20 perc „kínzás” után megcsókoltam

„Szeretném, ha minden olyan ember, aki objektívan tud véleményt nyilvánítani, rosszindulat nélkül, most empátiát gyakorolva megpróbálna segítséget nyújtani. (Uraim, első körben a ti véleményetekre lenne szükségem.) Talán már rég eldöntöttem, mi lenne nekem a legjobb, csak nem érzem az erőt a megvalósításhoz...”

Magda álnevű olvasónk levelének a bevezetője ez, alább olvasható maga a levél teljes egészében. Egy rendkívüli szerelem rendkívüli története ez abból a szempontból, hogy a sztori majdnem 10 évet fog át, és a címben emlegetett első, szenvedélyes csókot igazából nemcsak ez a 20 perc „kínzás” előzte meg, hanem rengeteg egyéb minden is, esztendőkön át.

De aztán csak eljött a nagy nap, aztán elment, és most Magda egy kemény dilemmával találta magát szemben. Ha elolvasta a beszámolót, és van kedve, kérjük, írjon Magdának – mit tegyen ebben a helyzetben? Önnel is történt már hasonló? Mi a véleménye, a tanácsa, illetve tapasztalata? Kérjük, az üzenetet a Randiblog e-mailcímére küldje be!

„Lassan egy éve élek párkapcsolatban azzal a személlyel, akit közel 10 éve ismertem meg, beleszerettem és ez a szerelem azóta is töretlen. Biztosan felmerül a kérdés mindenkiben: 10 éve ismeri és egy éve lesznek együtt? Igen... anno amikor megismertem interneten, 4 felhőtlen hónapot töltöttünk együtt. Én épphogy 18, ő 23 éves volt. Én naiv, ő pedig ereje teljében lévő „macsó” volt. Hittem, hogy kettőnk szerelme igazi és mindent elsöprő.

Hidegzuhanyként ért, mikor egyszercsak telefonon közölte, hogy nem férek az életébe. A sztorihoz hozzátartozik, hogy távkapcsolat volt, 250 km választott el minket. Számomra semmiség volt, hisz vannak, akiket több ezer vagy tízezer választ el, mégis működik a dolog. Hónapokig próbáltam magam fellocsolni a padlóról, mert nem értettem, hogyan „hagyhatott cserben”. Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Mikor rájöttem, ez nem az én hibám, ő döntött úgy, hogy nem kellek neki... Továbbléptem.

Egy évvel a szakítás után felkeresett. Újra tette a szépet... Újra bedőltem, újra összejöttünk, újra kidobott. Gyűlöltem. Úgy köszöntem el tőle, hogy soha ne keressen, akkor se, ha végre rájött, mit veszített.

Eltelt újabb egy év. Beleszerettem valakibe, boldognak éreztem magam. Sokszor eszembe jutott a volt párom, de mindannyiszor elhessegettem a gondolatát. Egyik nap azonban megcsörrent a telefonom. Ő volt az. Jött a poénkodás, szánom-bánom… mindent bevetett. Közönnyel a hangomban, érdektelenül reagáltam mindenre. Eleinte… Aztán percről percre oldottabb lettem.

A hangja mindig kedves volt számomra, imádtam vele telefonálni, hosszú órákig tudtunk beszélgetni úgy, hogy sosem volt kínos csend. A hívások megsűrűsödtek. Elmondta, hogy képtelen azóta boldog lenni, hogy nem vagyunk együtt, rájött, hogy nálam tökéletesebb nőt nem fog találni, szeret és velem akar lenni! Teljesen megdöbbentett ez az őszinte vallomás.

Egyik nap megjelent a munkahelyemen. A lábaim földbe gyökereztek. Újra látnom őt szinte sokkoló volt. Persze neki előadtam, mennyire hidegen hagy a jelenléte, de ez hazugság volt, újra ugyanott voltam. Körülöttünk mindig izzott a levegő, mindig őrült jókat beszélgettünk, és a csókja… A száját az enyémre tervezték, mint a puzzle darab, ami tökéletesen passzol a másikhoz. Én ezekbe szerettem bele, végzetesen.

A meglepi tali után rendes találkozót akart, hadakoztam, mert kapcsolatban voltam, és már azt is, hogy szóba álltam vele, tisztességtelennek éreztem. Mardosott a lelkiismeret, ezért elmondtam a páromnak. Dühös volt, persze közölte, hogy nem akarja, hogy ez többet előforduljon. Elszégyellve magam, mondtam neki, hogy nem fog. Elköszöntem a volt páromtól és megmondtam neki, hogy mi többet nem beszélhetünk. Úgy tűnt, megértette.

