Rettegés lett úrrá barátnőmön, hogy hogy fogunk így megélni

Kapcsolatom, majd az ebből lett házasságom történetét szeretném megosztani veletek, és nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy a sok különböző felfogású olvasó hogy látja a történteket. Igyekszem minden hibámra kitérni, hogy bár én írom le sztorit, mégse legyen egyoldalú.

Egy újabb olyan levelet közlünk most, ami a Randiblog alábbi mailcímére érkezett egy olvasónktól, akit a véletlen a Tóbiás álnévvel ajándékozott meg. Tóbiás egy nála valamivel idősebb nővel ismerkedett meg bő két évvel ezelőtt, de a kapcsolatot végig anyagi gondok nehezítették. Amint azt ön is olvasta a bevezetőben, Tóbiás kifejezetten kíváncsi a véleményekre, mások tapasztalataira, szóval ha van kedve válaszolni erre a levélre, írjon nekünk a Facebookon vagy küldjön levelet a Randiblog e-mailcímére, amit az alábbi dobozban is megtalál.

„2016-ban találkoztunk először, ő (32) akkor nyugdíjas szüleinél lakott, én (25) pedig egy vidéki városban, albérletben, egyedül. Rendszeresen autóztam fel hozzá (míg ő egyszer járt nálam), voltak programok, sok-sok üzenetváltás stb. Szüleivel ekkoriban sok vitája volt, emellett régóta húzódó, az orvosok által is megoldhatatlannak bizonyuló mozgásszervi problémája is, ráadásul napi szinten három órát ingázott munkahelye és otthona között, ami nagyon kimerítette.

Mivel akkor már munkahelyemen sem éreztem jól magam, és nagyon régóta vártam arra, hogy valakit ennyire szerethessek, mondtam neki, hogy költözzünk össze Pesten, így ő is közelebb kerül a munkahelyéhez, a különlét miatt pedig rendbe fog jönni a kapcsolata a szüleivel. Így is lett, felmondtam, és mentem Pestre. Sajnos az új munkahelyem nem olyan volt, mint ígérték (ezt még vidékről feljárva találtam), ezért felmondtam, és újra álláskeresésbe fogtam.

Két hét keresgélés után már a rettegés lett úrrá barátnőmön, hogy hogy fogunk így megélni, mi lesz velünk, és hogy ő bizonytalan a kapcsolatunkban. Tudni kell ugyanakkor, hogy előző barátjával egy többségében kisebbségi lakosságú faluban lakott, aludt 17 fokban, ahol egerek mászkáltak össze-vissza, ahol rázott a konnektornak az a része is, amelyiknek nem kellet volna, közmunkából éltek, és alig tudták fizetni a számlákat. Minden félelme és rettegése ellenére soha nem csúsztunk egy napot sem a számlákkal és mindig bőségesen volt mit ennünk. Itt felvenném a hibalistámra, hogy a házimunkákból nem olyan mértékben vettem ki ekkor a részem, mint ahogy elvárható lett volna. Kapcsolata a szüleivel megjavult, a 3 óra helyett 40 percet vezetett összesen. A folyamatos félelmei miatt ekkor szakítottunk, mindketten a szüleinkhez költöztünk vissza.

Nagyon-nagyon hiányzott, sajnos a későbbi események fényében nem tudom, hogy ő akkor mit gondolt, de pár hónap után megint összejöttünk, kerestünk albit neki, de én csak később költöztem oda. Megkértem a kezét, fél évvel később összeházasodtunk. Sajnos közben súlyosbodott az egészségügyi állapota, kórházba is került, ahol végig mellette voltam. Szerencsére utána sikerült megtalálnia megfelelő gyógyszert, és így teljesen rendbe jött.

A házasságkötésünkkel egy időben kapott egy külföldi lehetőséget, amiben támogattam, és biztattam, hogy ragadja meg. Így került ki idén télen, de mivel akkor én egy munkáltatóm által szervezett tanfolyam közben voltam, ezért abban állapodtunk meg, hogy májusban, amikor végzek, akkor megyek utána. Így is lett, felmondtam, kimentem, és kint próbáltam munkát találni. Sajnos nem sikerült 3 héten át, a tartalékaim kezdtek elfogyni (otthoni fizetnivalók miatt), ennek ellenére igyekeztem mindent megadni feleségemnek, amit szeretett volna (konyhai és számítástechnikai eszközök).

De sajnos mindez neki nem volt elég, és miközben tudta pontosan, hogy hogy állok anyagilag, és hogy nincs munkám, még a bevásárlások árának felét is elkérte (pedig a lakáson felül is szépen keres, és csomó mindent vittem ki feladott poggyászban „hozzájárulásként”, de arra az volt a válasza, hogy „én azt nem kértem”). Tehát nem csak hogy nem segített a férjén, még attól kért, akinek segítségre lett volna szüksége. Ebben a helyzetben nem tudtam, hogy melyik ujjamat harapjam meg: ő is és én is szerettünk volna együtt lenni, de így, hogy fogyott a pénzem, és még számon is voltam kérve, nem tudtam maradni, de megígértem neki, hogy nem adom fel és kijutok (mostanra sikerült is).

Időközben azonban megtalálta „álmai pasiját” (de azért nem tökéletes: tőlem megkövetelte, hogy segítsek és vezessek én, viszont az új ürgének jogsija sincs...), és beadta a válópert. Az egészségügyi és pénzügyi gondokkal, valamint a szüleivel küzdő nő eljutott oda, hogy külföldön, jó fizetésért, egészségesen, gyönyörű környezetben azzal foglalkozik, amit szeret (Magyarországon nem azt csinálta, amit szeretett volna), és amint ez megvolt, mehettem is a levesbe. Mindeközben az én hibáim voltak: nem túracipőben mentem túrázni, pólók helyett jobban szerettem az ingeket (a hasam miatt, de ő is bő cuccokat hordott pont ugyanezen okból), munka után nem öltöztem át „játszós” ruhába, és végül a pénz, pénz, pénz.

Semmit nem számított az, pláne a mai világban, amikor a csapból is a családon belüli erőszak folyik, hogy legdühösebb pillanatomban is csak átöleltem, és mindig mellette voltam, és hogy mindig az a szándék vezérelt, hogy neki több és jobb legyen.

Sajnos bármennyire is jók voltak a tanácsaim és be is jöttek, amiket mondtam, mindig megmaradt a szülei bűvkörében (csak az a jó, amit ők mondanak), akik bizony keményen ellenem hangolták, és felbiztatták a válásra.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta! Jöhetnek a kommentek (elsősorban a hölgyekére vagyok kíváncsi), ne kíméljetek!”