Megírta, hogy műttessem meg az orrom

„Emília levele keltette fel az érdeklődésemet a téma iránt, az azt megelőző férfileveleket, bevallom, nem olvastam. Nem azon levélre válaszul, de az abban boncolt témához kapcsolódóan írom levelem” – a Denton álnevet kapja nálunk a fenti bevezetővel kezdődő írás beküldője, aki rengeteg érdekeset írt meg társkeresési tapasztalataiból.

A sok közül szerintünk az egyik legérdekesebb mozzanat az, amit a címben kiemeltünk – az ember azt hinné, csak a férfiak között vannak akkora bunkók, akik ilyeneket mondanak nőknek, de nem, ezek szerint olyan is előfordul, hogy egy nő küld el egy férfit a plasztikai sebészhez. Nyilván viccből (ugye nyilván viccből?), de akkor is.

Persze lehet, hogy önnek nem pont ez lesz majd a legérdekesebb ebben az igencsak elgondolkodtató levélben – ha van bármi reakciója, ha ön is szívesen mesélne, írjon nekünk ön is a Randiblog e-mailcímére! Ja igen, és bár Denton nem Emíliának válaszol, azért ha először ön mégis elolvasná azt a levelet, klikkeljen ide, itt található!

„Jómagam elvált, saját egzisztenciával rendelkező, 44 éves férfi vagyok. Állítólag nem nézek ki rosszul, és a sport sem a tévé karosszékből való bámulását jelenti számomra, de az tény, hogy az orrom nem a mai divatos keskeny vonású (ennek még lesz szerepe a későbbiekben). Nem vagyok divatbuzi, de egy személyes találkozásra összekapom magam. Még fenn vagyok egy internetes társkeresőn, de nemrég kivettem a pipát a tagság automatikus megújítása négyzetből.

Az elmúlt hónapokban legalább száz kapcsolatot kezdeményeztem – hasonló korosztálybeliekkel –, meglehetősen kevés sikerrel. Jellemzően nem a beépített lépj kapcsolatba típusú gombot használom, mely egy pengés „Szia, hogy vagy?” spammel díjazza kiszemeltet, hanem a profilja alapján írok egy két-három mondatos, személyesebb jellegű üzenetet. Amelyre általában nem jön válasz. Ha jön, az is meglehetősen változó minőségű – a helyesírási hibáktól hemzsegőket eleve kirostálom. (Tudom, aki ilyen igényes, az bálba járjon, ne társkeresőre, de én már csak ilyen vagyok.) Valaki megírta, hogy műttessem meg az orrom, mert ez a forma a '60-as években volt menő. (Válaszlevélben megköszöntem neki a poént, amivel feldobta a napom, ő az enyémet nem értékelte.)

Jelöltek be kedvencnek is, szép számmal. Ezen hölgyek több mint 80%-a az általam megadott várostól 50 km-nél távolabbi lakhellyel rendelkezett.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány találkozó jött össze, és még csak az összes ujjam se kell hozzá. Ezen alkalmakkor szóba került sok minden, nem emeltem magam piedesztálra – lehet, hogy ott rontottam el. Volt, akin láttam, hogy fejben akkor dobott, amikor megtudta, hogy egy 10 évnél idősebb, kisebb méretű kocsim van, mert számomra az autó arra való, hogy elvigyen oda, ahova menni akarok, egyébként meg a városban tömegközlekedek. Volt, aki akkor, amikor megtudta, hogy normális emberi kapcsolatot ápolok az exemmel, és nem úgy váltunk el, hogy megfojtanánk egymást egy kanál vízben.

Összefoglalva: a neten társkereső emberek java része szerintem azért regisztrált, mert akar valamit, de ő maga se tudja, hogy mit, vagy olyasmit, ami annyira elérhető számára, mint számomra Scarlett Johannson. Keresi vágyai netovábbját, aki nyilván nem létezik, vagy azt a személyt, aki kitartja őt élete végéig, és ezt még csak nem is érzékelteti vele. Aki meg tudja, hogy mit akar, és reális dolgot akar, az vagy szerencsés, belefut pár hasonló gondolkodású egyénbe, és egyikükkel össze is jön, vagy nem, és addig próbálkozik a bizonytalanoknál amíg feladja, és (legalább egy időre) visszavonul a társkeresés ezen formájától.”