De később újabb telefonhívások következtek. Ezúttal viszont nem csak ő telefonált. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. Találkoztam vele. Sosem felejtem el azt a napot. Csodálatos volt. A végén meg akart csókolni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy érezzem azt a tökéletes csókot, ami után azóta epekedem, hogy legutoljára megcsókolt. Közbeszólt a lelkiismeretem, elköszöntem tőle és otthagytam. Ezután azt hittem, nem látom többé. A lelkébe tiportam, azt mondta, nem bírja tovább ezt a játékot, ne beszéljünk többet. Beleszakadt a lelkem, boldogtalanságot éreztem. Szenvedtem a kapcsolatomban. Szakítottam.

Az idő telt, a hiányérzetem nem csökkent. Felhívtam… Olyat kellett hallanom, amire nem számítottam. Ő talált valakit, boldog, és nem akar tisztességtelen lenni. Lesújtott a hír, de megértettem. Őrülten hiányzott. Próbáltam elfelejteni, de nem ment. Egy újabb sikertelen párkapcsolat ráébresztett arra, hogy senki sem tudja pótolni az űrt a lelkemben, csak ő. Mindent egy lapra téve úgy voltam vele, hogy felkeresem. (Ismét legalább egy év elteltével.)

E-mailt írtam, amiben leírtam, mit érzek, és tisztában vagyok azzal, hogy mit mondott legutóbb, értem is, de képtelen vagyok elfogadni. Nem válaszolt. Újabb hónapok jöttek és mentek. A végére akartam járni, ezért felhívtam. Azt hittem, fel sem veszi majd, de megtette. Kiderült, hogy már nincs kapcsolatban. Éreztem, ha most nem ragadom meg a pillanatot, akkor soha. Végre mindketten egyedülállóak vagyunk.

Mondtam neki, hogy szeretném meglátogatni. Persze hitetlenkedett, mert a sok év alatt egyszer sem mentem le hozzá, csak ő látogatott meg engem. De ezúttal fordult a kocka. Anno az a rövidke pár hónap elég volt ahhoz, hogy a családja a szívébe zárjon én pedig viszonozzam ezt az érzést, így nem volt kérdés számára, hogy az egész családot meglátogatva legyen újra a nagy találkozás. Így is lett.

Megérkeztem, ő még nem volt ott, csak a szülei, akik elképedve azon, hogy az évek alatt igazi nővé értem, beszélgettek velem, egészen addig, amíg meg nem érkezett végre ő. Soha nem vert így a szívem. Amikor megláttam, sokadjára beleszerettem. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna. De persze kimért voltam, ahogyan kell.

A családi ebédet követően elvonultunk, hogy kettesben legyünk. Órákig sztorizgattunk, élveztük egymás társaságát. Azt gondolta, ott alszom, de nem akartam elhamarkodottan beleugrani ebbe az egészbe. (Meg egyébként is, ő már messziről ismeri, hogy nálam egy csókért is hosszasan gürizni kell, hát még a többiért...) Sajnálta, de elfogadta és hazahozott.

Egész úton az járt a fejemben, hogy meghalnék egy csókért, de akkor sem fogom hagyni, hogy megcsókoljon, ha megérkeztünk. Meglepetésemre meg sem próbált megcsókolni. Egy ölelés és egy arcpuszi kíséretében érzékeny búcsút vett, majd hazament. Repestem a boldogságtól. Alig vártam, hogy újra lássam.

Hamarosan eljött ez a nap, és újabb csodás nap következett. Itt már nem rejtette véka alá, hogy mennyire vágyik arra, hogy megcsókoljon. Harcoltam (de tényleg, mert még nem akartam), de 20 perc „kínzás” után megcsókoltam. Bizsergett az összes porcikám. Azt éreztem, mint a fuldokló ember érezhet, miután újra levegőhöz jut...

Csodálatos volt. Innentől kezdve hetente találkoztunk. Aztán felvetődött az összeköltözés. Lévén, hogy a munkája neki helyhez kötött, nem kekeckedtem, belementem abba, hogy én hagyok ott csapot-papot és odaköltözöm.

4 hónapja voltunk együtt, amikor összeköltöztünk. Természetesen mint minden életét összekötő ember életében, a miénkben is akadt jó pár vita és kellemetlen meglepetés. Voltak mély- és magasrepülések. Egy ideje azonban azt érzem, hogy elbeszélünk egymás mellett, hogy a feltétel nélküli szeretet átcsapott önző akarnokságba.

Tudni kell rólam, hogy azért, akit szeretek, bármire hajlandó vagyok. Azt gondolom, már az is, hogy minden számomra kedves és fontos dolgot otthagytam érte, bizonyítja, hogy valóban úgy van, ahogy mondom. De ez nem minden... Rengeteg olyan dolgot fogadtam el és hajtottam fejet, amelyet elképzelni sem tudtam. Korábban egy igazi nagydumás csaj voltam, aki kíméletlenül mondta el szépítés nélkül a véleményét és állt ki igazáért a végletekig, mára pedig egy mindenbe beleegyező, vagy inkább beletörődő ostoba liba lettem. Azt éreztem, hogy elvesztettem önmagam.

