rossz szemmel nézünk a faszi italozására, vagy egyáltalán bármiféle szórakozási (bulizási) szokására dolog, előbb vagy utóbb, de minden nőnél kijön. Mindig! (Lehet, hogy nem, de nekem eddig annál a több tucat lánynál, akihez közöm volt párkapcsolatügyileg, mindig kijött, persze rám cáfolhat a még nagyobb számok törvénye.) Már nem lesz szimpi az a rosszfiú, akibe beleszerettek. Ami addig imponált, a jó fej, nagydumás srác a buli közepén, vagy épp a vodkamágnes attitűdje, ami a kapcsolat elején jó pofa volt, meg a partihard viselkedésből adódó macsófaktor, az egy idő után elég durva konfliktusforrássá válik.

Tudom, mert ez mindegyik hosszútávú kapcsolatomban előkerült egy-két év után. Még úgy is, hogy tudtam, sőt törekedtem rá, hogy kapcsolatban visszavegyek a tempóból, arról nem beszélve, hogy én ilyenkor SOHA nem csajozni akartam, nem menekülésből merültem el a buliban, a fesztiválmocsokban, s még csak nem is azért, mert valami rosszul ment otthon, valamit nem kaptam meg az aktuális barátnőmtől.

Nem, egyszerűen szerettem (szeretek) pezsegni, kellett, s igen, kell, hogy pár hasonszőrű baromarcúval picit elengedjük a gyeplőt. Nem vagyunk alkeszek (abból a spirálból én, ahogy az előbb írtam, tulajdonképpen kiszálltam), nem naponta, kétnaponta történik, de mindig kellett, kell. És igen, sose értették meg. Hiába viselkedtem „tökéletesként” amúgy, az a „majdnem” jelző mindig, de mindig ott maradt a lányok szája szélén, és nem értettem, miért? Dacoltam is vele, hogy „álljon már meg a menet, ha mindent megteszek érte, akkor ez a pár buli, az, hogy szimplán jól érzem magam – NEM csajozok, NEM vadászok!!! – miért fáj neki?” Főleg, hogy nagyon nem arról volt soha szó, hogy csak én bulizhatok, csak én mehetek, ő meg maradjon otthon őrizni a családi tűzhelyet. Ha akartak, ők is bármikor elmehettek, s ugyan féltettem őket, feszült voltam, olykor hisztiztem is, de nem mondtam azt, hogy te nem mehetsz. Ráadásul azért is idegesített a dolog, mert az elején ez az attitűdöm még imponált is neki! Ha bevallották, ha nem, tudtam!

A nők pedig egy dolgot nem értenek meg: ha egy picit, egy centit engednének olykor-olykor, sokkal, de sokkal többet nyernének vele, mint amennyit az ebből adódó veszekedések okoznak, amelyek végül belső frusztrációkhoz, gyomorgörcsökhöz és rossz szájízhez vezetnek. (Mindkét részről.) Tényleg! Ha engednének (és nem ragaszkodnának mindenáron ahhoz, hogy megváltoztassák a társukat), akkor a férfi is megnyugodna, fellélegezne picit, örülne, sőt még jobban a tenyerén hordozná szíve választottját, ehelyett a folyamatos piszkálás, beszólogatás, a „ne igyál már!” szemvillanások csak és kizárólag feszültséget teremtenek.

shutterstock 583597753

És most csak arra az élethelyzetre gondolok, amikor a férfi tényleg remek partner, tényleg hű társ és szerető apa. (Ha mindezt azért csinálja, mert menekül otthonról, csajozni akar, egyre többször és többet iszik, alkoholista lesz és emiatt később akár a gyerekre is kezet emel, az már egy másik PhD-disszertáció témája lehetne, itt nem erről értekezek.)

Az persze igaz, figyelni kell az embernek a társára. Ha azt látja, hogy menekül és ezek a piálások sűrűsödnek, egyre rosszabbak, akkor valóban érdemes elgondolkoznia, valóban érdemes azon morfondíroznia, mi lesz a jövőben, mi lesz a családdal és a gyerekekkel. Ameddig ez nincs így, addig viszont a lehető legrosszabb szerintem a baszogatás. De tényleg! A bőrömön éreztem ennek pusztító hatásait, nem is egyszer. A normális párkapcsolatban ugyanis egy normális ember idővel eszmél, és elgondolkozik: „Jó ez nekem? Nem viszem-e túlzásba? Mi lesz, ha meglát tök részegen a gyerek?” És bizony, ha a gyerek először takony elmókolva mégis belebotlik a szülőbe, egy „normális” felnőtt a föld alá süllyed szégyenében. Én pl. nagyon pofán vágnám magam ezért, és rettegek, nehogy így lássanak majd engem a gyerkőcök.

Szóval, kedves Alida, mielőtt a válási papírok beadását terveznéd, érdemes magadban lejátszani ezt a gondolatsort:

  • Miért csinálja? Azért, mert menekül otthonról, a felelősség elől? Vagy tényleg csak így vezeti le a kemény és stresszes munkát olykor-olykor?
  • Ha a bulizás intenzitása ugyanolyan, mint korábban volt, akkor neked ez miért baj, mire van szükséged? (Fogalmazd meg szépen és konkrétan, mi nem tetszik.)
  • Ha megvan, hogy mondjuk, azt akarod, még többet foglalkozzon veletek, a gyerekkel, veled (pl. többet huncutkodhatnátok...), akkor ülj le vele, mondd el neki, hogy mit szeretnél. Ne másnap próbáld megbeszélni, mert olyankor tényleg mindent megígér, csak, hogy meneküljön, hanem olyankor, amikor egyenlő partnerként el tudtok beszélni ilyen témákról. És fontos, kompromisszum kész legyél, ne csak követelj, hanem engedj is, hogy megtaláljátok a kettőtök számára optimális középutat.
  • Ettől függetlenül, ne szabályozd le 100 százalékig. Engedj neki is egy kis szabadságot, hadd verje szét magát, és szerintem rá fog jönni – ha szeret és szereti a gyerekeit –, hogy ez így nem fog menni és még ritkábban, még okosabban csinálja majd! Remélhetőleg úgy, hogy senkinek nem okoz ezzel fájdalmat.

A válási papírokat pedig csak akkor érdemes beadni, ha a helyzet tartósan, hosszútávon romlik, ha a bulizások, azok intenzitása durván megnő. Ha ez egy pótcselekvés neki, így menekül, netán, ha szerinte otthon nem jó az intimitás és csajozik. Állandóan ittasan jelenik meg, és félő, a gyerekekkel is agresszív lesz. Ám ameddig ez nincs, szerintem olykor-olykor belefér egy-egy fáradt gőzt levezetendő bebaszás.

Ha pedig nem jön rá magától, hogy néha visszább kellene venni, még mindig meg lehet a dolgot beszélni, főleg, ha tényleg álomférj, mert asszem, emiatt veszni hagyni egy amúgy jó házasságot a legnagyobb hülyeség!

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!