A párom belekényelmesedett a kapcsolatba 1 év után. Már nem bókol, nem fontos számára, hogy közös élményeket szerezzünk, hogy kedveskedjen, hogy a számomra fontos dolgokat megértse és mellettem álljon. Szinte úgy érzem, egyedül vagyok a kapcsolatban.

Mostanában ingerült, megalázóan beszél velem, mindennél fontosabbá váltak a barátokkal való több napos züllések, közös programok és a pénz. A pénz, amiből sosem elég neki. Most biztos minden férfi felszusszan, hogy miért baj, ha a barátaival van és a jövőjét alapozza azzal, hogy pénzt próbál termelni? Kedves uraim, nem, nem az gond, hogy vannak barátai, akikkel szívesen tölt időt, ahogy az sem, hogy ambiciózus és tudja, mit akar és ezért tesz is. A probléma ott kezdődik, hogy ezeket úgy műveli, hogy megfeledkezik az egyensúlyról.

Többször leültem vele beszélni erről. Elmondtam neki, hogy attól tartok, ő eléri, amire úgy vágyik, mert valószínű sok év múlva marha sok pénze lesz, de szegényebben fog meghalni, mint egy koldus, mert a lelke üres lesz, nem lesz egy őszinte barátja, kedvese, aki szeretni fogja, mert egy ilyen embert nem lehet szeretni, aki semmi mással nem tud foglalkozni csak a nyomorult pénzzel. Nyilvánvalóan a beszélgetések végére én voltam a gonosz boszorkány, aki őt korlátozza és nem hagyom élni stb. De nem adtam fel, mindig igyekeztem szépen és máshogy megközelíteni. Nem hozott eredményt.

Két napja, amikor beszélgettünk, és nem értettem valamit, majd a reakciója durva és primitív volt, akkor előtört a régi, erős énem. Kiosztottam, mert elegem lett a finomkodásból. Én állandóan figyelvén arra, hogy ne sértsem meg, normálisan közlöm a gondom, ő meg örökké lekezelően, arrogáns seggfej módjára sérteget. Elhallgatott, majd bocsánatot kért.

Tegnap leültem velem ismét, ezúttal azzal a céllal, hogy elmondjam, két opció van.

1. Ha úgy érzi neki ez a kapcsolat nem okoz örömöt, boldogságot, másra vágyik, közli és elválnak útjaink.
2. 180 fokos fordulatot vesz, elkezd értékelni és végre ő is úgy áll hozzá a dolgokhoz, ahogy kell.

Mielőtt újra összejöttem vele, a csillagokat is lehozta volna, csak hogy vele legyek. Most meg itt vagyok, szeretem, mindent megteszek és ezt teszi? Talán az a gond, hogy túl odaadó vagyok? Játsszam a jégkirálynőt, amit közel 8 évig csináltam? Legyek én is nemtörődöm, lesz, ahogy lesz? Uraim, mi történik akkor, amikor a hőn vágyott „préda” a tiétek? Hová tűnik a figyelmesség és a kedvesség?

Tudni szeretném, hogy egy férfi fejében mi játszódik le ilyenkor. Vágyom arra, hogy igazi nőként kezeljen, értékeljen, bókoljon, legyen figyelmes és mutassa ki az érzéseit. Erre van szükségem, se többre, se kevesebbre. Nagyra tettem a lécet, vagy nem a megfelelő ember mellett vagyok? Sajnos kezdem azt érezni, hogy az utóbbiról van szó. Mert én hiába akarom ezt az egészet, ha ő nem szövetségesként, társként tekint rám, hanem ellenségként és alattvalóként.

Egyenrangú kapcsolatban akarok élni, boldogságban és szeretetben. Léteznie kell ilyennek, tudom és érzem. Én azonban talán még a rossz úton kóválygok. Szeretnék erőt gyűjteni ahhoz, hogy azt tegyem, ami nekem a legjobb, és ha ez azzal jár, hogy ott kell hagyjam azt, akit szeretek, akkor meg fogom tenni. Tudom azt, hogy kettőnknek nincs több esélye, ha most vége szakad a kapcsolatunknak, ennek a történetnek nem lesz folytatása.

Úgy érzem, én mindent megteszek ennek elkerülése érdekében, mégis megint az én lelkem sínylődik és én aggódom a hogyan továbbon és a megoldáson. Bízom benne, hogy még idő előtt rájön arra, hogy igenis gazdag ember már most, mert én szeretem őt és boldoggá akarom tenni.”